A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház 2009 novemberében először rendezte meg Desiré Central Station nevű nemzetközi színházi fesztiválját. (A fesztivál honlapja itt, a színházé pedig itt érhető el.) A rendezvény természetes folyománya a színházban immár három éve futó Desiré villamosa címet viselő – nevében Kosztolányit és az ő Szabadkáját idéző – befogadószínházi programsorozatnak. A nyolc napig tartó, nem verseny jellegű fesztiválra hét országból tizenöt előadás kapott meghívást. A szervezők a környék legújabb és legígéretesebb színházi törekvéseit igyekeztek felkutatni és vendégül látni. Kortárs, modern, szabad és jó értelemben vett kísérleti színházi nyelvet beszélő produkciók érkeztek Szabadkára, melyek befogadásához a Kosztolányi Színház előadásai biztos alapot építettek fel az elmúlt néhány évben.
November 22-én este hét órakor Urbán András vörös Desiré-feliratot pecsételt a mosolygós KDSZ-színésznők popijára, és ezzel kezdetét vette az első Desiré Central Station. (Fotók: Molnár Edvárd)
East West Theatre Company (Szarajevó) Henrik Ibsen: NÓRA – rendezte: Haris Pašović
A Szabadkán otthonosan mozgó szarajevói Haris Pašović 2005-ben alapította meg az East West Theatre Company-t. Csokorba szedett néhány ügyes pályakezdő színészt, és azóta bejárta velük a világ legjelentősebb színházi fesztiváljait Edinburghtól Szingapúrig.
A Nóra díszlete egy hosszú hófehér kifutó, melyen az előadás exkluzív divatbemutatóvá válik. Méregdrága ruhák, cipők, táskák, harisnyák, alsóneműk, bundák, bőröndök, karórák szaladgálnak a szemünk előtt, és sok-sok önmagát kereső Nóra. Minden nagyon fenszi: a berendezés, a fények, az öltözékek, a kellékek, a zene és a tánc is. Bele lehet szédülni a mérhetetlen luxusba, és maga a dráma is kicsit elbújik a fényűzés mögött, de nem baj. Szeretem azt, amikor egy előadás jól néz ki, amikor van rajta mit nézni.
Weöres Sándor Színház (Szombathely) A NEVETŐ EMBER – Victor Hugo regénye alapján írta és rendezte Jeles András
A fesztiválos rohanásban nem könnyű felvenni egy ilyen előadás ritmusát, de a sikeres ráhangolódás csodákat rejt. A Nevető Ember olyan, mint egy kristálytiszta hegyi patak. Égszínkék csobogás.
Olyan, akár egy felnőtteknek szóló vaskos képeskönyv, melynek nagy, nehéz és kegyetlen lapjai a társadalomban élő társadalmon kívüliekről beszélnek. Néha teljes csendben és mozdulatlanságban, olykor szürcsögve és csilingelve.
Szeretem, amikor valaki a színpadon nem fél attól, hogy lassú, halk, nyugodt és pontos legyen.
Kíváncsi vagyok, jelentkezett-e már valaki a rendező Színházban megjelentetett álláskereső hirdetésére… Elég sok olyan színházi produkciót láttam már, amire ráférne egy Jeles András-féle gatyábarázás.
Frenák Pál Társulat (Budapest/Párizs) InTimE – koreográfus: Frenák Pál
Tanulság: 1. Tűsarkúban nehéz megtalálni az igazit. Nem csak azért, mert az ember tűsarkúban ügyetlenebbül mozog és magasabb bárkinél, hanem, mert az igazi nem is létezik. 2. Egy gondosan kiválasztott kanapé sokkal biztosabb pontja életünknek, mint bárki, akivel összebújhatunk rajta.
A tizedik születésnapját ünneplő Frenák Pál Társulat őszintén beszél az emberi kapcsolatokról. Ez fájdalmas, de mélyen emberi, és gyönyörűszép.
Ami van: a Másik teste, mely hiányzik, vagy túl közel van, mely megenged vagy ellenáll, hozzánk simul vagy nekünk ütődik, megfeszül, vagy ellazul, megérint, vagy elsuhan mellettünk. Van, amikor szorosabb egy ölelés, mint amit el tudunk viselni, és van, amikor lazább, mint amilyen jólesne. Más nincs. Vannak még örömök, vágyak, álmok, emlékek, de rózsaszín szerelmesmese nincs. Az illúziókkal való leszámolás lényegesen leegyszerűsíti viszonyaink szövevényes rendszerét.
Tünet Együttes (Budapest) KARC – rendezte: Szabó Réka
Szabó Réka társulata jól ismert vendég a Kosztolányi Színházban. A Karc a negyedik előadás (az Alibi, a Véletlen és a Szeánsz után), amit a szabadkai közönség előtt játszottak. Ők a fesztivál ügyeletes antiglobalistái és a fenntartható fejlődéssel foglalkozó szakemberei. Összegyűjtik modern világunk aggasztó tüneteit, fejtetőre állítják őket, és jót nevetnek rajtuk. A közönség természetesen velük nevet, a végén tapsol, de azt nem tudom, hogy a színházteremből kilépve majd jobban figyel-e a másikra, szelektívebben szemetel-e, kikapcsolja-e a kereskedelmi tévét, kevésbé halmozza-e a műanyagot…
Ladányi Andrea – Borlai Gergő (Budapest) BL
A BL a Desiré Central Station 2in1 előadása (ahogy Molnár Gál Péter mondaná: Egyet fizet, két zsenit kap!), egy olyan produkció, mely egyik másik fesztivál előadáshoz sem hasonlítható. A styling remek, ami a színpadon történik tiszta és felemelő. Az ember csak ül és néz, miközben beleégnek a lelkébe azok a megismételhetetlen pillanatok, amelyek a dobok és a balettcipő, a zene és a mozgás, valamint két emberi test tökéletesen harmonikus összefonódásával, energiáik összeadódásával varázsolódnak.
Jutott tökéletes színházi pillanat a fesztivál minden napjára, de a BL-ben több ilyen is volt.
Ivo Dimcsev (Bulgária) SOM FAVES
A 2005-ös szegedi Thealter legnagyobb meglepetése és egyben életem legnagyszerűbb színházi élménye Ivo Dimcsev Lili Handel című elődása volt. Azóta elfogult vagyok vele kapcsolatban. Számomra Ivo Dimchev maga a színház. Elképesztő, amit ez az ember az arcával, a testével és a hangjával művel. Azt hiszem, őt mindenkinek látnia kellene, akinek bármi köze is van valamilyenfajta alkotó- vagy előadó-művészethez. Új előadása, a Som Faves olyan dolgok, témák, kérdések sorából áll, melyek mostanában érintik és foglalkoztatják a fiatal bolgár táncművészt. Ivo Dimcsev nem a levegőbe beszél, és amit mond, az legtöbbször komoly, szomorú vagy fájdalmas.
A fentieken kívül a Desiré Central Station közönsége láthatta a belgrádi Bitef Teatar Woyzeck–Hinkemann ügy című előadását, mely a két klasszikus német mű és szerb katonák háborús beszámolói alapján készült érdekes dramaturgiai-rendezői kísérlet. (rendező: Ana Tomović)
Szabadkán járt a budapesti Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház és Viselkedéskutató Intézet – Labor Bodó Viktorral az élen. A Bérháztörténeteket végigkuncogta a nagyérdemű, pedig tudta, hogy semmi sem vicc abból, amit lát.
Itt volt a horvátországi Scena Gorica horvát sztárszínészeivel és egy Bűn és bűnhődés átirattal, a francia Bernard-Marie Koltès Részeg tárgyalásával. Előadásukban egy ponton vörös függönnyel mélységében megfeleződött a színpad, a játszók hirtelen közel kerültek a nézőkhöz, akik ezután már kénytelenek voltak hinni nekik, ha addig kételkedtek volna. (rendező: Ivica Buljan)
A fesztiválnak köszönhetően először láttam macedón színházat életemben. A Štipi Nemzeti Színház Begalkája kedvesen dalolva elmesélt, tragikus végű love story, melyben a színészi játék folyamatosan a hagyományos kőszínházi előadásmóddal viccel. (rendező: Dejan Projkovski)
Jelen volt a zágrábi Shadow Casters csapata Boris Bakal és Katarina Pejović vezetésével, akik személyre szabott mini-produkcióikkal mindenkit elkápráztattak. Egyik előadásukra én már nem fértem be, a másikon pedig elaludtam, de azt hiszem azon ez volt a cél.
Pintér Bélának és Társulatának is legalább akkora rajongótábora van itt a környéken, mint a Tünet Együttesnek. Nem először járnak Szabadkán, hogy újra és újra elmeséljék a hányatott sorsú, szebb jövőben bízó magyar nemzet történetét. Ezúttal Gyévuska címmel, puccinis dallamokkal, második világháborús köntösbe bújtatva.
A ljubljanai Via Negativa talán a legüdítőbb csapat, amellyel az utóbbi időben találkoztam. Kiszámíthatatlanok, állandóan huncut mosoly bujkál a szemükben. Mindenfélével foglalkoznak: szétosztják az aznap esti honoráriumukat a nézők között, fogpiszkálóval szurkálják egymást, nem bírják ki sokáig meztelenre vetkőzés nélkül, időnként rászólnak a közönségre, hogy engedje el magát.
