Mi történik, ha a neves angol zeneszerző, Benjamin Britten kulturálisan és zeneileg nyitott, mediálisan és műfajilag befogadó, ízig-vérig modern, nyugat-európai operáját a mesés kelet titokzatos, egzotikus és különös szigorral zárt világában álmodják színpadra? Megszületik az operathriller, mely méltán nyeri el a legjobb produkciónak járó elismerést, az ARTE közönségdíját az Armel Operafesztiválon.
Az Isztambuli Állami Opera és Balett mint a török művészet és kultúra fellegvára a világ számos országában büszkén és eredményesen képviseli a nemzeti identitása fő pilléreit, miközben a kortárs színpadi előadásformák jegyeiből, vizuális és zenei megoldásaiból is bőséggel és mélyen merít. Szegedre A csavar fordul egyet című Britten-opera sajátos, keleties hangzásvilágot is ötvöző bemutatójával érkeztek, mely – a két francia művész közreműködésének köszönhetően, akik egyben versenyszerepben is felléptek – igazi páneurópai koprodukcióvá nemesült: az öreg kontinens legnyugatibb csücskétől az Ázsiába nyúló keleti viharsarokig bármely nemzet érintettként és megszólítottként érezhette magát. A hűvös és kimért angol modor a puritán és minimalista színpadképben köszönt vissza, a finom és érzékeny francia stíl a kifejezően őszinte és természetes színészi játékban vált megragadhatóvá, míg a zajos és pompázatos török csodavilágot a zenei és műfaji eklektika tette elevenen nyüzsgővé és színessé.
A szövegkönyv, ami Henry James azonos című novelláján alapszik, ritka lehetőséget teremt az opera és a thriller, e két, egymástól meglehetősen távoli és stílusidegen műfaj találkoztatására, s ahogyan a Britten-darab is példázza: gyümölcsöző összeházasítására. A thrilleri borzongás tematizálása az operában a komolyzene méltatlanul elhanyagolt sajátosságát állítja újra a figyelem és az élvezet középpontjába, miszerint a maga tiszta, elegáns, fennkölt és ünnepélyes tartalmainak kifejezésén túl egyfajta mélyebb, sötétebb, rejtelmesebb és “piszkosabb” hangzás- és érzésvilág ábrázolására is tökéletesen alkalmas. Noha az ármánykodások, a gyilkosságok, a halálesetek és a túlvilági misztériumjátékok a klasszikus operában sem teljesen ismeretlen mozgatórugói a cselekménynek és az azt hűségesen kísérő zenének, a todorovi kísérteties csak ritkán töri át a nézői és a színpadi tér közötti negyedik, láthatatlan falat, hogy körbefonja a színházi dráma, sőt, az opera-dráma közönségét.
A hagyományos színházi és narratív kontextusban az opera beavatja a befogadót önnön borzongató motívumainak működésébe, noha – paradox módon – épp ezzel húz határt a nézői lélek és saját belső világa közé. A néző feszültsége nem csak a forrását, de a minőségét tekintve is különbözik attól, amit a diegézis hordoz. Azáltal, hogy pontosan tudja, hogy ki vagy mi, hogyan és miért borzongat, kívül reked magán a borzongáson, s csak figyelheti, ahogyan az a beavatatlan szereplőkre hat. A néma tanú pozíciójába helyezett befogadó esztétikai élvezetének elemi része tehát a cselekményen belüli “csavar” észlelésének és értelmezésének képessége. Ezzel szemben a kortárs opera – ahogyan arra a Britten-darab címe is reflektál – a néző tudta nélkül fordít egyet a csavaron, majd olyan pozíciót kínál fel számára, ahonnan még véletlenül sem lepleződnek le idejekorán a szüzsét motorizáló sejtelmes-rejtelmes titkok. A zenei beszéd, mint univerzális művészeti és kommunikációs forma már nem csak a passzív élvezeten keresztül hat, de a saját határait áttörve meg is szólítja a nézőt, műfajilag és narratívan indokolt módon egyaránt bevonja a borzongásba.
A kortárs opera fokozott érdeklődéssel fordul azok iránt a történetek iránt, amelyek túlmutatnak a realitás színházi értelemben is szemléltethető dimenzióin, és előszeretettel kísérletezik azzal, hogy zenei és vizuális szempontból egyaránt ábrázolhatóvá tegye az ábrázolhatatlant. A csavar fordul egyet című opera az Isztambuli Állami Operaház főigazgatója, Aytaç Manizade rendezésében nem csak tökélyre viszi e kísérletező kedvet, de szinte kánont alkot a színpadra állítási lehetőségek mintázataiból, a díszletezés és a látványteremtés kiterjedt szimbolikájából. Kiindulópontja az a paradox feltételezés, miszerint a “nem létezőt” csakis a “nem látható” rendszerében lehet megragadni: a díszletvilág kizárólag a redukált és stilizált attribútumain keresztül utalhat önmaga teljesebb és komplexebb képére, megteremtve ezzel a lélek mélységeibe és a misztérium megfoghatatlan tereibe hatoló ábrázolás módozatait. A szimbolikus alkotóelemek a jelzésérték mellett sokrétű funkcionális egységekként is jelen vannak: képesek integrálni a szellemszférát a diegetikus valóságba, megteremteni az átjárókat a síron túli és inneni létezés között, és észlelhetővé tenni a látomások és hallucinációk őrjítő tapasztalatát az elmében. Mindez olyan színpadi környezetet feltételez és követel, amelyben egyetlen homályosan üvegezett fal elegendő a szellemi és a materiális, az élő és a holt áthatolhatatlan különbségeinek érzékeltetéséhez, néhány földre ejtett falevél alkalmas az avarral fedett sírhelyek mélységének és némaságának, a halott test dermedtségének és ürességének kifejezésére.
A “kortárs” fogalma az opera színpadra állítási gyakorlatában nem feltétlenül jelent radikálisan újat vagy mást, mint amit egyébként is ismerünk vagy tudunk a színházi észlelési mechanizmusokról a vizuális kultúrával kapcsolatos tapasztalataink nyomán. Sokkal inkább biztosít szabadságot a megszokott elemek formabontó elrendezéséhez, és teremt lehetőséget azoknak a modern konstrukcióknak a létrehozására, melyek újragondolják a formák, a színek, az anyagok és a jelentések szerepét. A török opera is merészen használja az élet-halál tematikában szinte klisévé korcsosult fény- és árnyékhatásokat, a színek elemi jelentésképző- és kifejezőerejét. Nem riad vissza attól, hogy a sötétséggel rejtelmességet, a világossággal megváltást, a füsttel földöntúliságot, a vörössel veszélyt és szenvedést, a zölddel pedig megbékélést sugározzon. A valóság kontúrjait határozott éllel, a szellemvilág kontrasztjait pedig sejtelmes homályba veszve rajzolja. A halottakat szürkés-fekete, míg a tiszta lelkű gyerekeket fehér leplekbe burkolja. A látványelemek a végletekig egyszerűsítettek és egyértelműsítettek, mégsem válnak sablonosan unalmassá, mert olyan tartalmat támasztanak alá, amely gondolati mélységékbe merül, érzelmi és lelki összetettségében bontakozik ki, lassan, de következetesen bevonva a nézőt is a saját borzongató világába.
A különböző művészeti ágak és műfajok összjátékát szerves egységbe rendező, izgalmas és látványos produkció énekesi és színészi szempontból egyaránt hálás szerepeket tartogat. A halottként kísértő Peter Quint alakjának megformálásáért a francia tenor, Sébastien Obrecht megkapta a legjobb férfi előadónak járó díjat az illusztris tagokból álló nemzetközi zsűritől, míg a kis Miles szerepében a fiatal kora ellenére is elképesztő tehetséggel, alázattal és munkabírással brillírozó 11 éves Ílyas Seçkin az egyetemi zsűri egyéni díját vehette át. A német-francia tulajdonban álló ARTE európai kulturális televízió csatorna nézői ugyancsak a török társulat előadását jutalmazták, ami arra enged következtetni, hogy az operaértő és -élvező nemzetközi közönségnek igénye van arra a művészeti, műfaji és mediális sokrétűségre, amit a kortárs opera jelent.
Fotók: Kállai-Tóth Anett