David Byrne politikai koncertfilmje nehezen érkezhetett volna az idei évnél rizikósabb időszakban. A 2020-as egyesült államokbeli választások nyilvánvalóan az amerikai társadalmi-politikai berendezkedés fontos mérföldköveit jelentik, és a koronavírus okozta globális pandémia csak még tovább fokozza a feszültséget az országban. Ebben a kontextusban készült el az American Utopia (American Utopia. Spike Lee, 2020) című film, amely a David Byrne 2018-as, azonos című szólóalbumából készült Broadway-előadás megfilmesített változata.
David Byrne, a Talking Heads frontembere a hetvenes és nyolcvanas évek egyik legbizarrabb és legérdekesebb figurája volt, aki a new wave egyik legfontosabb alakjává nőtte ki magát bandájával együtt. Byrne számára mindig fontos volt az innováció, így pályafutása során ötvözte a post-punk, az afro-funk és a dance-rock műfajokat, de szólókarrierjébe a latin zenei világ hangzásait is beépítette. Mindemellett operában tevékenykedett, illetve Brian Eno segítségével kísérleti zeneműveket alkotott, valamint installációt is kiállított már. Az általa szerzett zenék hangzásvilága meghaladja korukat, dalszövegeiben pedig burkolt politikai és társadalomkritikai üzenetek szerepelnek.
David Byrne a New York-i művészközegben bontakozott ki és vált elismert művésszé. Hozzá részben hasonlóan, bár teljesen más műfajban kezdte el karrierjét filmünk rendezője, Spike Lee. Lee filmjei sokszor szintén politikai töltetűek, de messze nem annyira kifinomultak és burkoltak, mint Byrne szerzeményei. Spike Lee üzeneteit rendszerint agresszívan és szájbarágóan tálalja, ami teljesen elüt David Byrne ironikus stílusától. A kettejük közti különbség miatt lehet különösen érdekes az, hogy milyen alkotás jött létre a páros együtt dolgozásából, valamint az, hogy mennyiben tud Spike Lee kibújni a Jonathan Demme által rendezett, 1984-es Stop Making Sense című Talking Heads-koncertfilm árnyékából. Az American Utopia alapján bátran kijelenthetem, hogy Lee-nek sikerült közel kerülnie az említett Talking Heads-koncertfilmhez, még ha leelőzni nem is tudta azt.
Mint korábban említettem, az American Utopia című film egy Broadway-előadást rögzít, vagyis nem egy szokványos koncertfilm tárul elénk. Azonnal szembetűnik a színpadon uralkodó minimalista díszlet: óriási szürke függönyök, szürke padló és egy nagy üres tér fogadja először a nézőket. Ez olyan hatást kelt, mintha Byrne a lehető legunalmasabb és leglaposabb díszletek között szeretne zenélni. A tér üressége viszont igencsak mozgásba hozhatta a világítástervező fantáziáját, ugyanis a koncertet nagyon kreatív és innovatív fények jellemzik. Minden egyes felhangzó dalhoz egy külön koncepcióval rendelkező világítást találtak ki, ami kiválóan passzol a zene hangulatához. Például a Blind című dal alatt sziluettel játszanak: Byrne árnyéka a színpad közepén óriásira nő, míg a többi zenész árnya jóval kisebb méretben, a sarokba szorítva zenél. A One Fine Day esetében földöntúli, mennyei íze van a világításnak, míg az I Dance Like This végén egy eléggé ijesztő, pszichedelikus hatású stroboszkópot használnak.
Fontos megjegyezni, hogy amióta Byrne elszakadt a Talking Heads-től, rendszerint saját kezűleg választ (többnyire ismeretlen) zenészeket maga köré. Ebben az esetben az előadók felszerelése jól illik a minimális díszlethez, hiszen az egész koncertet vezetékek nélkül adják elő. A hangmérnökök miniatűr headset mikrofonokkal, valamint hordozható hangosítókkal oldották meg a feladatot. Így a tizenegy zenész a hangszerek széles palettáját nagyon sokszínűen alkalmazza. A Born Under Punches című dalt David Byrne úgy építi fel, hogy egyenként bemutatja zenésztársait, ők pedig egyenként becsatlakoznak a zenélésbe, ami által egyre sokhangúbb és rétegzettebb lesz a melódia. Mivel az előadók testét nem korlátozzák a vezetékek, így teljesen szabadon tudnak mozogni a színpadon, és egyfajta menetzenekarként tudnak működni. De nem csak a közönség felé fordulva, hanem olykor egymás felé nézve is játszanak hangszereiken, amivel remekül segítik egymást abban, hogy egyre elementárisabb legyen az előadás.
David Byrne Hogyan működik a zene? című könyvéből (2012) tudható, hogy számára rendkívül fontos a koreográfia és a nézők figyelmének folyamatos irányítása. Ezen a koncerten meg is valósította elképzeléseit: a dalok, a világítástechnika és a zenészek koreográfiái együtt nagyon kifejező és precíz kompozíciókkal szolgálnak. Minden dalhoz önálló koreográfia társul, amelyekben a zenészek köröket és plusz jeleket, illetve más csoportkoreográfiákat formálnak, függöny mögül zenélnek, és egy ízben a földön fekve sikerül nagyot alkotniuk. Spike Lee nagyon szépen fényképezte ezeket az alakzatokat. Például, amikor az egyik kameraállás felülről veszi a színpadon kialakuló formációkat, egyenesen Busby Berkeley-t idéző snitteket láthatunk. Ezek a fogások kissé talán szokatlanok egy koncert esetén, de David Byrne jelleme, valamint kedvesen naiv és optimista kisugárzása nagyon szépen összefűzi ezeket az elemeket.
Byrne a dalok között a közönséghez is beszél, általában két vagy három dal után szólítja meg a nézőket. Ez egyáltalán nem szokatlan egy koncerten, de ő akár percekig is képes magyarázni valamit egy koncert kellős közepén. A vissza-visszatérő szünetek miatt kissé darabosnak hat a koncert, és néha már-már úgy tűnik, mintha egy TED Talkot néznénk, amelyet időnként dalok szakítanak meg. Eleinte saját fiatalkori szorongásairól, majd az agy működéséről vagy egy-egy dalának ihlető forrásairól mesél, viszont a koncert előrehaladtával beszédei egyre gyakrabban öltenek politikai jelleget. Szóba hozza többek között a globális felmelegedést, a migrációt, illetve az inkluzivitás és a szavazás fontosságát. Ezek a kisebb monológok kontextusba, esetenként egy-egy teljesen új kontextusba helyezik Byrne dalait. Így, a tudatosan és jól kidolgozott koncepció eredményeképpen, az egyes dalok nemcsak önmagukban változnak meg, hanem az egész koncertnek lesz egyfajta narratív íve. Igaz, hogy a közbeékelt beszédek miatt a koncert némileg darabosan hat, de egy koncert flow-élményét érdemes feláldozni az ilyen kaliberű monológokért.
A koncert csúcspontján a banda Janelle Monáé Hell You Talmbout című protest dalát dolgozza fel. A dalszöveg számos rendőri erőszak áldozatául esett afroamerikai személy nevét sorolja fel, mindössze arra kérve a hallgatókat, hogy emlékezzünk neveikre. Spike Lee ez alatt képeket vág be az elhunyt emberekről, vörössel tüntetve fel nevüket és a haláluk napját. A dal végére annyi nevet és dátumot jelenít meg a filmvásznon, hogy teljesen kitakarja velük a képet. Talán ez a mozzanat az egész előadás legerősebb és legfontosabb pillanata. A zenélés megszakításai során szóban elmesélt kis történetek és politikai beszédek erre az egy dalra csúcsosodnak ki igazán, és adnak igazi értelmet a koncertnek.
Ahogyan az előadás címe is utal rá, a koncert Amerikáról szól, pontosabban egy amerikai utópiáról, ami a film nézése közben talán el is képzelhető. Byrne az egész koncert alatt nagyon szépen egyensúlyoz a kellemes hangulat és a komoly politikai üzenet között. Míg a Stop Making Sense-ben energikus és kiszámíthatatlan, itt nyugodt, kifinomult és érett, mintha a nyers erőt és a felszabadult energiát lecserélte volna a tartalomra. Az utolsó felcsendülő dal a jól ismert Road To Nowhere, ami eléggé ironikus, de remekül lekerekíti a koncertet. Ekkor az előadás közben a bandatagok lemennek a színpadról, és a közönség sorai között fejezik be a koncertet. Sokszor láthattunk már ilyet, emiatt akár elcsépeltnek is vélhetnénk ezt, de a koncert kontextusán belül ennek IS politikai üzenete van azzal, ahogyan az inklúziót demonstrálja és népszerűsíti. Továbbá, a jelen pandémiás időkben igazi felüdülést okoz látni és hallani, ahogyan több ezer ember szorosan egymás mellett állva énekel. A mai világnak hatalmas szüksége volt erre a filmre, nem csak politikai szempontból, hanem azért is, mert az American Utopia segít abban, hogy megőrizzük a józan eszünket.