Az első tizenöt perc borzasztóan felületesnek hatott. Pedig elismert alkotók előadására ültünk be: A zsidó a Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. közös produkciója, rendezője Szabó Máté, az egyik főszerepet pedig Mucsi Zoltán játssza. Arthur Palyga lengyel szerző azonos című drámájának (2008) feldolgozása a színrevitel módjában leginkább mégis egy gimnáziumi színjátszó csoportot idézett. A színpad szélével párhuzamosan felállított tanári asztal, rajta realisztikus, de a darab szempontjából teljesen felesleges tárgyak, javítandó dolgozatok, földgömb, mögötte, a közönséggel szemben pedig felsorakoznak a szereplők. Sztereotip figurák, akik egyetlen tulajdonságukból igyekeznek viccet csinálni: a komoly hölgy komolyan és lesajnálóan néz, miközben az ostoba férfi nagyon ostobákat mond.
Ezen a ponton még a történet is teljesen zavaros: a tanári kar soron kívül ülésezik, az anyagi csődbe került iskolájuk megmentése a cél. Ugyanekkor érkezik egy levél Izraelből: az egyik volt diákjuk szeretné, ha elküldenék neki a záró dolgozatát. Itt lép működésbe az abszurd logika: ha izraeli, akkor zsidó, és ha itt tanult, akkor bizonyára szerette az iskoláját és a helyieket, tehát mindebből az következik a tanárok számára, hogy gazdag és a pénzét a volt iskolájának fogja adni. Még egy szavazást is kezdeményeznek, hogy eldöntsék, vajon túlzás lenne-e olyan módon is a kegyeiben járni, hogy az iskolát a zsidó diák apjáról nevezzék el. Közben zsidó viccek repkednek, amelyek lassan kifulladnak, és az előadás kezd kínossá válni. Nem lehet eldönteni, hogy a koncepció szándékosan abszurd, vagy a rendező tényleg ilyen ostobának és egysíkúnak gondolja ezeket az embereket.
Az első tizenöt-húsz perc után azonban megfagy a levegő, és az abszurd komédia hirtelen értelmet nyer. A Mucsi által játszott igazgató egyszer csak odafordul a testnevelő tanárhoz (Katona László), és megkéri, hogy mondja el őszintén, de tényleg őszintén, hogy mégis mi a baja a zsidókkal. És akkor a tanár elkezdi sorolni. Ezeket nem ő mondja, emeli ki, mások mondják, ő csak elismétli. Majd elhangzik az összes olyan zsidóellenes kijelentés, amit az átlagember is ismerhet, de ilyen töményen talán még soha nem hallott. A szalonképtelen őszintesége miatt mindenki letorkolja. Ám később előkerülnek a többiek szívből jövő gondolatai is, és egyik sem kifejezetten felemelő. Mucsi igazgatója az iskola korábbi, elzavart zsidó igazgatója helyére került. Ő nem tehet róla, mondja, ilyen volt a korszellem. Az Egri Kati által játszott lengyeltanárnő egyszerre komoly és cinikus megszólalásai mögül kibújik egy gyerekkori emlék, amikor a pajtásaival köveket dobáltak a zsidókra, azon felbuzdulva, hogy ezt megtehetik. „De hát csak gyerek voltam…” – mentegetőzik. Tamási Zoltán papja pedig nem hajlandó elismerni, hogy az egyház is szemet hunyt a zsidók elhurcoltatása felett.
A legizgalmasabb azonban a fiatal angoltanár, Sárközy-Nagy Ilona butasága, aki számára az edzés fontosabb, mint az, hogy zsidókat hurcoltak el a városából, amikor ő még nem is élt. Azonban számára is húsbavágó lesz, amikor megvádolják azzal, hogy a jelenlegi vagyonukat a szülei zsidóktól szerezték, és ő ezért élhet ilyen kényelmesen. Mi lesz, ha beállítanak, és követelik az elkobzott vagyont?
Az egyszerű, sztereotip figurák a szélsőségeik révén a burkolt és kevésbé burkolt antiszemitizmus összes húrját megpengették. Azzal pedig, hogy a közönséggel szemben ültek le, egyszerre tárták fel a leplezni kívánt érzelmeiket, és vizslatták a nézőket, ahogy a történetben egymást: a magyar közön/sség vajon hogyan áll ezzel a dologgal?
A zsidó legközelebb május 17-én látható a Szkéné Színházban.