A 20.000 nap a Földön (20.000 Days on Earth. Jane Pollard, Iain Forsyth, 2014) című (ál)dokumentumfilm Nick Cave-nek, a modernkori zenetörténelem egyik ikonikus alakjának egy napját mutatja be. A leírás alapján úgy tűnhet, hogy a zenész hétköznapjaiba nyerhetünk bepillantást, és ha tényszerűen vizsgáljuk a cselekményt (napi rutin – beszélgetés a pszichológussal – stúdiózás – koncert – tévézés a gyerekekkel) el is hihetjük ezt. Valójában a film során egyszer sem nézhetünk a kulisszák mögé, nem fedezhetjük fel a rocksztár hétköznapi oldalát – egészen egyszerűen azért, mert ilyen nincs. A 20.000 nap a Földön nem más, mint Nick Cave mítoszának továbbgondolása, kultuszának magyarázata. Amit az alkotók (köztük maga a főhős is) bizonyítani szeretnének, hogy Nick Cave-ről nem lehet az egyszeri ember nyelvén beszélni; ő még a szürke brightoni mindennapokban is az a formabontó és izgalmas karakter, akit a színpadról ismerhetünk.
A film is inkább dráma vagy életrajzi tabló, mint a szó hagyományos értelmében vett dokumentumfilm. A remekül felépített dramaturgiából hiányzik ugyan a spontaneitás és a naturalizmus, cserébe megfigyelhetjük, hogyan alakítja nap nap után jól megalkotott szerepét az elmúlt évtizedek egyik legkarizmatikusabb előadóművésze. Kapunk tehát egyfajta dokumentarista boncolgatást és valamiféle leleplezést is, csak épp nem Nick Cave-re mint emberre, hanem a nagy Nick Cave-projekt felépítésére és működtetésére vonatkozóan. Pontosan ez az, amit a film szeretne megvalósítani – bizonyítani a személy és a perszóna tökéletes összeolvadását. Maga Cave is utal erre, amikor színész barátjának, Ray Winstone-nak azt ecseteli, hogy ő nem bújhat újabb és újabb figurák bőrébe, neki csak ez az egy – saját nevét viselő – szerepe van.
Cave pszichológusával folytatott beszélgetése is inkább emlékeztet tévéinterjúra, mint egy pőre vallomásra. Van egyfajta kitárulkozás benne, de csak abba enged bepillantást, amibe ő akar. Nincsenek intim pillanatok vagy nagy ráeszmélések; a beszélgetést nem az orvos, hanem a páciens irányítja. Megismerhetjük azonban a Nick Cave jelenség leglényegesebb építőkockáit: gyermekkorának emlékezetesebb momentumait, az apjához fűződő erős érzelmeit és korai elvesztésével járó fájdalmát. Azt, hogy ezek az emlékek mennyire valósak vagy mennyire torzultak el a (vélhetően gyakori) elmesélés során, nem tudhatjuk. Ebből a szempontból a 20.000 nap a Földön párdarabja lehetne Sarah Polley dokumentumfilmjének, az Apáim történetének (Stories We Tell. 2012), ami arra világít rá, hogy a múltbeli emlékeink valójában magunk számára gyártott történetek, amelyek újabb nézőpontból vizsgálva pillanatok alatt darabokra törhetnek. Nick Cave érzékelhető módon nem először és nem utoljára mondja fel gyermekkorának azon epizódjait, amelyek jól formálják a róla kialakított képet. Azt, hogy mindez nem haladja meg a nyilvánosság felé mímelt kitárulkozás kereteit, a jelenet felépítése és a zenész testbeszéde segíti elő. A bevágott szuperközelik Cave arcáról, a szék karfáját markolászó vagy épp a levegőben hadonászó kezéről ugyan a dokumentumfilm eszköztárának kellékei, azonban erősen túlzó módon, valamiféle iróniával jelennek meg. Mindez a műfajra nem túlságosan jellemző tökéletes képminőséggel és a tévéinterjúnak berendezett szoba díszletével egybevetve erős kontrasztot ad – megkockáztatom: van benne némi karikatúrajelleg.
Csakúgy, mint a kocsiban folytatott dialógusok a barátai elképzelt alteregóival. Nick Cave még a leghétköznapibb helyzetben (autóvezetés) sem lehet átlagos – azokat a gondolatokat és anekdotákat, amelyek nem illettek az előző jelenetbe, ilyenkor mondhatja el. A cselekmény Cave folyamatos kommentárjainak és művészetéről szóló aforizmáinak motívumai mentén halad. Ahogyan el is mondja a film során, számára az emlékek a legfontosabbak, azok elvesztése pedig a legnagyobb félelme. Nem is csoda, hisz’ Cave nem a mindenkori jelen embere, hanem a múlt darabkáiból összeállított kollázs. Bár mai napig aktív alkotó, hírnevét és zenei jelenlétét ugyancsak a múltban elért sikerei és érdemei határozzák meg. Mi sem példázza ezt jobban, mint barátjánál és zenésztársánál, Warren Ellisnél tett látogatása, ami kizárólag a múlt legendás epizódjainak felidézéséről szól. Bár Ellis ma is Cave alkotótársa és tagja a Nick Cave and the Bad Seeds nevű formációnak, amely épp a filmfelvétel során készítette a Push the Sky Away című korongját, a két zenész – a napi kapcsolattartás ellenére – úgy ül közös asztalhoz, mintha ezer éve nem látták volna egymást, a nosztalgia pedig hálóként fonja körbe őket.
A film két legbeszédesebb jelenete a végére marad. Az egyik a levéltári szekvencia, amelyben a zenész egy róla szóló archívum rendszerezésében segédkezik. Itt szó szoros értelmében megelevenedik a múlt, és amit eddig csak a beszélgetések során hallhattunk, azt most videofelvételek és fényképek is megidézik. Szóba kerül Cave felesége, Susie Bick is. A vele való első találkozás élményét és a nő dívaszerű alakját egy látványos montázs szemlélteti, amelynek során ő maga is egyfajta legendárium részévé válik, mintha Nick Cave-nek még a felesége, gyermekei anyja se lehetne hús-vér ember. Az ezután következő élő koncertfelvétel egyrészt bevezet a művész különleges zenei dimenziójába, másrészt még jobban nyomatékosítja azt a szemléletet, amit a film következetesen képvisel. A zenész előadás közben tett jellegzetes mozdulatait archív felvételek vágóképei követik: korábbi koncertjeinek felvételeiből vágták be ugyanazokat a gesztusokat. Lehet az ismétlődés kapcsán ösztönösségről beszélni, az egymást követő, sodró lendületű snittek mindenesetre egy önálló eszköztárral rendelkező ikon képét vetítik elénk, aki tényleg odavonz minden tekintetet, egyszerűen nem lehet nem nézni.
A 20.000 nap a Földön egy rendkívül jól strukturált dráma, ami szépen építkezik és konzekvensen képviseli mondanivalóját. Azon kívül, hogy bevezet minket egy lenyűgöző kultuszfigura sajátos univerzumába, bemutatja, hogyan áldozza fel egy előadó önmagát az alkotóművészet oltárán. Ezen túl a dokumentumfilm műfajának nehézségeire is rámutat azzal, hogy annak eszközeit használva épp a lemeztelenített igazság megragadásának lehetetlenségét bizonyítja. Nick Cave körül minden kitalált, minden egy jól működő gépezet része, a legapróbb részletekig. Amitől nem válik a popszakma divatos, kommersz, egyszervolt megcsinált hősévé, az a nyilvánvaló tehetség mellett annak köszönhető, hogy ő önmaga bábjátékosa. A produkcióban társ-forgatókönyvíróként is közreműködő Cave célja épp az volt, hogy ezzel a filmmel rávilágítson: egész alkotótevékenységének legszebb gyöngyszeme épp ő maga.