Resnais és Marker művében közös, hogy mindkét film a francia újhullámos mozgalom idején keletkezett rövidfilm, cselekményüket nagyrészt állóképekből építik fel, a történetet narráció festi alá, és mindkét mű foglalkozik az emlékezettel. Mind műfajuk, mind cselekményük, mind hangulatuk terén végtelenül messze állnak egymástól, de érdekes elgondolni, hogy mindezek ellenére a két rendező milyen hasonló eszközöket választott története elmondására.

Mindkét film óriási hatással volt rám, bár különböző okokból. Resnais műve felzaklatott, Markeré pedig lenyűgözött. Ezzel mindkét film pontosan azt érte el nálam, amiért készült. Resnais holokauszt témájú dokumentumfilmje a rosszullétig kínzott, és mélységesen elszomorított, még Markeré a fantasztikum vadonatúj dimenzióját nyitotta meg előttem. Sosem láttam sci-fit, ami ennyire minimalista módon teremtette volna meg a világot, amelyet elénk tár. Az állóképek használatának előnye mindkét műben erősen érezhető, ugyanis ahelyett, hogy látványos jelenetek kötnék le a figyelmünk, lehetőségünk van elidőzni egy-egy képen, részleteiben megtekinthetjük tárgyát és kompozícióját. Ellentétben a hagyományos mozgóképekkel, ezekben a filmekben minden képnek súlya van.

Resnais a hitelesség jegyében ragaszkodik az állóképek használatához. Olyan érzés a Sötétség és ködöt (Nuit et brouillard. Alain Resnais, 1955) nézni, mint végigmenni egy kiállításon az első koncentrációs tábor működéséről, áldozatairól és felszabadításáról. A narrátor többször emlékeztet minket, hogy felfoghatatlan a valóság, ami az áldozatok számára itt az életet jelentette. Nem tudja, mit keresnek és miért, egyszerűen tényeket közöl velünk és hagyja, hogy a képi bizonyíték önmagáért beszéljen. Nem több és nem kevesebb: csak a valóság. Nem oldoz fel minket azzal, hogy színészeket és díszletet állít elénk. Az adja a film elborzasztó jellegét, hogy megpróbáljuk elképzelni, mi mehetett végre ezekben a táborokban, a csontsovány emberekben és a lerombolt épületek helyén.

A kilátóteraszban (La Jetée, 1962) Marker is a képzelet kiterjesztésére használta az állóképes technikát. A képeken való gondolkodás és a kíváncsiság, hogy pontosan mit is látunk, aktívvá teszi a nézőt. Marker filmjét nézni olyan, mint egy jó könyv atmoszférájában ragadni, ahol az író útmutatást ad, aztán ránk bízza a történet elképzelését.

Az emlékezés a Sötétség és ködben úgy jelenik meg mint a képesség, amely megóv attól, hogy a borzalom újra megtörténjen. A mű címe arra az helyzetre reflektál, amelybe az áldozatok megérkeztek. Amikor a tömött marhavagonok beérkeztek a táborhoz, éjszaka volt és tejköd. Kissé elvonatkoztatva az áldozatok állapotára is utalhat, mivel életük legsötétebb éjszakájába érkeztek meg, ködszerű tudatlanságban. A kulturális emlékezet Resnais korábbi filmjeiben is megjelenik, például a Van Gogh (1948) és a Guernica (1950) című kisfilmjeiben. Ezek a filmek „mentális utazás” jellegű elbeszéléstechnikával készültek, a filmek szerkezete az emberi tudat összefüggéstelen időtlenségét másolja. Költői szövegeket és adatokat egyaránt vegyít. Resnais megvilágítja, miért nem egy megrendezett történetben mondja el a holokauszt történetét: „az emberiséget megrázó eseményeket nem lehet objektív módon szemléltetni, mivel a számokban eltűnne a traumatikus jelleg.” Mindemellett azt is kijelenti, hogy a reprezentáció önmagában eltávolít minket a témájától, mivel az adott esemény saját jelenében létezik. Resnais az archív felvételeket és a jelen lerombolt táborát hasonlítja össze. Tény, hogy a holokauszt valósága minden elképzelhető rémálmot felülmúl. Resnais azzal közelíthette meg leginkább ezeknek az embereknek a szenvedését, hogy nem jelölte ki a vizuális határt, ameddig ez a borzalom elment. Megmutatta az arcukat, a helyet, ahová elhurcolták őket, és ahol új társadalmat szerveztek a meggyilkolásukra, emlékeztetett minket, hogy valahol messze olyan mindennapi életet éltek mint mi, és pont úgy nem számítottak semmi rosszra, ahogyan mi sem számítunk. Szubjektív felfedezésnek hagyta meg a film témáját, mindössze annyit sugallva, hogy minden, amit láttunk, egy töredéke a terrornak, és az áldozatok személyes élménye mindezen túlmutat.

Resnais sokat foglalkozott azzal a pszichológiai elképzeléssel, hogy minden, ami a múltban történt, hatással van a jelenünkre, abban az esetben is, ha az adott eseményre nem emlékszünk. A ’60-as években készült játékfilmjeiben is megjelenik ez a tendencia, példa erre a Szerelmem, Hiroshima (Hiroshima mon amour. Alain Resnais, 1959) és a Tavaly Marienbadban (L’année dernière á Marienbad. Alain Resnais, 1961). Az emlékezés folyamata a szaggatott elbeszélésben és az ismétlődésekben is megjelenik. A Sötétség és köd az első film, amely a holokauszt valós dokumentumaiból épül fel, azonban így is belekerültek megrendezett jelenetek, melyeket nem Resnais, hanem a tábort felszabadító angolok vettek fel. Ilyen jelenet, amikor a narrátor a táborban uralkodó éhségről beszél, és két sovány rabot látunk, akik együtt esznek egy tál levest.

Marker filmjének címét nehéz lefordítani, a La Jetée (1962) kifutópályát, mólót, gátat, hullámverőt és kilátóteraszt is jelent, itt azonban repülőtéri terminált fed. Godard mellett Marker tágította leginkább a filmművészet határait. A szobrok is meghalnak (Les statues meurent aussi. Alain Resnais, Chris Marker, 1953) című filmen együtt dolgozott Resnais-vel, ahol az afrikai primitív művészet műtárgyainak halálát mutatták be azáltal, hogy természetes környezetükből kiszakítva kiállítótermek vitrinjeibe kerültek. A filmet gyarmatosításellenes felhangja miatt betiltották, de már ebben a műben is foglalkozott a múlttal. Talán túlértelmezés, de mintha a La Jetée főszereplőjének eltakart arca is vészjóslóan maszkszerű lenne a halálához vezető jövőlátogatások alkalmával.

A kilátóterasz műfaját tekintve fotóromán, vagyis állóképekkel elmondott történet, amely szinte képregényszerű. Fotóalbum, azzal a csavarral, hogy a képek által elmondott cselekmény sosem történt meg. Marker science fiction filmje a III. világháború után játszódik, egy embertelen disztópiában, amelynek tudósai kifejlesztették a technológiát, amellyel képessé válnak az időutazásra annak reményében, hogy vissza tudják állítani a háború előtti állapotokat. Az alany, akit kiválasztanak az utazásra, egy férfi, aki gyerekkori traumája miatt elég erős kapoccsal rendelkezik a múlttal. Itt az emlékezés Resnais elképzelésével éppen ellentétes irányt mutat: nem a múlt hat a jelenre, hanem a jövő hat átformáló módon a múltra. A traumatikus élmény a horgony, amely visszavezeti a főhőst a háború előtti időbe. Azonos, hogy az emlékezés segít mássá tenni a jövőt. Mivel az időutazás a filmben mentális úton történik, Marker az álmodott lét, a déjá vu filozófiai vonalán helyezi el a történetet. Mondhatni, a technológia megjelenése előtt majd’ negyven évvel készít filmet a virtuális valóságról. A mű olyan filmekre hatott inspirálóan, mint a 12 majom (Twelve Monkeys. Terry Gilliam, 1995) és a Mátrix (The Matrix. Lana Wachowski, Lilly Wachowski, 1999). Itt is megjelenik a mit sem sejtő tudatlanság a gyermekkori trauma képében, mely a film végére azzá a felismeréssé kristályosodik ki, hogy saját halálának látványa tartotta rettegésben. A töredékes szerkezet itt a főszereplő meghasadt tudatának a kivetülése. A képek érzelmek egész skáláját jelenítik meg. A film kezdete miatt az összes jelenetben jelen van a baljós elrendeltség hangulata, végig, miközben a főhős szenvedését nézzük az időutazás alatt vagy a boldogságát a szerelmével eltöltött lopott pillanatok alatt. Marker a múlt romantikus, idilli képeit állítja szembe a kétségbeejtő jövővel. A film látványában távolról sem emlékeztet egy sci-fire, a díszlet a múltban mindennapos, a jövőben kopottas, disztópikus jellegű. A legmerészebb ötlet a képi világban a marslakók fején lévő apró pont. Marker a semmiből teremt idegen világot körénk. A narráció nélkül azt sem tudnánk, hogy a jövőben vagyunk, azt hinnénk, két randevú között a főhős valami különös orvosi beavatkozáson vesz részt. A képek annak ellenére is dinamikusak, hogy jó pár másodpercig nézzük és értelmezzük őket.

Mindkét film bizonyítja a képek elidegeníthetetlen emlékmegőrző erejét. Akkor is, ha ezek a képek eltitkolt tömegmészárlásról vagy sosem létező történetről adnak tanúbizonyságot. Múlt és jövő egymásra hatva állnak szemben a két filmben, miközben arra hívják fel a figyelmet, hogy mind a múlt jövőre, mind a jövő múltra ható ereje csupán a jelenben létezik. És mindaddig, míg ismerjük múltunkat, és tudjuk, milyen irányba szeretnénk haladni a jövőben, felelős döntéseket hozunk, hogy egy szebb életet élhessünk a jelenben.

 

Felhasznált irodalom:

Gregus Zoltán: Az emlékezés útvesztői − Alain Resnais portré 1. filmtett.ro, 2014. június 19. URL:  http://www.filmtett.ro/cikk/3663/az-emlekezes-utvesztoi-alain-resnais-portre-1

Mihancsik Zsófia: Visszaköpött imák. Filmvilág, URL: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=3043

Ritter György: Marker-mém − Chris Marker portré 1. filmtett.ro, 2011. július 29. URL: http://www.filmtett.ro/cikk/2847/chris-marker-portre-1