A legújabb David Fincher-opusz, a rövid idő alatt nagy sikert elért Holtodiglan (Gone Girl, 2014) egyszerre követi a krimi hagyományait, használja a thriller eszköztárát, miközben férfi-női kapcsolatokról szóló dráma is lehetne. Ez utóbbi azonban csak részben sikerül. A valóságtól elrugaszkodott és sokszor groteszk módon ábrázolt karakterek és helyzetek nem adnak sok lehetőséget az azonosulásra, így – bár a cél érezhetően valamiféle univerzális igazság megfogalmazása lett volna – nehéz a főszerepben lévő Dunne házaspárra egyetemes emberi kapcsolatokat tükröző párként tekinteni.
A történet elején Nick (Ben Affleck) meglehetősen fásultan készül az ötödik házassági évfordulójukra, amikor Amy (Rosamund Pike), a felesége hirtelen eltűnik, és a jubileumi ünneplés helyett rendőrségi akció veszi kezdetét. A férfi kezdeti közönyössége a nem várt események hatására sem törik meg. Képtelen a szenvedő férj szerepét magára aggatni a helyi közösséget és a televíziót is megmozgató nyomozásban, és egyre jobban körvonalazódik, hogy nem is igen bánja felesége eltűnését, sőt, másfél éve szeretőt tart. Mivel nem tudja hitelesen alakítani a közvélemény által elvárt szerepmintákat, egyre inkább arra terelődik a gyanú, hogy esetleg része lehet Amy eltűnésében.
Ha az alapszituáció felvázolásán túl a cselekmény nagyobb fordulatait is elárulnám, akkor elvenném a film legerősebb ütőkártyáját. Ez ugyanis egyértelműen a sztori és az abban bekövetkező nem várt csavarok (amelyeket nagyrészt a film alapjául szolgáló Gillian Flynn-regénynek köszönhetünk), valamint az, hogy ezeket Fincher mesterien adagolja. A történetnek azonban nem az a része a legérdekesebb, ami valójában zajlik, hanem egyrészt az, ahogy mindez különböző nézőpontok ütközéséből a néző számára felépül, illetve az a kérdés, amelyet az események önkéntelenül felvetnek: miért is történik ez egyáltalán? A lehetséges válaszok túlmutatnak a történet síkjában fellelhető és leírható fordulópontokon, és a figyelmet a két főhősre és a folyton újradefiniálódó függősségi viszonyukra irányítják. A karakterek olykor sematikus ábrázolása viszont nem teszi lehetővé a közöttük lévő kötelék mélyebb analízisét.
A film erőssége, hogy minden csavar új megvilágításba helyezi nemcsak Nick és Amy feszült viszonyát, de őket magukat is. A gyengesége viszont, hogy mindeközben nem válnak többdimenziós karakterekké. Egyszer az egyikük, másszor a másikuk kap pozitív vagy negatív színezetet, de közben a jó és a rossz tengelyének két végpontján ragadnak. Nicket a film kezdetén az eltűnésre adott visszafogott reakcióiból és felesége naplóbejegyzéseiből ismerhetjük meg. Ez a kép az önző, hűtlen és közömbös Nickről a cselekmény folyamán átrajzolódik, míg a végére áldozati szerepbe kényszerült magatehetetlen rabbá formálódik. Negatív szereplőből a nézők együttérzését és szimpátiáját kiérdemlő jófiúvá lép elő. Amy „fejlődése” épp ellenkező irányba tart: a hitelességében többszörösen megkérdőjelezhető naplóbejegyzések először naiv, ártatlan feleségként mutatják be, de a történet során a vágyai megvalósításáért mindenre képes, számító nővé alakul.
Tekintve, hogy a múlt eseményeit az igazságot csak nyomokban tartalmazó alapokra építheti a néző, nem teljesen egyértelmű, hogy a karakterek valóban egy változási/fejlődési folyamaton mennek keresztül, vagy a köztük zajló játszmák hívják életre azokat a személyiségjegyeket, amelyek mindvégig ott lapultak bennük. Az, hogy a szereplőket szubjektív nézőpontból (naplóbejegyzések) ismerhetjük meg, amely ráadásul szándékosan elferdített, elnagyolt (sőt, sokszor kimondottan hazug) szemszög, még izgalmasabbá teszi az amúgy is sok kérdést felvető történetet. A film ügyesen nyitva hagyja ezeket a pontokat, és így több alternatívát is kínál, de leginkább csak Nick karakterének megértéséhez.
A Holtodiglan legnagyobb hiányossága ugyanis a női karakter egysíkú, végletekig eltúlzott ábrázolása, amely csak néhány ponton egészül ki a motivációit leíró és az azonosulást lehetővé tévő momentumokkal. Van néhány olyan biztos és minden nézőpontban jelenlévő részlet, amely ad némi kapaszkodót Amy tetteivel kapcsolatban, és ezáltal színesíti a figurát. Ezek azonban olyan apró mozzanatok, amelyek nem tudják ellensúlyozni a nő ridegségét, és ily módon nem képesek a néző együttérzésének (vagy legalább a megértésének) kiváltására.
Pedig benne van a lehetőség, hogy Amy-t egy áldozati szerepkörbe kényszerített és ebből csak durva túlkapások árán kitörő, összetett figurának lássuk. Elég beszédes például, hogy a szülei a „Csodálatos Amy” című bestseller-sorozattal éveken át kiárusították saját lányuk magánéletét, amit aztán azzal a marketingfogással is erősítettek, hogy a „Keressük Csodálatos Amy-t” vezényszóval kértek segítséget eltűnt lányuk megtalálásához. A „Csodálatos Amy”-szerepkörnek való megfelelési kényszer vélhetően a párkapcsolatát is megmérgezte. Erre utal az első fordulópontot követő rövid és tömör monológ, amelyben a porcelánbaba szépségű, a felszínen tökéletes életet élő, papírmasé hőssé degradált nő egész keserűsége benne rejlik. Ott van az a rengeteg követelmény, amit a környezete állít elé és a fájdalmas ráeszmélés, hogy ő mint nő nem önmagában létező entitás, csupán tükörképe annak, amit barátja/férje tőle elvár és rávetít. Egy olyan kapcsolatban, amelyben újabban csak a teljes érdektelenség maradt, a nő megszűnik létezni, és csupán nézheti, ahogy férje a neki szánt mozdulatot egy másik nő felé teszi meg. Abban a jelenetben, amelyben Amy meglátja Nicket a szeretőjével, a nő megismételhetetlenségének illúziója foszlik szerteszét. Az a gesztus, amely eddig csak az övé volt, ezentúl közkics, ő pedig ugyanolyan súlytalan senki, mint az utána következő(k).
A nőt minden oldalról egyfajta felszínes és lélektelen szeretet veszi körül, még a gimnázium óta plátói módon szerelmes volt osztálytárs részéről is, aki nem is olyan apró utalásokkal jelzi a megváltozott és külsejére egyre kevesebbet adó nőnek, hogy jó lenne viszontlátni az aranyszőke, karcsú és szexuálisan vonzó Amy-t. Ebből a perspektívából szemlélve a feleség tettei magyarázatra lelhetnének, azonban pszichotikus megnyilvánulásai és fékezhetetlen irányítási mániája olyan nagy hangsúlyt kap, hogy a néző még a történet elemeinek boncolgatásával sem képes megértést tanúsítani vele szemben. A nő felületesen karakterizált, elnagyolt alakja miatt a férj és a feleség közti egyébként meglehetősen összetett kapcsolatrendszer sem kap igazi súlyt és mélységet, és egyszerű macska-egér harccá, felszínes játszmázássá karcsúsodik. Az igazi Nick és az igazi Amy a kulisszák mögött marad. Amit belőlük kapunk, az hol az egyikük, hol a másikuk felé billenti a mérleget, de mindvégig választásra kényszeríti a nézőt. Pedig a történetben végig benne van a lehetőség, hogy túlmutasson a jó és a rossz párharcán, és komplex módon, mélyrehatóan elemezzen egy átlagos házassági problémákkal küzdő párt. Így viszont analitikus dráma helyett kapunk egy egyébként remek bűnfilmet, amiről azért fontos leszögezni, hogy végig lebilincselő, izgalmas és fordulatos. Ha megfeledkezünk arról, hogy sokkal több is lehetett volna, akkor kifogástalanul működik. Ha…