Az Aquamanben (James Wan, 2018), Aquaman önálló filmjében Az Igazság Ligája (Justice League. Joss Whedon, Zack Snyder, 2017) történései után vesszük fel a fonalat. A címszereplő a szárazföldi és a vízi világ között ingázik, és eleinte nem lát el különösebben komoly funkciót a kocsmázáson és egy-két hőstetten kívül. Azonban az atlantiszi király, hősünk féltestvére egyszer csak úgy dönt, hogy hadat üzen a szárazföldi világnak. Arthurnak (Jason Momoa), aki igazán egyik helyen se érzi magát otthon, ekkortól összekötő kapcsot kellene alkotnia a két világ között. Meg kell találnia a legendás háromágú szigonyt és be kell teljesítenie végzetét is.

A film alapkonfliktusa az Arthur és féltestvére közti viszály. Azonban az antagonista főhős motivációja nem egy gonosz, önző hatalmi cél, hanem egy a 21. században igencsak égető globális probléma. A világ óceánjainak szennyezése, a bálnavadászat, az emberek szórakoztatására rabságban tartott vízi élőlények bemutatása erős ideológiai alapot szolgáltat a főgonosznak. A film azonban ezt a feszültséget nem oldja fel és nem is kínál alternatívákat. Orm (Patrick Wilson) harcba száll az óceánok védelméért, Arthur pedig az emberek oldalán lép fel. Hősünk egy középkori szokásjog, a primogenitúra elve alapján követeli magának a trónt, annak ellenére, hogy nem ismeri a világ működését és semmi elképzelése sincs egy ország vezetéséről. A királydráma kibontakozása közben akciójelenetekkel kísért kalandfilmet láthatunk két, egymással jól működő főhőssel.

Jason Momoa hibátlan főszereplő és remek Aquaman. Az energiája és humora kiválóan elviszi a hátán a karaktert. Arthur inkább földi karakter, mint vízi, ezért a nézőnek sokkal könnyebb követni az útját vissza a tengerbe. Szép lassan ébred tudatára, majd sajátítja el valós erejét. A cselekmény folyamatosan mozgásban van, egymás után csöppenünk újabb és újabb fantasztikus világokba, amelyeket a néző vele együtt fedez fel. A társául szegődő Merával (Amber Heard), aki nem mellesleg féltestvére jegyese, nagyszerű párost alkotnak. A női főszereplő remek karakter, akit nagyon jól megírt a DC. Erős, határozott, kompetens, de mégsem támad az az érzésünk, hogy egy férfi lenne álruhában. Azonban a színésznő alakítása nem a legmeggyőzőbb, amit leginkább azzal próbálnak kompenzálni, hogy roppant mélyen dekoltált ruhákat adnak rá. Közös kalandjaik fő célja, hogy megtalálják és kihúzzák a helyéről Poszeidón szigonyát, amit csak az mozdíthat el, aki méltó a birtoklására. Ez a történetszál olyan, mintha egy Indiana Jones-kalandfilmet néznénk: a jóslatokkal, legendákkal és rejtélyekkel tarkított epizódrészeket néhol megszakítja pár akciójelenet.

Aquaman története tökéletes. Sztorijából egy vizes Thor-filmet készítettek, de olyasmi jelenik meg benne, ami a Marvel-filmekben korábban soha: a politika. A tenger mélyén elhelyezkedő világ életének felépítése és politikai álláspontjának kifejtése nagyon érdekes hátteret biztosít a cselekménynek. Atlantisz népe több királyságból áll, ezek egyesítésére és a teljhatalom megszerzésére törekszik Orm király. Célja elérése érdekében casus belli szituációt teremt és eléri célját. Atlantisz, a vízalatti királyság története sokrétű, hosszú történelme van és számtalan faj él benne, bár az Aquamanben ezek részletes bemutatása helyett inkább a látványra került a hangsúly. Annyit mindenesetre megtudunk, hogy egy szupermodern, csúcstechnológiával rendelkező társadalom él itt, amelynek felépítése hierarchikus és államberendezkedése monarchikus, pont úgy, ahogy azt már a Fekete párduc (Black Panther. Ryan Coogler, 2018) kapcsán is láttuk.

James Wan rendező munkájával már találkozhattunk a Démonok között (The Conjuring, 2013) franchise kapcsán, továbbá félúton a szuperhősfilmek felé megrendezte a Halálos iramban-széria egyik legsikeresebb részét is, a Halálos iramban 7.-et (Furious 7. 2015). A stúdió részéről jó választásnak bizonyult a rendező, aki félig komoly hangnemet választott a filmnek és egy káprázatos víz alatti világot álmodott meg.

A látványvilágot lenyűgözően alkották meg, amit megfelelően használt ki az operatőr. Atlantisz látványtervezése nagyon szép volt, ahogy az animáció is. Az akciójeleneteket nagyon izgalmas hosszú snittekben, nagyobb szögben rögzítették, nem pedig állandó kameraugrálásokkal. Ezáltal jobban lehetett követni, hogy mi is történik a vásznon.

A soundtrack éppen olyan színes kavalkádot alkotott, mint maga a film. Az egyik jelenetben elektronikus, míg másutt modern zenét hallhatunk. Vannak jelenetek, amelyeket popszám, míg másokat kemény rock szám kísér. Rupert Gregson-Williamst bízták meg a Wonder Woman (Patty Jenkins, 2017) után az Aquaman zenéjével is. A zene mellett a hangeffektek is hozzájárultak az atmoszférateremtéshez. Elsősorban a kiélezett szituációkban volt érezhető a hatásuk és nagyon jól működtek.

A szuperhős műfaj megkövetelné, hogy az emberfeletti hősök, Aquaman és Orm király élet-halál harcot vívjanak egymással egy kiélezett csatában, azonban ebben a filmben egy egyszerű párbajjelenetté alakítják a zsáner egyik legfontosabb elemét. Izgalmas akciójelenetek helyett inkább csak grandiózus képeket kapunk, ami bár nagyon szép, de nincs mögötte tartalom.

Az Aquaman alapvetően látványos és humoros film, ami a „felszín alatt” tartogat olyan értékeket, amelyek eléggé tartalmasak ahhoz, hogy lekössék a nézőt. Ezzel szemben a szövegkönyv nem sikerült túl meggyőzőre, a film dialógusai a végletekig egyszerűek és butácskák. Bár az is igaz, hogy ennek a filmnek nem az a célja, hogy univerzumot teremtsen, vagy hogy komplikált történetet adjon elő, hanem hogy szórakoztasson.

A DC végső soron, több balul elsült próbálkozás után végre egy nagyot akasztott. Az Aquaman a Wonder Womannel együtt lettek az univerzum zászlós hajói. A Wonder Woman eredettörénete általános sikert aratott a nézők körében, és mellette méltó helyét foglalja el az Aquaman, a műfaj egyik leglátványosabb műve. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Marvel-filmes magasságokban járó 1,15 milliárd dolláros bevétel.