High-tech szerelem – A nő

Már Einstein is tartott attól a kortól, amikor a technológia fontosabb lesz, mint a személyes kapcsolatok, és ez napjainkban egyre inkább beigazolódni látszik. Az okos telefonok/órák, de még a Google Glass vagy Siri is csupán a kezdetét jelzik annak a technika uralta világnak, amelyet Spike Jonze képzel el A nő (Her, 2013) című romantikus sci-fijében.

Valamikor a nem is olyan távoli jövőben, egy Los Angeles és Sanghaj keresztezéséből alkotott, név nélküli metropoliszban járunk, ahol látszólag minden idilli. Idilli, de éppen ezért elég unalmas. A házak nem omladoznak, az időjárás mindig megfelelő, az emberek empatikusak és igaz barátaik vannak. Akárcsak főhősünknek, Theodornak (Joaquin Phoenix), aki viszont mégis zárkózott, bánatos és visszahúzódó, mióta feleségével (Rooney Mara) különváltak. Pedig egy humoros és értelmes férfi, aki munkája során szívhez szóló leveleket ír mások nevében.

A nyitóképek rögtön magukba szippantják a nézőt, ahogyan Theodor arcáról távolodik a kamera, miközben érzelmes sorokat diktál egyik leveléhez. A szepkezzelirtlevelek.com egyik legtehetségesebb munkatársa ő, van olyan család, amelynek már tíz éve gyártja az irományokat. Ezeknek az embereknek talán az az egyetlen problémájuk az életben, hogy személyes kapcsolataikat fenn tudják tartani: a technika minden igényüket kiszolgálja, egyedül az érzelmeikért kell küzdeniük. Egészen mostanáig! Feltalálták ugyanis az első olyan operációs rendszert, amely mesterséges intelligenciával rendelkezik, tehát képes a fejlődésre, ezen kívül tulajdonosa minden kívánságát teljesíti, alkalmazkodik hozzá, és nem utolsósorban érzelmeket is kimutat. Theodor is benevez egy ilyen szoftverre, és abban a pillanatban, amint az hozzászól (Scarlett Johansson búgó hangján), megváltozik az élete. Saját OS-e, Samantha, magának választotta a nevét, miután két másodpercen belül „átlapozta” az utónévjegyzéket. Mindent tud birtokosáról, emlékezteti, hogyha értekezlete van, és kiüríti a levélszemetét, ezen kívül nevet a viccein, odafigyel rá, törődik vele. Ezek után nem meglepő, hogy Theodor beleszeret.

Igen, egy operációs rendszerbe, egy test nélküli tudatba szeret bele egy hús-vér emberi lény, sőt, még szeretkezik is vele! Az egyszeri nézőnek ez rendkívül abszurdnak tűnhet, de Jonze fikciós világában ez egy teljesen elfogadott dolog, nincs szégyellnivaló benne, teljesen jól működik, mintha egy normális kapcsolat lenne. Történetében minden embernek van egy hangvezérlésű, multimédiás eszköze, amely a legtöbb hétköznapi tevékenység elvégzését megkönnyíti. Az őket körülvevő letisztult környezetben minden az egyszerűségre, a kényelemre utal. Lágy, pasztellszínekkel dolgozik a rendező, ami gyönyörű képi világot eredményez és az ehhez társuló nyugodt filmzene is azt az érzést erősíti a befogadóban, hogy minden rendben van. Az emberek harmóniában élnek operációs rendszereik társaságában. Van, aki barátra, van, aki szeretőre lel OS-ében, és minden esetben viszonzott ez a kapcsolat.

A hagyományos sci-fikkel ellentétben nem borul fel a világ rendje, inkább az ellenkezője történik: a gépek jelentik a biztonságot. Amikor azt hiszi Theodor, hogy elveszíti Samanthát, rendkívül kétségbeesik, hiszen csak akkor boldog, ha vele van. Olyan mértékben a gépeiktől függenek az emberek, hogy nem képesek normális kapcsolatteremtésre, logikus hát, hogy az ideális partnert is egy elektronikai eszközben keresik/találják meg. (Gondoljunk csak bele, sokan ma sem képesek elszakadni okostelefonjuktól.) Az ember és a számítógép közötti kapcsolatot persze már más is filmre vitte: Andrew Niccol (Simone, 2002) a Wachowski fivérek (Mátrix. The Matrix, 1999), David Cronenberg (eXistenZ, 1999), Josef Rusnak (A 13. emelet. The Thirteenth Floor, 1999), Kathryn Bigelow (A halál napja. Strange Days, 1995), illetve Jonze maga is készített egy rövidfilmet I’m Here (2010) címmel.

De A nő nem annyira sci-fi, mint inkább romantikus film, amelyet Jonze saját köntösébe bújtat, s amelyet az utóbbi idők egyik legjobb melodrámájaként emlegetnek a kritikusok[1]. Férfi és nő kapcsolatát megannyi szinten ábrázolja, kreatív és egyedülálló módon, bár kissé túlzásba vitt történetmeséléssel: Samantha és Theodor közös életének mindennapjai ugyan szépen ábrázoltak, egy idő után azonban unalmasak lehetnek. A szerelemről már a John Malkovich menetben (Being John Malkovich, 1999) is elég érdekes elképzelése volt a rendezőnek, most pedig egy korképet, kortárs társadalomkritikát állít elénk. Nem nyúlt mellé egyáltalán: sokan vágynak arra, hogy Brad Pittel vagy akár Scarlett Johanssonnal intim kapcsolatba kerülhessenek, és valljuk be, a mai, robbanásszerűen fejlődő technológiai közegben ez talán nem is olyan valószerűtlen. Talán éppen ezért cserélte le a rendező Samantha Mortont, aki eredetileg a hangját kölcsönözte volna az operációs rendszernek (a keresztnevét viszont megőrizte).

Jól is tette, hiszen Theodorral együtt a néző is egyből Samantha rabjává válik, amint meghallja a hangját. Scarlett Johanssont sokan a „világ legszebb női” bulvárlapos listáival kötik össze, ahol általában előkelő helyen szerepel, ám színészi képességei felett sem szabad csak úgy elsiklani. Ebben a filmben egy pillanatra sem látjuk az arcát vagy a testét, de a hangjával képes úgy betölteni a teret, hogy szinte szemünk előtt elevenedik meg a mosolya, ahogy zavarában elpirul, vagy finoman a hajába túr. Ehhez a kiváló hangjátékhoz párosul Joaquin Phoenix remek játéka is. Szinte fel sem tűnik, de a film nagy részében az ő arcát látjuk közeliben. Minimális, laza játékával tökéletesen alakítja az esetlen Theodort, akivel sok (férfi) néző tudna azonosulni. (Amúgy az utóbbi években Phoenix szinte csak jó szerepeket fogott ki, A nő előtt például a Mesterben [The Master. Paul Thomas Anderson, 2013] alakított egy hasonló lelkivilágú tengerészgyalogost.)

Theodor karakterét egyfajta tükörként állítja elénk a rendező: ő az, aki remekül bánik a szavakkal, manipulálja általuk az embereket (még ha ezt nem is tudatosan, előre megfontoltan teszi), a magánéletben azonban meggyűlik a baja a nőkkel. Az édesanyjával korántsem felhőtlen a viszonya, a volt felesége szerint csak egy számítógéppel tud úgy együtt lenni Theodor, hogy ne rontsa el, a vak randevún pedig visszautasítja a lányt (Olivia Wild), akiről lerí, hogy odavan a férfiért. Még a hozzá legközelebb álló nővel (Amy Adams) is inkább csak barátok maradtak, igaz, a kapcsolat legalább tartósan fennmaradt. Ezért is menekül folyton a virtuális világba, az internetes pornó vagy az online játékok birodalmába.

Néhol eléggé szabadszájú a film, s ezek a mozzanatok jó humorforrásul szolgálhatnak az altesti humor kedvelőinek. A furcsa kis lény a virtuális játékban úgy káromkodik, mint egy kocsis, a szextelefonos lány pedig azt szeretné, hogy egy döglött macskával fojtogassák. Úgy tűnik, ez a világ tele van abszurd kapcsolatokkal, amelyeket valószínűleg az elgépiesedett társadalom eredményez. A film nem vizsgálja áthatóan a technológia vezérelte társadalom problémáit, csupán eljátszik a gondolattal, mi lenne ha… Rengeteg kérdést feldob, de a válaszokat a nézőnek kell megadnia. Vajon jó-e, ha minden igényünket kiszolgálja az elektronika? Nem válik-e veszélyessé egy idő után az öntudatra ébredt rendszer? Az elidegenedés és a magány lesz minden ember sorsa? És még folytathatnánk a sort. Jonze azonban Theodor rendkívül elgondolkodtató mikrotörténetén keresztül csak egy kis szegmensét mutatja be ennek a kérdéskörnek. Ezen a ponton érdemes a film címén is eltűnődnünk: Her/A nő. Ez szintén nagyon sok mindenre utalhat: Theodor és a nők (nem túl rózsás) viszonyára? A nőre, mint olyan rejtvényre, akit akkor is nehéz megfejteni, ha nem rendelkezik valós testtel? A nagy Ő-re, aki/ami egy gép? Vagy inkább: a tudattal rendelkező rendszerre, amely megérdemli, hogy személyes névmással illessék? Ha az utóbbi értelmezésre szavazunk, akkor sajnos ismét a (rossz) magyar fordítás áldozata lett a film címe.

A szerelemről nehéz úgy filmet készíteni, hogy ne legyen giccses vagy hatásvadász, de Spike Jonze megmutatta, hogy mégis el lehet kerülni ezeket a csapdákat. A kőkemény valóságot tárja elénk: szerelmesnek lenni jó, még ha fáj is. Sőt, még csak nem is kell két ember hozzá. Hiszen, ahogyan az egyik szereplő is megjegyzi: „A szerelem az elmebaj egyetlen társadalmilag elfogadott formája.”