Nemes László második nagyjátékfilmje, a Napszállta (2018) Leiter Írisz (Jakab Juli) történetét viszi színre, aki hazatérő árvaként szeretne elhelyezkedni családja kalapüzletében, ám több nehézségbe is ütközik. A film előrehaladtával Írisz egyre zavarosabb események tanúja lesz, de mindig csak annyit érzékel, amennyiből újabb kérdés születik, válaszokat senkitől sem kap, mindenki félretolja tovább gyarapítva a rejtvényt, amit sem a hősnő, sem a néző nem tud maradéktalanul megoldani. Így a filmélmény olyan, mintha a befogadó egy beszélgetést igyekezne folytatni a narrátorral, de az nem hajlandó felelni a kérdésekre.

A film formanyelvileg szinte ugyanazt nyújtja, amit a Saul fia (Nemes László, 2015). Nincs alapozó beállítás, a kamera a főszereplőre tapad, többségben anschnitt és közeli képeket látunk: vagy azt látjuk, amit Írisz, vagy őt látjuk. A rendező passzív jelenlétet kért Jakab Julitól élénk mimika helyett, ezzel is erősítve, hogy Írisz nem tud beavatkozni az eseményekbe, csupán szemléli azokat. Mindez jól illeszkedik Nemes koncepciójába, miszerint szeretné elgondolkodtatni a nézőket, kilökni őket a komfortzónájukból, azonban ez azt is eredményezi, hogy nem csak a narratívával idegeníti el a közönséget, hanem a főszereplővel is: ugyanis így a főszereplőnek nincs igazi karaktere, motivációja, és a néző sem tud azonosulni vele. Más szóval, igazából nincs lehetőségünk a pszichológiai azonosulásra, azzal együtt, hogy a film ránk kényszerít egy képi azonosulást. A mellékszereplők közül az Oszkár Brillt alakító Vlad Ivanov, valamint a Zelmát játszó Dobos Evelin nyújt jó alakítást, ők életszerű, kézzel fogható karaktereket formálnak meg, a kisebb szerepeket tekintve viszont volt, aki felolvasásszerűen beszélt, ami könnyen kizökkentheti a nézőket.

Jelentős különbséget képez azonban a Saul fiához képest a környezet bemutatása, illetve a film szimbolikus elemeinek használata. Egy koncentrációs tábor borzalmai helyett a századelő reményteljes Budapestjét láthatjuk, ráadásul a főhelyszín egy tündöklő kalapszalon, így a századelő divatjának szerelmeseit valamelyest kárpótolhatja a díszlet és a jelmezek látványa a konokul hallgató elbeszélőért. A premier előtti vetítést követő közönségtalálkozón a szegedi Belvárosi Moziban Nemes a film két fontos szimbólumára világított rá, mindkettővel a szubjektivitásra, az egyén által észleltekre helyezte a hangsúlyt. A főhősnő keresztneve (Írisz) a szemre utal, illetve arra, hogy Leiter kisasszony nem cselekvő személy, csak egy tanú, aki közvetít, a néző „szeme”. A rendező azért választotta a kalapüzletet helyszínnek, mert a kalap egyrészt az adott kor fontos jelképévé vált az idők során, másrészt pedig ezek a fejfedők egyéni megrendelésekre, személyre szabottan készültek.

A film zenéje nem volt különösebben kiemelkedő, tulajdonképpen egy hegedűszólam szólt minden olyan jelenetben, amelyben nem volt párbeszéd. A zene változatlansága a képiség egyhangúságával játszott össze, erősítve egymás hatásait. Mindkettőről elmondható, hogy egyes jelenetekben nagyon hatásosak voltak (például az alvilági férfiklubban), ám másutt üdítő lett volna egy kis változatosság. Persze a rendező nem azzal kívánt foglalkozni, hogy mi lehet üdítő vagy szórakoztató a nézőknek. Épp ellenkezőleg, az egész film arra van kihegyezve, hogy a közönség kimozduljon a műfaji filmek nyújtotta komfortzónából. Nemes el is érte ezt a célt, sőt az én esetemben túl is lőtt rajta, ugyanis két és fél órányi közeli felvétel ugyanarról az ismeretlen, motiváció nélküli arcról (miközben az egymásnak ellentmondó információmorzsákból alig körvonalazódik valamiféle történet), próbára teszi a befogadó türelmét.

A Napszállta a magyar művészfilm egy újabb szomorú megnyilvánulása: olyan élesen helyezkedik szembe a műfajisággal és a szórakoztatással, hogy épp azt a közönséget veszíti el, amelyet gondolkodásra szeretne sarkallni, amelyet annyira félt a popcorn mozik feltételezett népbutításától. Holott a helyzet közel sem fekete-fehér: egy műfaji film is lehet elgondolkodtató, és egy művészfilm is lehet semmitmondó. A két kategória folyamatos összehasonlítása, szembeállítása egyébként sem vezet igazán messzire, hiszen minden műfaji film egy sémát követ, és minden művészfilm egy szubjektív látásmódot tár elénk. A magyar művészfilmek általános problémája, hogy ezt az egyéni szemléletet szórakoztatásellenes hangvétellel kombinálják. Ráadásul a hazai filmgyártásban nagy hiány mutatkozik az ismert átmenet, a midcult filmek terén, amelyek jellemzője, hogy műfaji elemeket vegyítenek művészi látásmóddal. A Napszállta egy ígéretes thriller álcáját ölti magára, ám arcul csapja a nézőt, nem ad sem magyarázatot, sem katartikus élményt, olyan mértékben veszi semmibe a nézőit, hogy az már a mondanivaló rovására megy. A komfortzónából való kimozdítás szép gondolat, de úszni sem egyből mélyvízben tanulunk. Egy kicsivel több vágás, néhány alapozó beállítás, még egy-két darab a kirakósból, és már barátságosabb volna a helyzet, így viszont a filmes szakembereken kívül kevesen tudják értékelni ezt az alkotást, annak ellenére, hogy a potenciált mindenki láthatja benne.