A bevándorlás témakörét taglaló filmek már a script megírásának első pillanatában veszélyes terepre merészkednek: egy olyan témában próbálnak ugyanis víziót szolgáltatni, amely nem csak az egyik legégetőbb és legtöbbet emlegetett probléma manapság, de kifejezetten megosztó is, ha az európai viszonylatokat vesszük alapul. A Sons of Denmark (2019) ennek fényében merész vállalás, különösen úgy, hogy ez a fiatal dán rendező, Ulaa Salim első nagyjátékfilmje. A dán, illetve a nemzetközi kritika pozitív visszajelzéssel fogadta a filmet: hazájában csak a Szívek Királynője (Dronningen. May el-Toukhy, 2019) kapott több jelölést. A filmet az ArteKino fesztivál jóvoltából tekinthettük meg, melynek keretein belül az egyetemistákból álló zsűri fődíját vihette haza.
A 2025-ös dániai választások előtt állunk, amely már-már lefutottnak tekinthető, hiszen a Martin Nordahl (Rasmus Bjerg) által vezetett szélsőjobboldali párt az előzetes felmérések szerint nagyarányú győzelmet fog aratni. Pártja olyan változásokat ígér, melyek révén azok a más országból érkező emberek sincsenek biztonságban, akik már évek óta dán állampolgároknak mondhatják magukat. A bevándorlás totális megszüntetését és az ellene való agresszív fellépést ígéri, beszédeivel „cselekvésre” buzdít, konstans félelemben tartva a társadalmat. Szerinte Dánia legfőbb problémáinak eredője az utóbbi években teret nyerő multikulturalizmus, mely ellen bármi áron fel kell lépni: a cél pedig minden esetben szentesíti az eszközt, bármi legyen is az. A másik oldalról megismerjük Zakaria-t (Mohamed Ismail Mohamed), akinek sem munkája, sem perspektívája nincs az élettel kapcsolatban, így egy radikális, bevándorlókból szerveződő csoport karjaiba sodródik, amely egyszersmind megváltoztatja egyhangú hétköznapjait.
Már a szinopszisból is kirajzolódik, hogy egy igencsak politizáló, ideológiákat ütköztető filmről van szó: egyik oldalon az elvakult, alapvetően keresztény hagyományokat képviselő nacionalisták, míg a másikon a saját érdekeiket érvényesíteni kívánó, többnyire arab származású bevándorlók, akik a multikulturalizmus eszményét szimbolizálják. Két élesen szembenálló csoportot láthatunk, amelyek minden percben a másik szerveződés tudtára akarják adni, hogy itt vannak, és képesek akár erőszak árán is megvédeni magukat. A film ugyan a bevándorlók narratíváját helyezi a középpontba, a fiatal dán rendező azonban nem esik abba a hibába, hogy túlságosan egyoldalúan mutatná be az eseményeket. Ugyanúgy kritikát gyakorol a bevándorlók bizonyos csoportjai felett, mint az egyértelműen szélsőséges leendő kormány felett. A Sons of Denmark egy nagyon fontos és érvényes következtésre jut: az egyik oldal agresszív akciójához mindig egy hasonlóan kártékony reakció társul, így gyengítve a konszenzus lehetőségét, folyamatosan mélyítve azt a szakadékot, amely egy idő után majd elkerülhetetlenül ellehetetleníti valamelyik oldalt. Az ideális megoldás ezáltal egyre távolabb sodródik, hiszen az valahol a két ideológia között, félúton keresendő. Az egyik oldal talán győzelmet ünnepelhet előbb-utóbb, viszont az emberiség mindenképpen veszít, ehhez pedig a film végén felcsendülő Wolfgang Amadeus Mozart Rekviemjénél[1] keresve sem találhatnánk jobb zenei aláfestést.
Az ArteKino filmfesztiválon
A Sons of Denmark viszont nem csak a témaválasztása és az üzenete miatt emlékezetes. A film műfaját tekintve egy vérbeli politikai thriller, amely elejétől a végéig fenntartja a feszültséget a jól megírt forgatókönyvnek köszönhetően. Ulaa Salim körülbelül a film felénél megtöri a narratívát, teljesen új irányvonalat és perspektívát adva a cselekménynek: az egyén szintjén és rendszerszinten is betekintést nyerhet a néző az eseményekbe. Váratlan, ám a film egészét tekintve jól időzített csavar ez, mely után a néző egyre sötétebb és sötétebb részletekkel szembesül. Ehhez hozzájön a remekül castingolt színészek munkája, akik közül talán Rasmus Bjerg emelkedik ki a legjobban: félelmetesen alakítja a megrögzött pártvezetőt, akinek nem számítanak sem az alapvető emberi jogok, sem az erkölcs. Karaktere egyszemélyben testesíti meg mozgalma világszeméletét: tettek helyett a vér igazol, szab bánásmódot, formál jogot, tesz különbséget emberség és embertelenség között. Ezt támasztják alá a meglehetősen explicit jelenetek, melyeket Eddie Klint operatőr örökít meg kiválóan: a kamera lencséje nem hagy teret az képzeletnek, mindent megmutat abból a világból, amelyből a remény leghalványabb szikrája is kiveszett. Nincs sejtetés, így menekvés sincs a végzetes végkifejlet elől, mely a megtekintés után napokig hatása alatt tartja a nézőt, eloszlatva minden kételyt a fokozódó probléma súlyosságát illetően.
A film alapfelvetése – ahogy azt maga a rendező is elismeri – a legsötétebb víziót mutatja meg, egy olyan, alapvetően fiktív történetet tárva elénk, amely tűpontos látleletről tesz tanúbizonyságot. A néző egy pillanatig sem érzi túlzónak a jelenetek fokozódó borzalmát a jól felépített történetváz és a részletesen kibontott karaktereknek köszönhetően. Végül a cselekmény kíméletlen tragédiába torkollik, mely után magunkra maradunk a húsba vágó tanulság minden velejárójával. Elképesztő adalék, hogy a filmben Nordahl karakterének beszédei egytől-egyig valós, a dán politikában elhangzó mondatokból állnak össze. A rendezőnek azonban válogatnia kellett a mondatok között, mert – elmondása szerint – némelyik annyira súlyosnak illetve radikálisnak hangzott, hogy inkább kimaradt a filmből, mivel senki sem hitte volna el azokat.[2] Ebből a valós példából is kivehető, hogy a Sons of Denmark valósága nem is annyira fikciós, mint gondolnánk. A film egyfajta felhívásnak is tekinthető: nem szabad megvárni, hogy a helyzet elfajuljon, azonnali diskurzusra van szükség, amely meggátolja a közeledő katasztrófát. A Sons of Denmark a legrosszabból indul ki, abban a reményben, hogy felismerjük a helyzet fontosságát. A jövő nagy kérdése így az, hogy képesek leszünk-e felnőni a feladathoz.
[1] Wolfgang Amadeus Mozart: Requiem in D minor (Lacrimosa)
[2] Személyes beszélgetés a rendezővel az ArteKino fesztivál eredményhirdetésén, 2020. január 27, Párizs