Lassítva kifröccsenő CGI vér, morcos képet vágó, tesztoszterontól majd szétrobbanó izomkolosszusok és ordítóan mesterkélt látványvilág. Zack Snyder filmje mindezekkel együtt mégis igen komoly projektként határozható meg. Minden értékítéletet félretéve, ha a CGI effektek túlcsordítása és a karakterek sablonosságának kínos hangsúlyozása mögött megbújó okokra tekintünk, megláthatjuk, mennyire lényeges szempontot nyújt a film megítélésében az a tény, hogy adaptációról beszélünk. Persze ez csupán egyetlen szempont a film vizsgálatában, mégis igen lényeges, hiszen teljesen más aspektusból mutat rá értékeire és problémáira.
A cselekmény eredetileg Frank Miller képregényén alapul, mely a I. e. V. századi görög-perzsa háborúk egyik neves ütközetét, a thermopülai csatát dolgozza fel. Maga a képregény készítője is elismerte, hogy műve nem kíván teljesen hű maradni a történelmi eseményekhez, így a 300-at (legyen szó a képregényről vagy a filmről) az eredeti történések és Miller sajátos elképzeléseinek fantáziaszüleményeként érdemes megközelíteni. A cselekmény tehát Leonidasz spártai király és hűséges katonáinak hősies helytállását kívánja megjeleníteni, melyet a félelmetes túlerőben lévő perzsa sereggel szemben mutatott. Maga a képregény főként a spártai csapat háborúba vonulásának képeiből, a véres ütközetek látványos bemutatásából, valamint a bátorságot és kitartást dicsőítő párbeszédek és narrátori kísérőszövegből áll.
Persze már ez alapján beláthatjuk, hogyha a film hű kíván maradni Miller elgondolásához, akkor igencsak szűk keretek között kell maradnia az alkotásnak. Ezt pedig Snyder a maga módján képes is volt megvalósítani. Bár a cselekményt kitágította Leonidasz múltját és családi életét részletesebben bemutató jelenetekkel, és beletűzte a harctértől távoli spártai poliszban történő eseményeket, ezek a bővítések közhelyes sablonosságuk, gyenge felépítésük és a mindezekből következő felejthetőségük következtében eltörpülnek a harctéri események, tehát a Miller elképzeléseire épített jelenetek mellett. Persze azt nem jelenthetjük ki, hogy Snyder ezeket a már-már feleslegessé váló kiegészítő jeleneteket szánt szándékkal alkotta volna ennyire gyatrának. A kevesebb mint száz oldal hosszúságú képregény egyoldalú cselekménye valószínűleg kissé kevéskének tűnhetett ahhoz, hogy kiegészítések nélkül váljon egy kétórás mozifilm forgatókönyvévé, főként hogy olyan, mainstream filmvilágban már-már kötelezőnek mondható elemeket hagyott ki, mint a párkapcsolat hangsúlyozása és a női nem képviselőinek kiemelt szerepvállalása. Mindezek ellenére tény, hogy a képregényhez hozzáerőltetett jelenetek nem képesek erőteljes tényezőkké válni a cselekményben. Viszont az adaptáció ilyen irányból tanúsított hűtlensége minden lassító és felesleges eleme ellenére mégiscsak a Miller művéből átvett jelenetekre helyezi a hangsúlyt dramaturgiai és történetvezetési szempontból, tehát Snyder inkább csak a cselekmény (szüzséjét) horizontját tágította, a figyelmet azonban a képregény által meghatározott pontokon hagyta.
Mivel a karakterek kidolgozottságára és a párbeszédekben felvetülő témák sokoldalúságára már a képregényben sem volt példa, így a film sem ezekre az elemekre fókuszált. Miller inkább magát a hadsereg vonulását és katonai helytállását kívánja megmutatni, a szereplőket pedig ezeknek apró részleteiként azonosítja. Talán csak a király, Leonidasz, emelhető ki az arctalan tömegből, akit folyamatosan döntéshelyzetbe állítanak az események. Azonban az ő alakja is inkább egy idealizált katonai vezetőként ölt formát, semmint egy hús-vér személyként. Maga az egész spártai sereg pedig a csapatszellem, a közös célért folyó küzdelem megjelenítését elősegítő embertömeg (az egy-két kiemeltebb katona is csak ezt a szempontot erősíti).
Snyder művében még erőteljesebben érzékelhető, hogy a megjelenő szereplők inkább csak a háborúval kapcsolatos katonai értékrend alapján válnak a cselekményben kiemeltekké vagy hanyagolhatóvá, hősiessé vagy alattomossá. A karakterek egy elfogult, egyoldalú bemutatási mód által rajzolódnak ki, ahol csakis a bátorságról regéket pöfögtető, habzó önbizalomban pácolódó, gőgös spártaiakkal engedik a nézőt azonosulni. Mindenki más csupán ennél alsóbbrendűként, gyengébbként vagy az elvetemült gonoszság megtestesítőjeként kaphat figyelmet. Mint ahogyan az már felvetődött, Snyder művében megmutatkozik egy próbálkozás Leonidasz és felesége személyének árnyaltabb bemutatására. Leonidasz hasonlóan jelenik meg, mint a képregényben (bár gőgösebben és agresszívabban), míg az erőltetett, kidolgozatlan mellékszálon keresztül megjelenített feleség férjéhez hasonló módon kap szerepet. Gorgo királynő ugyanúgy nehéz döntések elé kerül, szintúgy áldozatokat kell hoznia, mint Leonidasznak, mindezt pedig egy kemény küzdelem keretein belül, melyet a politika csataterén folytat. Ő a magas pozíción, a feleség szerepen, valamint saját erkölcsi értékrendjén alapuló elvárásainak nehézségein vívódik, ami nem is volna érdemtelen a bemutatásra, ha a készítők kicsit több energiát fordítottak volna a kidolgozására. Természetesen a karakterek egysíkúsága nem véletlen, hiszen egy véres mészárlás folyamán maga a narrátor ismeri el a cselekmény és a szereplők háborúközpontú kialakítását: mikor gyilkolunk, „azt tesszük, amire kiképeztek, amire neveltek, amire születtünk.” Kimondhatjuk tehát, hogy a karakterek csupán bábuk a küzdelemben, akiknek esetében nem érdemes kidolgozottság után kutatni.
Nagyon fontos kiemelni a látványvilágot, melyet Snyder adaptációjában lenyűgöző hűséggel vesz át a képregényből. A CGI erőteljes használata is teljes mértékig megérthető, hiszen az így teremtett egységes mesterkéltség ugyanúgy távol áll a realista törekvésektől, mint a képregény színekkel, árnyalatokkal, árnyékokkal és főként sziluettekkel való játéka a megjelenítés folyamatában. Persze igen illúzióromboló az a tény, hogy a filmet egy-két rövid jelenet kivételével stúdióban vették fel, blue- és greenscreen-ek előtt futkosva, azonban a végeredmény a valószerűségtől való elrugaszkodással épp Miller világához került közelebb. A látványvilág átvételéhez és a hasonlatosság igényéhez köthető, hogy a film olykor teljes képkockákat vesz át a képregényből.
Maguk a számos esetben nagy hangsúlyt kapó lassítások is a képregényhez való kötöttségben lesznek indokoltak. Az eseménynek részletesebb bemutatásának igénye és a dramaturgiai célok mellett a képek kimerevítése épp a képregény hatását kívánja felidézni. A lapokon megörökített alakok mozdulatlan póza ezen a lassításon keresztül kerül át a filmek világába, így gyönyörködhetünk a kidolgozott képkockák szépségében. Az persze itt is és a korábbi szempontoknál is kérdéses, hogy ami képregényben hatásos vagy indokolt, az a mozgóképen a nézők számára nem válik-e túlságosan mesterkéltté, értelmetlen pózolássá.
A képregénynek azon megoldásaira is épít olykor a film, amelyek a lapokon elhelyezett képkockák nagyságán, egymáshoz való viszonyán alapul. A kis képkockák egymás mellé, fölé helyezése vagy elszórása a nagyobb képkockák felületén, sokszor eredményezhetnek az olvasás folyamatában gyorsvágáshoz hasonló érzetet. Snyder alkotása többször is ennek veti alá a film szerkesztését.
Összességében a film igen hűen veszi át a képregény hangulatát, cselekményvezetését, és szövegkörnyezetét. Persze nem az a jó adaptáció feltétele, hogy aprólékos részletességig átvesz mindent az eredeti műből, azonban itt mégis ez működik. A film csupán hozzátett a képregény elemeihez, és nem hagyott el belőle szinte semmit. Igaz azonban, hogy épp a hozzátett jelenetek azok, amelyek valamelyest kidolgozatlanok maradtak. Ennek ellenére Snyder alkotása igen precízen akarta megjeleníteni Miller elképzeléseit, amit azért mindenképpen sikeresnek mondhatunk. A 300 tehát minden hatásvadász és sablonos elemével együtt mégiscsak egy elismerésre méltó adaptáció, melyet talán még az igazi spártaiak is büszkén, katonás kurjantások közepette fogadtak volna.
