Wes Anderson 2012-es Holdfény királysága (Moonrise Kingdom. Wes Anderson, 2012) kisebb áttörést jelent a rendező életművében: szakítva a tisztán független filmes tendenciákkal, most a nagyközönség felé fordult, és egy könnyebben emészthető művet tárt elénk úgy, hogy közben a szűkebb rétegek elvárásainak is megfelelt. Ez az egyensúlyozás és a műfajok keveredése jellemzi végig a filmet, s ez adja a sikerét. Ismét bebizonyította: nemcsak ismeri, de szereti is színészeit.
Filmdráma, szerelmi történet és vígjáték egyben a Holdfény királyság. Két fél egymásba szeret, majd úgy dönt, hátrahagy mindent, hogy a boldogságuk útjába álló tényezőktől megszabaduljanak. Nem lenne nagy sikere a filmnek, ha mindez nem tizenkét évesekről szólna. Az árva cserkészfiú, Sam (Jared Gilman) és a problémás Suzy (Kara Hayward) azonban felnőtteket megszégyenítő érettséggel és komolysággal vállalják a kalandokkal teli utat. A New England közelében található New Penzance sziget azonban csak 26 km hosszú, így messzire nem juthatnak, ám ez az aprócska részlet valahogy eltörpül a történet során… A gyerekeknek hamar nyomába ered a néhány főt kitevő egész lakosság: a lány egymástól elhidegült szülei (Francis McDormand és Bill Murray), a cserkészcsapat és esetlen vezetőjük (Edward Norton), a megkeseredett nyomozó (Bruce Willis) és a Gyámügy (Tilda Swinton). Ám ez csak egy része a különc egyéneket felvonultató színes társaságnak.
Anderson most is, mint mindig, gondosan válogatta meg hőseit. Találkozunk a jól bevált és sokat alkalmazott színészeivel (Murray már hatodjára vagy Jason Schwartzman), de a hangsúlyt most az elsőfilmes gyerekekre helyezi. Jared Gilman laza játéka vagy Kara Hayward szúrós tekintete maradandó emléket hagy az erre érzékeny nézőkben és minden bizonnyal láthatjuk még őket a vásznon. Ám nem ők az egyetlenek, akik már-már művészi részletességgel lettek kidolgozva. Egy Anderson filmnek még a legutolsó szereplője is rendkívül egyedi. Kiemelendő a Norton alakította rajvezető és az akciófilmek világából kiszabaduló és a kisvárosi álmos közegbe belépő Bruce Willis (érdekes összehasonlítani a Die Hard kemény zsaruját a Holdfény királyság rendőrkapitányával). Igaz, ez az eddigi talán legeseménydúsabb Anderson film, a színészi játék még itt is minimálisra van fogva.
Egy Wes Anderson filmet nézni olyan, mintha egy babaházzal játszanánk. Elég csak a nagy sikerű Tenenbaum, a háziátokra gondolni (The Royal Tenembaums. Wes Anderson, 2001) vagy az animációs Fantasztikus Róka úrra (Fantastic Mr. Fox. Wes Anderson, 2009). Rendkívüli részletességgel kidolgozott vizuális világa, amely legfőbb védjegyévé vált, már az első képsorok után könnyen felismerhető. Élénk színekkel és aprólékos tárgyi világgal dolgozik. A megfigyelésre is hagy időt, gyakori állóképekkel, kocsizásokkal (minden irányba) pásztázza végig a teret, és a lassú kameramozgással pedig időt hagy nézője számára, hogy elmerüljön ebben a bájos mikrovilágban. Szereplői pedig sokszor csak ki-be mászkálnak a képsorokban, vagy éppen ők is megmerevedve, objektumokká válva beleolvadnak az élénk környezetbe. Szinte megszólalnak a helyszínek és a tárgyak, amelyek minden bizonnyal rengeteget tudnának mesélni gazdájukról. Többet is mond egy tárgy a használójáról, mint amennyit ő maga mutat meg nekünk beszédével vagy tetteivel. Éppen ezért, keveset is halljuk a szereplőket beszélni. Szinte minden tárgyat, amiről szó esik, leltárszerűen megmutat nekünk a kamera, még ha csak egy pillanatra is. Legyen az egy jóformán kiállítási tárgyként előpakolt macskakonzerv, egy felbukkanó újságcikk, vagy a gyerekek levelezése. Számba vesz minden apróságot, ahogyan számba veszi a kisfiú a lemezen a zenekar minden egyes tagját, és a zenemű minden egyes mozzanatát kommentálja.
„- Adjuk a macskának a halbelet, meg a szemét.
– Áh, nem kell, csak cicaeledelt eszik.
– Ó… És mit hoztál még? Leltárba vehetnénk a holmidat.
– Jól van.
– Kezdheted.
– Ez a lemezjátszóm. Elemmel működik. Bár valójában Lionel öcsémé, de megírtam neki. […] Ez itt a kedvenc lemezem. Keresztanyám küldte születésnapomra. Franciaországból. Ezek a könyveim. Szeretem, ha van a történetben varázserő. Lehet földi vagy más bolygóról való is. […] nem hoztam el mindet, mert nehéz lenne. […] Aztán, hoztam még balkezes ollót, merthogy balkezes vagyok, pár befőttes gumit, tartalék elemeket, a fogkefémet, és távcsövet, mint már tudod.”
Ez a markáns világ, melyet minden filmjében felépít, a Holdfény királyságban egy újabb szintet ér el, és korábbi munkáihoz képest (különösen a Tenembaumhoz hasonlítható) most a legkidolgozottabb. Ez még nem jelenti azt, hogy a rendező elérte volna karrierje csúcsát. A negyvenöt éves Anderson fiatalnak számít a szakmában, de szerencsésnek mondható abban a tekintetben, hogy máris kialakított egy erős stílusvilágot, egy jól felépített stratégiát, mondhatni egy receptet. Ugyan a független filmesek közé soroljuk alkotóként, de évről-évre szélesedik a rajongótábora közönségfilmesekkel. A nagy hollywoodi stúdióktól függetlenül készülnek filmjei, amelyek éppen ezért alacsonyabb költségvetéssel dolgoznak, a hangsúlyt pedig a színészi játékra, illetve az operatőri és forgatókönyv írói munka magasabb színvonalára helyezik. Azonban nem tagadja a hollywoodi befolyást művein, szemben a többi Sundance-es[1] alkotóval. Stílusának alapját a kétezres évek elején nagy népszerűségnek örvendő amerikai indie filmekre jellemző jegyek alkotják: széteső szülői kapcsolatok, különc, intelligens gyerekek, családi melodrámák, stb. Csakhogy ezek csupán a vázát jelentik a számos mikrovilágot bemutató történetének. Ebben a világban (tulajdonképpen Wes Anderson saját világában) kifejezetten a giccset keresi, hogy azt később „betörve” (és nem pedig eltúlozva) egy olyan mesevilágot építhessen fel, melyben nem a konkrét hősöket hozza létre, hanem a realisztikus életérzéseket tárja elénk. Segítségül saját csodabogár stílusát és hiper-érzékeny gyerekkori alteregóját hívja elő. Ezeket keveri össze a korábbi filmélményeivel és valóságos problémákkal (mint például az elhanyagolt gyerekek, az elromlott házasság vagy az identitáskeresés és felnőtté válás). Mondatni, a tömegfilm és szerzői film jól működő kombinációját hozta létre.
A csodálatos környezet végig azt sugallja, hogy egy mesét látunk. Már a moziplakát és a főcímek írásmódja is ezt az érzést csalják elő. Élénksárga és zöld színek dominálnak, de mindenkinek megvan a maga árnyalata, mely őt a legjobban jellemzi. Suzy karaktere fantáziabeli királyfiját várja (aki végre szeretheti, és akit végre szerethet) a festői szigeten, mely környezet teljes egészében a szerző agyszüleménye. Még Sam festményei is a táj fiktív voltára reflektálnak. Ez a fajta mesélés sokakat Tim Burtonre emlékeztethet, nem véletlenül. A többi nagy mesemondó közül Burton az, aki szintén kedveli ezeket a nagy körvonalakban ábrázolt karikaturisztikus alakokat, mint a Holdfény királyság figurái. Ugyanakkor valós problémákat látunk és valós karaktereket. A gyerekek hiába néznek ki gyereknek, olyan érett módón viselkednek, mint a felnőttek (ha nem érettebben…). Mindeközben a szülők, a filmbéli felnőttek éppen hogy ellenkezőleg: gyerekesek, magatehetetlenek és tesze-toszák. Ők azok az emberek, akik fiatal korukban szintén kívül állóak voltak, folyamatos kudarcokba és megvetésekbe ütköztek, a társadalmi közegből kiközösítették őket. A film tanulságát személyesítik meg, a rossz példák arra, hogyan (nem) kell élni. Hiába idegen valakinek a szocializálódás fogalma, muszáj emberi kapcsolatokat létesíteni, hogy boldogok lehessünk. A két gyerek tudja ezt, egymásban szeretethiányuk megoldását látják. Míg Sam árva és nevelőszülei sem hajlandóak visszafogadni őt, Suzy is küzd szülei miatt, akik nem hajlandók elfogadni és szeretni őt, a család fekete bárányaként tekintenek rá. Ezért sem jelent nekik gondot, hogy otthagyjanak mindent, csak egymásra van szükségük, egymás szeretetére, semmi másra. Igen komoly mondanivalóval rendelkező meséről van szó, ami minden korosztálynak szól, de legfőképpen a felnőtteknek. A serdülő gyerekek azt az állapotot képviselik, ami a gyermekkor és a felnőtté válás határmezsgyéjén található. Az Okostojásban (Rushmore. Wes Anderson, 1998) láthattunk már koravén fiatalokat, de a gyerekes felnőtt sem először szerepel Anderson repertoárjában.
A melodráma mellett helyet kap a humor is. Intelligens humoráról könnyű felismerni az Anderson filmeket. Erős szatirikusság és irónia egyedi keverékét hozza létre, ahol az abszurditás nem ismer határokat. Vegyük csak példának az öbölbeli vagy erdei csata jeleneteket. Megvalósításukban is különcködnek (lásd kameramozgások), de szókimondóságuk az, ami lenyűgözi a nézőt. A humor nem csak úgy tud megmutatkozni, hogy hangosan kacagunk, elég hozzá egy-egy bájos jelenet vagy keserédes pillanat, ami megmosolyogtat bennünket. Másik, gyakran alkalmazott poénforrása a groteszk, amely leginkább a szereplők (főként a rajvezető, Ward esetében) ügyetlenségéből és a finoman adagolt helyzetkomikumból adódik.
Nem az első eset, hogy felnőtt mesét rendez Anderson, a Fantasztikus Róka úrban már feszegetett komoly témákat, gyermeki külsőbe bújtatva. Az említett báb-animációban maximálisan kiélhette a babákkal való játék örömét, de ha élő szereplőkkel is dolgozik, bábmester szerepbe bújik, úgy irányítja színészeit, mintha csak bábuk lennének egy színházban. A színházi miliő kialakítása egyébként is kedvelt módszere a rendezőnek, lásd például a legújabb, Grand Budapest Hotel (Grand Budapest Hotel. Wes Anderson, 2013) című filmjét.
Wes Anderson ezzel az erősen tipizált látványvilágával és még rengeteg más összetevővel állandóan reflektál önnön alkotásaira. Megszokott vagy új színészei bogaras karaktereket játszó, retro hangulatú (főként a hatvanas éveket kedveli), részlet-gazdag környezetben élik a különc életüket, és vesznek részt olyan bonyodalmakban, melyek felbolygatják az idillt. A filmi önreflexióra számos eszközt alkalmaz: kamerába nézés, olvasás, festmények/képek mutatása, flashback, a cím, stb. Ezek mind a Holdfény királyság fikciós voltát sugallják és egyben a modern filmes szokásokat is tükrözik (lásd például a zoomolásokat). Ez a film is, akárcsak az egész Wes Anderson-életmű, azt bizonyítják, hogy CGI és egyéb effektusok, animációk nélkül is lehetséges egy olyan látvány létrehozása, ami hatással van a nézőre és megragad benne. Az aprólékosan kidolgozott helyiségek mustrája lelassítja a nézőt, arra készteti, hogy álljon meg és engedjen a látványnak. Rá kell jönnie, hogy a tárgyak végignézésével is megismerheti a szereplőt, ne pedig a szavaktól vagy tettektől várja el azt. A mesés környezet, ez a bájos kis sziget valószínűleg sokakat arra ösztönöz majd, hogy kiránduljanak egyet a szabadban.
A felejthetetlen atmoszféráért a zene is nagy részben felelős. A Fantasztikus Róka úrban már bizonyított Alexandre Desplat, így Anderson ismét őt kérte fel a film eredeti zenéjének szerzéséhez. A sok elismerés nem hiába volt: igazán nagyszerű hangulatot sikerült teremteni, ami tökéletesen visszaadja a képi világot is. Az eredeti zenék mellett felcsendül néhány sláger is (köztük egy francia dal is és néhány klasszikus), melyek szintén a retro atmoszférát segítik elő.
A látvány mellett még a történetmondás is megérdemel néhány szót. Bár Anderson karakter- és objektum-központú rendező, előszeretettel alkalmaz csavart vagy nem hétköznapi elemeket a narrációban. Alapvetően lineáris narratívát épít fel a Holdfény királyság, amit csupán egy flashback „zavar” meg. Célja, hogy megmutassa a nézőnek a két fiatal egymásra találásának történetét és egyben egyfajta keretet is ad a történetnek: a Noé bárkája színházi előadásán találkozik először Sam és Suzy, amit szintén láthatunk a film végén is, de a filmbeli vihar és özönvíz esetére is utal egyben.
A szerelmi történet narratívája alapvetően egy tipikus Rómeó és Júlia, vagy még inkább Bonnie és Clyde történet (szökés, üldözés, bűnözés…), azzal a különbséggel, hogy gyerekszínészek játszanak. De felejtsük el, hogy ártatlan gyermeki szerelemnek leszünk tanúi (mint mondjuk a My Girlben – My Girl. Howard Zieff, 1991). A Holdfény királyság egy nagyon szókimondó, brutálisan őszinte és minden ártatlanságot nélkülöző történet. Az öbölbeli jelenet például meghökkentően erős szexuális töltettel rendelkezik. De erőszakban sem szenved hiányt a film: a cserkészfiúk valódi fegyverekkel támadnak Samékre, akik szintén valódi erőszakkal válaszolnak erre. Eloszlatják minden tévhitünket a gyermeki ártatlanságról, hisz be kell látnunk: ők is olyanok, mint a felnőttek, csak kicsiben.
Mindez kizökkenti a nézőt, arra szolgál, hogy kőkeményen az arcunkba mondja: nem mesét nézünk. De hogy mégse vegyük túl komolyan, adott egy homodeiegetikus narrátor is, egy név nélküli férfi, aki egy képzeletbeli dokumentumfilmesként forgat a szigeten. Ironikus ismeretterjesztő szövegelésével szerepe látszólag jelentéktelen és a történeten kívülinek (extradiegetikus) tűnik, azonban nagyon is részt vesz abban. Bár nem a tárgyalt filmünk valódi narrátora, mégis rendelkezik egy többlettudással a többi, fikcióbeli szereplőhöz képest. Egyetlen alkalommal szól csupán a többiekhez, a történet előbbre vitelét segítve ezzel, ezen kívül a kamerához/nézőhöz beszél. Ezzel leleplezi az apparátust, méghozzá oly mértékben, mintha ő maga kezelné azt (például bekapcsolja a vakut), majd kiáll a képből, ahol már a kis cserkészekre zoomolunk, akik folytatják kalandjukat. A sziget tulajdonságait ismerteti meg velünk, vagy éppen az időjárás aktuális állását, de kiderül, hogy mindezzel megelőlegezi a bekövetkezendő eseményeket. Plusz információkat ad a nézőnek, aki eleinte nem is sejti, hogy az a történet szempontjából még nagy jelentőségű lesz. Ezek közül a legfontosabb az elején bejelentett vihar: „… itt csapott le az oly sokszor megörökített vad vihar, amely keleti irányból érkezett szeptember ötödikén, három nap múlva.” Ez a mondat (ahol az időkkel játszik) és jelenet többé-kevésbé összegzi Wes Anderson műveinek mibenlétét, az ő humorát és abszurditását. A narrátor karaktere ezzel előlépett a Holdfény királyság egyik legfurább szereplőjévé. Egyszerre kizökkent és bent tart a fikcióban – talán így lehetne az ő szerepét magyarázni.
A Holdfény királyság remek fogadtatást kapott. Bár Andersonnak így is volt egy masszív rajongótábora és közönsége, a kritikusok pedig mindig is kedvelték, most mégis egy hatalmas előrelépést tett ezzel a vállalkozásával. Meghagyta független filmes szokásait, de mégis nyitott a tömegfilm szerelmesei felé is. Egy rendkívüli keveréket hozott így létre, amelyben benne van minden, ami Wes Anderson. Sokan azt mondják: Anderson készíti a „legeurópaibb” amerikai filmeket, hiszen az európai művészfilmes tendenciákat vegyíti az amerikai tömegfilmessel. A kritikusokból és filmnézőkből is nagy részben tetszést váltott ki: a cannes-i filmfesztivál nyitódarabjaként bizonyította szakmai tudását, a mozis statisztikák és eddigi legnagyobb bevétel pedig a népszerűségét. Több díjat is nyert, mely a színészgárda, a látvány és a forgatókönyv érdeme. Most már tényszerű az állítás, hogy egyre többeket szippant be Anderson fantáziadús világa.
Forrásjegyzék
Bíró Yvette: Időformák. A filmritmus játéka. Budapest, Osiris, 2005.
Ebert, Roger : Moonrise Kingdom. rogertebert.com,
http://www.rogerebert.com/reviews/moonrise-kingdom-2012 (2014.05.17.)
El Saiko: Vadon élő gyerekek – Holdfény királyság [kritika]. Film univerzum, http://www.filmuniverzum.com/26075/ (2014.05.17.)
Füzi Izabella – Török Ervin: Bevezetés az epikai fikció és a narratív film elemzésébe. szabadbolcseszet.elte.hu (2014.05.17.)
Hanula Zsolt: Holdfény királyság. A hetedik sor közepe, http://hetediksor.hu/2012/06/08/holdfeny-kiralysag/ (2014.05.17.)
Huber Zoltán: Kívül tágasabb – Holdfény királyság. Prizma folyóirat, http://prizmafolyoirat.com/2012/09/24/kivul-tagasabb-holdfeny-kiralysag/ (2014.05.17.)
Mary Ann Doane: Indexikalitás és médiumspecifikusság. Ford. Füzi Izabella. Apertúra, 2012. tavasz (2014.04.07.)
Sergő Z. András: A mese az csak mese – Holdfény királyság. Filmtekercs, http://filmtekercs.hu/devede/a-mese-az-csak-mese-holdfeny-kiralysag (2014.05.17.)
Villányi Dániel: Holdfény királyság. Vox magazin, http://www.vox.hu/newvox/?review=holdfeny-kiralysag (2014.05.17.)
Szerző neve nélkül: Szeretik a kritikusok Bruce Willis új filmjét. index.hu, http://index.hu/kultur/cinematrix/hirblog/2012/05/18/szeretik_a_kritikusok_willis_uj_filmjet/ (2014.05.17.)
Szerző neve nélkül: Holdfény királyság. filmkocka.hu, http://www.filmkocka.hu/2012/06/holdfeny-kiralysag/ (2014.05.17.)
Szerző neve nélkül: Kritikacsokor #1: Holdfény királyság, Felhőatlasz, Futball faktor, A köd. Warzone, http://warzoneonline.blog.hu/2012/12/25/kritikacsokor_1_holdfeny_kiralysag_felhoatlasz_futball_faktor_a_kod (2014.05.17.)
Szerző neve nélkül: Filmkritika: Holdfény királyság. Mosaic, http://mosaiconline.hu/online/filmkritika-holdfeny-kiralysag/ (2014.05.17.)
Szerző neve nélkül: Holdfény királyság. Kritikus tömeg,
http://kritikustomeg.org/film/45954/Moonrise_Kingdom_Holdf%C3%A9ny_kir
%C3%A1lys%C3%A1g_2012 (2014.05.17.)