A 2014-ben Időhurok (Predestination. Michael Spierig, Peter Spierig) címmel megjelenő film megosztotta a közönségét. Alapjául Robert A. Heinlein, All You Zombies című, 1959-ben publikált novellája szolgált. A Hugo-díjjal, vagyis a sci-fi műfaj egyik legjelentősebb kitüntetésével elismert író nevéhez kötődik többek között a Csillagközi invázió című regény (Starship Troopers, 1959), amelyet 1997-ben vitt filmre Paul Verhoeven, a sci-fi műfajához előszeretettel nyúló rendező. Az IMDb-n olvasható vélemények mentén kirajzolódik, hogy a közönség eltérően reagált az Időhurokra. Míg egyesek a filmet a gondolkodásra késztető filozófiai kérdések és a főhős múltját övező rejtély miatt tartották izgalmasnak, addig a nézők másik tábora az időutazás paradoxonából következtethető logikátlanságot és következetlenséget kifogásolta. Érdemes tehát megvizsgálni, hogy milyen szabályrendszer mentén épül fel az időutazás a bemutatott világban, és hogy a váltakozó, idősíkok között ugráló szerkezet ellenére is hagy-e elegendő információt a film, hogy lehetővé tegye a néző számára a látottak értelmezését.
A cím értelmezésénél az eredeti angol címből indulok ki, vagyis a predestination, az eleve elrendelés elvéből. Ezen gondolatok a keresztény hit alapkérdéseit érintik, így például, hogy az eredendő bűnt elkövető első emberpár leszármazottaiként részesülhetünk-e még az isteni kegyből, vagy születésünktől fogva mind bűnösök vagyunk. Továbbá kérdésessé válik a Mindenható jóakarata, vagyis hogy miért kívánná az ember szenvedését, illetve hogy ezen elmélet mentén haladva a jótettek nem vesztik-e értelmüket, ha sorsunkat semmilyen módon nem kerülhetjük el. Az idők folyamán a teológus gondolkodók számos lehetséges magyarázattal álltak elő, hogy megkíséreljék ezen ellentmondásokat feloldani. Mivel Istent örökkön valónak tartják, ezért az Úr az emberiség sorsát előrevetítve látja, hogy egyes ember hogyan éli majd az életét, így megváltás vár-e rá vagy sem. A tanok szerint Isten minden embert meg akar váltani, jósága végtelen, azonban nem gondolkodásra képtelen „játékszereket” akart létrehozni, ezért adott szabad akaratot, amely révén az ember alakíthatja a sorsát. „A szabad akarat tagadása az embert és lényét olyan tulajdonságától fosztja meg, ami őt személlyé teszi. Embernek lenni azt jelenti, hogy képes vagyok szabad akarattal és értelemmel meghatározott célokat követni, eközben jobban megérteni az élet értelmét, és az általam választott életútnak viselni a következményeit.”[1] Az ember szabad akarata hívta tehát életre a bűnt. A predesztináció elve és a szabad akarat megléte viszont több ponton is ütközik, szemben áll egymással. A hinduista és buddhista vallási hitrendszerben az emberi cselekedet magában hordozza a következményeit, amelyek az aktuális vagy a következő életben fognak megnyilvánulni. Sipos Ferenc[2] megfogalmazásában az egyén pillanatnyi helyzetét a múltbéli cselekedetei határozzák meg, ami törvényszerű következményként jelenik meg, nem mint büntetés vagy jutalom. Sipos így ír: „A buddhizmus szerint csak a vágytól, gyűlölettől és tévedéstől mentes cselekedeteknek nincsenek karmikus következményeik.”[3]
A filmtörténetben számos módon dolgozták fel az időutazás kérdését. Az időutazás vágyának hátterében az ember és az időben meghatározott én kérdése állhat. A személy a jelenben tudást birtokol korábbi életéről, illetve látja azt, hogy korábbi döntései milyen következményekkel jártak. Amennyiben a múlt vagy a jövő megváltoztatható, úgy egy teljesen más élettörténet alakítható ki kedvezőbb kimenetelekkel. Az idő feletti hatalom a lehetőségek és a korábbi tettek alóli felmentés lehetősége is egyben, valamint tanulási és én-megismerési folyamat.
A Vissza a jövőbe-trilógia (A filmeket rendezte Robert Zemeckis. Back to the Future I, 1985; II, 1989; III, 1990) révén a nézők azt a képet kapták az időutazásról, hogy az idősíkok közötti utazás közben történt események befolyással bírnak, és megváltoztathatják a múltat, a jövőt, vagy akár generációkon keresztül kifejtve a hatásukat felülírnak egyes élettörténeteket. A nagypapa-paradoxon néven ismert elmélet az 1929-es évre nyúlik vissza: az Amazing Stories nevű sci-fi magazin egyik történetében jelent meg először, amelyben a főszereplő a nagyapja megölésével megakadályozta, hogy később ő maga megszülethessen. Az időutazásnak ez az elmélete arra a paradoxonra mutat rá, hogy lehetetlen a múltat megváltoztatni, mivel ezzel a saját jelenünket tesszük meg nem történtté. Ezzel szemben izgalmas lehetőséget vázol Neil Turok professzor[4], aki lehetségesnek tartja az időutazás gondolatát, mivel a kvantumtérben egy részecske egyszerre több helyen is képes jelen lenni. A 12 majom (Twelve Monkeys. Terry Gilliam, 1995) című filmben a főhős csupán információgyűjtés céljából utazik vissza az időben, azonban a párhuzamos univerzumban történő kirándulás nincsen hatással a saját jelenére, tehát az időhurok jelensége nem jön létre. Az Idétlen időkig (Groundhog Day. Harold Ramis, 1993) című filmről sem szabad megfeledkeznünk. Ebben a történetben a főszereplő egyetlen napot él át újra és újra, lehetőséget kapva arra, hogy a tanultak mentén más kimenetelt adjon az eseményeknek, és végül a „helyes útra lépve” kiléphet a fantasztikus-romantikus film kéretlen, ismétlődő fogságából. Az Időről időre (About Time. Richard Curtis, 2013) című filmben az időutazás a család férfitagjai között öröklődik. A főszereplő Tim (Domhnall Gleeson) édesapja magyarázatát hallgatva tudja meg, hogy a saját életében utazhat csupán vissza, olyan helyszínekre, amelyeken járt, és ahol a történésekre, az időpontra is emlékszik. A történet egy pontján azonban le kell mondani az időutazásról, hogy kisgyermeke megszülethessen. A Forráskód (Source Code. Duncan Jones, 2011) című filmben nem klasszikus időutazós történetet kapunk, hanem a főszereplő mások emlékei révén alternatív valóságok múltjában nyomozva változtathatja meg az események jövőbeli kimenetelét. A film felveti, hogy a forráskód programja nem csupán az átjárást teszi lehetővé a világok között, hanem párhuzamos univerzumokat is képes teremteni.
Az Időhurok esetén azonban nem csupán arról van szó, hogy egyetlen személy megváltoztatja a saját élettörténetét, hiszen a film bizonyos pontján kiderül, hogy a főhős önmagának köszönheti a saját életét, és képessé válik arra, hogy látszólag egymástól független énjeivel az idő különböző, meghatározott pontjain – ahol az esemény mellett a helyszínre és a konkrét időpontra is emlékszik – kapcsolatot teremtsen, beteljesítve így a saját maga által (elő) írt sorsot és végül végezzen önmagával. A látott karakterek élete tehát mind egy pontba vezet; múltjuk, jelenük, jövőjük közös, így egyetlen személy életútját követtük nyomon az egész film alatt. Az Időhurok esetében, bár az élettörténet ismétlődik, nem láthatjuk, hogy a tapasztalatok képesek lennének megváltoztatni az események lefolyását, az ennek hátterében húzódó okok feltárása ezért is témája a kritikámnak.
Az Időhurok esetén a főszereplő megformálásáért, vagyis egyetlen karakter folytonosságának megteremtéséért két színész, Ethan Hawke és Sarah Snook játéka felelős. Ezen felül Sarah Snook egyazon karakter férfi és női énjét formálja meg, így érdekes megfigyelni, hogy a színésznő játékának sikerül-e éreztetni a két nem közötti különbséget a személyiség egységérzetének a megtartásával. Az Ethan Hawke által alakított időügynök egy hírhedt merénylőt üldöz, a Sistergőt, akit különböző idősíkokon keresztül próbál elkapni, hogy megakadályozzon egy merényletet a jövőben, amelyben több ezren vesztenék életüket. Egyik akciója során azonban súlyosan megsérül az üldözés során, így nem csupán az arca változik meg a plasztikai műtéteket követően, hanem más lesz a beszédhangja is. Az utolsó küldetése során találkozik a Sarah Snook által alakított kiábrándult férfival, Johnnal, aki elmeséli élettörténetét, miközben a háttérben felcsendül a novellából ismert I’m my own grandpa (Lonzo and Oscar, 1947) című dal. John belekezd felkavaró történetébe. Megtudjuk Mr. Robertson-tól, az ügynök főnökétől, hogy az ügynökség a Sistergő miatt jött létre. A másik sokat sejtető kijelentést pedig magától a merénylőtől halljuk, aki megosztja az ügynökkel, hogy amennyiben meg akarja szakítani a körforgást, nem szabad megölnie őt, a Sistergőt, mivel így kezdődik minden. Ebben a körforgásban pedig a felnövő árva kislány, Jane válik John-ná, aki később az időügynöki tevékenységét követő nyugdíjazás során megteremti a Sistergőt. A film végén láthatjuk, hogy a kislány milyen személyiségváltozásokon megy keresztül, összekötve így az összes látott szereplőt, akik
megtestesítették; Jane, John, az ügynök, a Sistergő… és a folyamat továbbra sem szakad meg.
1. ábra Az Időhurok című filmben végrehajtott ugrások kronologikus sorrendben (Forrás: http://cornandsoda.com/idohurok-kritika-avagy-a-paradoxon-maga/)
A történet elmeséléséhez szükséges ismernünk az időutazás kínálta fiktív lehetőségeket. Az időügynök a főszereplő sokféle énje közül narrátori pozícióval rendelkezik, mivel hallhatjuk a gondolatait, belső monológját is. John is narrátornak tekinthető, ugyanis az ügynökkel folytatott beszélgetése során diegetikus narrátori pozíciót tölt be. A film végén, a Sistergővel találkozva bizonyosodunk meg arról, hogy ő az az én, aki az egész élettörténetet ismeri.
Érdekesnek tartottam, hogy ha az időügynök a főnökével való beszélgetés során megkérdőjelezi a tettei értelmességét, akkor vajon létezik-e olyan opció, hogy csupán elsétál a bárból, és nem kezdeményezi a mindent felborító beszélgetést Johnnal? És hogy a közösségi felelősségvállalás hogyan lehet erősebb saját maga szereteténél, hiszen John és Jane találkozásának elkerülésével élete egy teljesen más fordulatot vehetne? A Sistergő merénylő arra utal, hogy bár a lefolytatott beszélgetés folyamatosan megtörténik a mosodában, nem tudjuk meg pontosan, milyen lépcsők vezettek az ügynök leépüléséhez (bár Mr. Robertson a demenciát és a pszichózis kockázatát említi), az időügynök minden eddigi esetben megölte a merénylőt, tehát későbbi önmagát. Érdekes kérdés, hogy vajon miért? Hiszen míg korábbi énjét, Johnt arra bátorítja, hogy újraélve a történteket férfi szemszögből értse meg Jane-t és önmagát, amikor elhagyta a lányt, akkor most miért nem képes végighallgatni jövőbeli énjét és értelmet találni a precízen kivitelezett gyilkosságokban és ismét megtanulni szeretni önmagát? Ez a gyilkossághoz való viszonyát is árnyalja, hiszen míg korábban Johnt visszaviszi az időben az életét tönkretevő személy megölésének felajánlásával, hogy átértékelve azt a gyilkos düh helyébe a szeretet lépjen, addig a Sistergő esetében képtelen arra, hogy meghallgassa a szintén tanító szándékú mindentudó, későbbi ént.
2. ábra Az időügynök, John és a Sistergő meglátásai különböző én-viszonyokban a szeretetről
A Sistergő lényegében felveti, hogy amennyiben az ügynök a szeretetet választja és elfogadja őt, a Sistergő én nem fog kialakulni. De felmerül az a kérdés is, hogy a Sistergő halálával mégis hogyan következhetnek be a merényletek a jövőben? Arról nem szólt a film, hogy szétváltak volna az adott idősíkok, hiszen eddig következetesen azt építették fel, hogy az eleve elrendelés miatt minden ugyanúgy fog történni, mint korábban, maximum a szereplők viszonyulása változhat. A történet alapján úgy vélem, hogy a felnövéstörténet, tehát maga a folyamat termeli ki a Sistergőt. Ha abból indulunk ki, hogy Jane, illetve John élete az időügynökkel való találkozás pontjáig nem szolgált magasztosabb célt, csupán a jövőben, ügynökként fogják társadalmi szinten valódi hasznukat venni, úgy amennyiben meg sem születik a kis Jane, illetve nem kell nemet váltania, nem is válna merénylővé, megölve másokat. A folyamat azonban megismétlődik, újra és újra, ami a predesztináció megnyilvánulásaként értelmezhető. Ebben a történetben azonban maga az időutazás teszi lehetővé, hogy az időügynök visszautazva és az élettörténete eseményeit befolyásolva, tehát szabad akaratából a sorsát folyamatosan megismételje. A döntés mindannyiunk kezében ott van. Az időügynök felismeri, hogy az általa teremtett valóság nem szolgálja a boldogságát és lényegében öngyilkosságba hajszolja, azonban elutasítja a körforgásból való kilépést, így felelőssé tehető saját szenvedéséért.
Érdemes elgondolkodni azon, hogy a fájdalommal, lemondással, csalódással járó döntések vajon közelebb visznek-e minket a vágyott valóságunkhoz és énünkhöz, vagy azok csupán az önmagunk felett érzett haragot folyamatosan szító gyötrő emlékekké válnak? El tudjuk fogadni, hogy minden élethelyzetben van választási lehetőségünk és dönthetünk, ha nem is a cselekedetek szintjén, de hozzáállásunkban és gondolkodásmódunkban? A film azt közvetíti, hogy amennyiben nem ismerjük meg önmagunkat és nem fogadjuk el a kevésbé kívánatosnak vélt részeinket, nem lelünk megnyugvást. Vagyis a karmikus tanokat említve nem tanultuk meg a leckét, ezért az addig ismétlődik, ameddig képessé nem válunk kilépni a körforgásból és felvállalni, hogy a szabad választások révén alakítjuk történetünket. A film véleményem szerint rávilágít arra, hogy amennyiben nem vagyunk képesek a nagyobb igazságot szemlélni, úgy elveszünk a kínzó részletekben és ezáltal nem áll módunkban változtatni az életünk menetén. A változásnak önmagunkkal folytatott őszinte párbeszéddel kell kezdődnie és a hajlandósággal, hogy felülbíráljuk korábbi döntéseinket. A film tehát felkínálja a lehetőséget, hogy az időügynök meglássa, kivé fog válni, ha nem változtat, kezébe adva így a lehetőséget, hogy felülírja a történetét.
A történet a flashback, vagyis a visszaemlékezések, illetve az időbeli ugrások mentén bontakozik ki, az időutazás révén megváltozik az előzetesen megismert múlt értelmezési kerete. A párbeszédek a film első felében aköré szerveződnek, hogy amennyiben lehetősége nyílna Johnnak, úgy bosszút állna-e a múltbeli sérelmekért, átírva ezzel az élettörténetét. Izgalmas létkérdések kerülnek elő. Például, hogy a szabad akarattal járul-e hozzá a főszereplő, hogy az eleve elrendeltetett megtörténhessen, illetve hogy miért van szükség a „volt értelme” megtalálásának a traumák feldolgozásában. A történet különlegessége abban nyilvánul meg, hogy a látott életút a filmben bemutatott logika mentén a nézőben kérdéseket hagyva ugyan, de megvalósulhat, azonban az általunk ismert világ szabályrendszerei és keretei között nem történhetne meg. Ennek oka, hogy a film a személyiségfejlődés állomásait bemutatva lehetetlen helyzetekkel szembesít. A kérdés Jane és John találkozása során fogalmazódik meg; hogyan lehetséges, hogy Jane beleszeretett Johnba, de nem ismerte fel a szeretett férfi arcát önmagában, mikor férfiként a tükörbe nézett? A film utal a kérdéses helyzetre és (amennyiben elfogadjuk, hogy nem dramaturgiai hibáról van szó, úgy) John az ügynökhöz intézett megjegyzését érdemes kiemelni a nemváltó műtéttel kapcsolatos emlékek megosztását követően: „Fura. Amikor csak megláttam az új külsőmet, eszembe jutott az a tetű, aki tönkretett.”
Az Időhurokban azért nem beszélhetünk klasszikus értelemben történetről, mivel az időutazás által az idő térbeliesül, a kronológia csak látszólag érvényesül, ugyanazon személy alakváltozatain keresztül. A körkörös ismétlődés miatt sincs meghatározható kezdő- és végpont. Amikor a történetet rekonstruálni szeretnénk, a cselekményre vagyunk utalva, vagyis az események bemutatásának sorrendjét vehetjük alapul. Ahhoz hogy ez megvalósulhasson, szükséges volt a főszereplő életútját külön karakterekként érzékelhető én-ek mentén megformálni, így a néző lehetőséget kap arra, hogy az időben egymással beszélgető karakterek interakcióját elkülönítve hitelesnek érezze.
3. ábra Az időügynök és John beszélgetése az időutazás kínálta lehetőségről az élettörténet megváltoztatására. Ugyanazon személy két eltérő nézőpontját látjuk.
A film a sci-fi-n belül eltérően használja a műfaji sémákat. A tudományos-fantasztikus filmekre jellemző, hogy a világunk működésének ismeretében valószerűtlen elemek tudományos-technikai magyarázattal jelennek meg a történetben, ami jelen film esetén az időgép meglétét jelenti. A science-fiction filmek a társadalmat érintő kérdésekről, az egyén és a közösség viszonyáról mesélnek, amire a film a merénylő kiiktatásáért elszenvedett egyéni áldozatot hozza példaként. Megfigyelhető, hogy az Időhurokban egyszerű díszletek között zajlanak az események mind az űrhajós kiképzés, mind az időutazó gépezet bemutatása során. Érdekes kontrasztban áll a bemutatott világ letisztult, hideg egyszerűsége és minimalizmusa a sokszor nyomasztó, kiüresedett, fojtogató légkörrel, valamint a cselekmény komplexitásával szemben. A film második fele feszített tempóban, a suspense hangulatát fenntartva idézi meg a thriller műfaját, hiszen a főszereplők valódi kilétéről a film utolsó harmadáig nem tud meg többet a néző, a csavaros, olykor halmozottan egymásra rakódó és látszólag ellentmondó szálak mentén kell összeraknia a történetet, és az események láncolatát ismerve sem válik mindentudóvá. A történetvezetésre jellemző, hogy fenntartja a történet látszatát, azonban lényegi információkat eltitkol.
A filmben elhangzó mondat, a „kígyó, ami folyamatosan a saját farkába harap” révén megérhetővé válik, hogy miért ismétlődnek folyamatosan a történtek és megnyilvánul az időparadoxon mibenléte. Azt azonban nem árulja el a film, hogy maga a kör hol és milyen formában nyílt meg, tehát nem kapunk képet a kezdetekről, ami megkérdőjelezheti a látottak létjogosultságát. A film zárlatát a néző képtelen feloldani, ugyanis a logikus keretek között megvalósuló értelmezésre nincs kielégítő mód, az értelem nem találja meg a kellő fogódzót.
A film végét látva így megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy pusztán önmaga által megismerhető-e a személy, illetve a kizárólagos „önmagamért, önmagamtól létezés” révén a teljességet éli-e meg vagy a hiány teljességét? A szülői szeretet hiánya révén a gyökértelenség kérdését is körüljárja a film, így megvizsgáltam, hogy a felépített történeten belül megjelenik-e a szülő-gyermek kapcsolat, viszonyulás. Mikor az ügynök visszaviszi Johnt az időben, illetve később vele a parkban beszél, valamint mikor el kell válnia Jane-től, akkor támogató, szerető, következetes, érzelemmel teli szavai egyfajta bölcs atyai viszonyulásként értelmezhetőek. Jane szépsége és nőiessége John szerelme által virágozhat ki, szeretővé, anyává válik. Az elhagyatottság és a gyermek elvesztése az érzelmi, női oldal elvesztésével is jár. Ekkor veszi át helyét a már korábban is megismert makacs kitartásba öltözött hideg, kiábrándult, férfias racionalitás. John szintén Jane mellett talál értelmet életében, szerelme révén életet adhat, teremthet. Önszeretettel, vagyis azzal, hogy szerelembe esik önmagával és rácsodálkozik saját szépségére, megtalálja a sorsa elfogadását, így kicsavartan ugyan, de az önszeretet allegóriájaként is értelmezhető a film. Más megközelítésből vizsgálva a gondolatot, szeretetnek nevezhetjük-e, ha olyan sorsot írunk, aminek végén elvesszük a saját életünket? Itt a karakter azon képessége, hogy önmagát megtermékenyítve megszülje magát az öngyilkosság ellentétes pólusaként működik. Addig azonban önmaga antagonistája, hiszen saját maga ellen küzd és saját sorsa kegyetlenségét is ő teremti meg.
A megszülető kisgyermek magában hordozza a szülei életének lenyomatát, ami saját eljövendő sorsát is kódolja, a látszólag nehezen megérthető gondolat tisztázásához pedig a transzgenerációs pszichológiai szemléletet kínálhat magyarázatot, amiről Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors (2018) című könyvében ír. A pszichológus szerint elődeink, családtagjaink feldolgozatlan traumái átöröklődnek generációkon keresztül, a felnövők pedig addig ismétlik a felmenők sérüléseit, ameddig képessé nem válnak begyógyítani elődeik és önmaguk sebeit. Véleményem szerint a film értelmezhetővé válik ebben a kontextusban, amire a kritika korábbi pontjain utaltam is. Az öngyilkosság utáni önmagát újjáteremtő állapotban ugyan a kis Jane szülei tudását, fájdalmait és be nem teljesített vágyait, valamint traumatikus élményeit magában hordozva érkezik a világra, azonban a film címében megidézett predesztináció elvet a keresztény teológia és a buddhizmus karmaelmélete mentén vizsgálva úgy találom, hogy a lehetőség, hogy felülírja az élettörténetét, adott. Ehhez a kulcs az a jelenet, amikor az ügynök találkozik a Sistergővel. Az időügynök érzelmi viszonyulását figyelve láthatóvá válik, hogy az élettörténet nem minden pontjával képes egyetérteni, az így felhalmozódó fájdalom és düh pedig az elviselhetetlenségi határhoz érve megváltoztathatja a korábbi döntéseit. A Sistergő lényegében választási lehetőséget kínál: amennyiben szeretettel, tehát szülei sebeit begyógyítva szabad akaratából úgy dönt, hogy a merénylő ént – akit önmaga teremtett meg eddigi döntései során – elfogadja, úgy a karmikusan ismétlődő kör megszakad, a Sistergő nem jön létre, így nem születik meg a csecsemő, akinek felnőve szenvednie kellene. Ez kapcsolatot mutat a buddhizmusban megfogalmazott nirvana, végső cél állapotával, ami leegyszerűsítve az újjászületésből adódó szenvedéstől való megszabadulást jelenti az örök egység megtapasztalása által, ami jelen filmben az ének egyesítését és a meg nem születést jelentené.
A film kapcsán érdemes lehet magunkba nézve feltenni a kérdést: mit is jelent számunkra az idő? Struktúra, keret, a pillanatokat kimerevítő gyilkos? És mit éreznénk, ha az idő nyomasztó kényszerét eltörölve lehetőségünk nyílna szembetalálkozni rég elfeledett vagy még meg nem teremtett énünkkel, hogy kapcsolatba lépve vele az identitásunk megváltozhasson? Képesek lennénk az időbe foglalt sorstörténetünknek búcsút intve értelmet találni a létezésben? Lenne-e értelem, ha minden bizonytalan és egyben újraélhető? Lehetséges, hogy pont az egyszeriség a tanulásunk alapja, ami végül egységes és megérthető személyiséget formál, és a tükörbe nézve a finom ráncok emlékeztetnek arra, kik voltunk, erőt adva ahhoz, hogy kik lehetünk. A nap végén csak és kizárólag önmagunkkal és önmagunkba vagyunk zárva, a kulcs pedig saját tudatunkhoz, ezáltal életünkhöz a kezünkben van.
Az időutazást bemutató filmek képesek a lét kérdésével foglalkozó önreflexív kérdéseket megfogalmazni. Ez a történet összetettségétől függően történhet filozofikus formában, logikusan és szórakoztatóan bemutatva vagy elvont, művészi formában. A végzet, az életünk feletti kontroll és az irányítás vélt vagy valós illúziója, valamint Isten léte és a vallási tanok régóta foglalkoztatják az emberiség nagy gondolkodóit, az időutazással kapcsolatos filmek pedig megkísérelnek válaszokat találni a feltett kérdésekre. Az Időhurok című film fontos darabja a témát feldolgozó filmek táborának, és jó választás lehet mind a sci-fi műfaját, mind a személyes drámák érzékeny bemutatását és az elgondolkodtató filmeket kedvelőknek.
Lábjegyzet:
[1] Az eleve elrendelés a Biblia fényében. Keresztények.hu
https://www.keresztenyek.hu/eleve-elrendeles/
[2] Sipos, Ferenc (2011): Determinizmus-indeterminizmus-predestináció. Jogelméleti Szemle, (2) 1-5.
[3] Uo.
[4] Szomor Anikó: Egyre valószínűbb, hogy mégsem kizárt az időutazás. Origo.hu, 2018.08.28.
https://www.origo.hu/tudomany/20180827-egy-uj-megkozelitest-alkalmazo-kvantummodell-feloldja-az-idoutazas-paradoxonjat.html