Filmrendező, forgatókönyvíró, operatőr, vágó, zeneszerző. A Várjáték 1992-ben a Budapesti Filmszemle legjobb dokumentumfilmje volt; a Tavasz 1999-ben a Magyar Független Filmfesztivál fődíját nyerte; a Nem vagy egyedül pedig 2009-ben a 40. Magyar Filmszemle legjobb dokumentum rendezés díját kapta. 20 dokumentumfilmet, 5 tévéfilmet és egy kísérleti filmet forgatott. Állandó rendezői (7 alkotás) és operatőri (9 alkotás) munkatársa Dömötör Péter. Domokos Jánossal Szűk Balázs beszélgetett.
Szűk Balázs: Néprajzosként hogyan lett filmes?
Domokos János: 1990-ben mentünk Mexikóba egy totonák indián faluba kutatni. Az én feladatom volt mint egykori egyetemi amatőr filmesnek, hogy kamerázzak. De az már egyrészt régen volt, másrészt pár hónapig tartott, harmadrészt az még S8-as filmkamera volt. 1990-ben már a Handycam típusú videokamera terjedt el, igaz, a formátum 8mm-es film alapján lett elnevezve: V8. Két hét volt az indulásig, amikor ez a kamerázási igény kiderült, s mivel Párizsban vettem át a kamerát, fontos volt, hogy segítségkérés nélkül is tudjak vele valamit kezdeni. Felhívtam az egykori egyetemi filmklub vezetőjét, Péterfy Andrást, hogy tud-e segíteni, s másnap már egy kurzusa közepén, a „haladók” között vehettem először kezembe videokamerát. Ő heti egyszer tartott foglalkozást, de szerencsére két helyen, így ide-oda ingáztam, összesen négy órát tudtam így magamra szedni, de ez alapvető volt. Mexikóban aztán azonnal elkapott a filmezés láza. Az első napokban még nem kezdődött el a kutatás, még csak gyakoroltam, vadászgattam. Volt egy helyzet, amit felvettem: a közeli kisvárosban a templom előtt a falubeliek egy ősi indián népszokást mutattak be a nézőknek, miközben bent imádkoztak, gyertyákat gyújtottak az emberek. (Turista egy szál se arrafelé, ez ténylegesen régi hagyomány volt.) Én meg ki-be jártam a kamerámmal a tér és a templom között mutatva a szinkronitást, a templomi csendet és a kinti sípolást-dobolást. A szálláson este megnéztem, s magamban kiegészítettem, amit láttam, majd másnap visszamentem, s a felvétel bizonyos pontjaira rávettem az elképzelt beállításokat. Közben számoltam magamban a másodperceket, hogy feleslegesen ne töröljek bele a jó felvételbe. Így editáltam, hogy este már mint egy „összevágott” moziként nézhessem, hogy működik-e. Persze ez csak a legelején volt, aztán elkezdődött az anyaggyűjtés. De azért a szabadidőben filmeztem a falu életét. Hát, itt kaptam rá a filmezés ízére, amit azóta is nagyon kellemes íznek érzek.
Spet és felesége
Sz. B.: Az 1991-es Népszínmű az egyetlen kísérleti filmje? Milyen szándék hozta létre? Azóta gondolt-e valami hasonló megteremtésére?
D. J.: Nem az egyetlen kísérleti filmem (Várjáték, Kolorlokál, Egy utcán). És nem is csak az enyém. Az első filmeket Dömötör Péterrel közösen készítettem, pontosabban készítettük. Ahogy a kezdő filmesek általában, a költségeket saját zsebből, a többit szívességi alapon. Az alacsony költségvetés azóta sem akadálya a filmkészítés örömeinek. Mindketten későn váltottunk a film felé, s a filmkészítés öröme ekkortól datálható. Péter a mai napig is a filmjeim operatőre (mondjuk ennek éppen nem). Szóval több kísérleti filmet is csináltunk egész az első televíziós megrendelésig (Függöny fel! [1994]), és én azóta is szívesen használok kevésbé bevett megoldásokat a filmjeimben.
Sz. B.: Mit ért „feltáró dokumentáláson” (Várjáték, Függöny fel, A vonat, Magyar cirkusztörténet 1-6., Kint és bent, Fotográfiák)?
D. J.: A „feltáró dokumentálást” én használtam volna valahol? Ezek merőben különböző jellegű és célzatú filmek. A Várjáték (1992) kísérleti dokumentumfilm a kezdeti időből, ami alapvetően nem televízóra készült (akkor még nem ilyen, most azt mondanám: internetes terjesztésre – az más kérdés, hogy azóta sem került fel a netre). A vonat (2003) négy rendező által kiválasztott öt személy szemlélődő-vitatkozó utazása egy vonaton, amely Bécsből Romániába tart. A Magyar cirkusztörténet (2005) meg televíziós ismeretterjesztő sorozat, amit állandóan ismétel a Duna Televízió, mert azért a bagóért, amit fizetett érte, korlátlan ismétlésre vette meg. De ez egy másik történet. Egyébként még forgattam egy kis miniportrét az Eötvös-cirkusz valamikori Pogi bohócáról, a Hosszú lépés kis körbent ( 2005). A Kint és bent (2009) a Leo Amici Alapítvány drogfüggő betege rehabilitációját és a drogprevenció folyamatát tárja fel. Az általam befejezett Magyar N. Attila Fotográfiák (2009) című filmje tisztelgés Kósa Béla erdélyi fotográfus előtt.
Tomszk–börtön és kivégzőhely
Sz. B.: A történeti emlékezés is számos filmjének főszereplője (Tartsd eszedben, 1996; Goldberger variációk, 1999; Tavasz, 1999).
D. J.: Nem annyira a történeti emlékezés, sokkal inkább a jelennel való kapcsolat. Én néprajzosként végeztem, s akkoriban lett a néprajzban túlsúlyban a történettudományi jelleg, s ez engem nagyon lelohasztott, mert a falun soha nem arról akartak beszélni, amit nekem kutatnom kellett, arról rendszerint többet tudtam, mint ők. S akkor azt kérdeztem magamtól, miért nem azzal foglalkozom, ami őket is érdekli? Hát a film az ilyen.
Sz. B.: Hogyan történt a televízióval való együttműködése?
D. J.: A kezdeti független filmes sikerek után Gulyás János, aki akkor az MTV Dokumentumfilm Stúdió vezetője volt, bizalmat szavazott, s akkor csináltam a Függöny fel!-t 1994-ben a Lopótök Színtársulatról Moldvában. Az ismerkedés pontosan úgy történt, hogy a gödöllői Videográfia Egyesület (amelyet Gulyás János és Gulyás Gyula hozott létre) díjat akart adni a Budapesti Független Filmszemle által a legjobbnak tartott dokumentumfilmnek, s ez volt a már emlegetett Várjáték.
Sz. B.: A Palimpszeszt előtti munkái a véletlenszerűség vagy a keresés eredményei?
D. J.: Hát… Az úgy van, hogy a véletlenért is meg kell dolgozni. A Népszínmű egy szomszédok közötti veszekedés egysnittes felvétele. A házigazda unszolására kezdtünk el forgatni, de egyszer csak berontott a szomszédasszony (némi biztatásra), aztán csak ez maradt bent a filmben. Ami ez után történt a filmmel az a kísérleti része – az egy snitt felplánozása. A Nem vagy egyedül (2008) úgy született, hogy Erdélyből jövet a vonaton megismerkedtem valakivel, aki mesélt az első kétpártos választás körülményeiről Székelyföldön (RMDSZ kontra MPSZ). Ahogy megérkeztem, rögtön szervezni kezdtem a forgatást, s egy hét múlva már forgattunk. Igazi függetlenfilmes gyártás volt.
Üknagyapa képe (filmrészlet)
Sz. B.: Hogyan találtál rá a száműzött és kivégzett szovjet filozófus, Gusztav Spet történetére?
D. J.: A témát Han Anna egyetemi docens és a tanítványa, Egeres Katalin hozta. Han Anna Magyarországon mindenképpen, de a világon is az elsők közt volt, aki foglalkozott Gusztav Spet orosz filozófussal. Spet már életében híres és népszerű tanár volt, több könyve jelent meg, a Művészeti Akadémia alelnökévé választották, stb. Hatása nagy volt, de épp ezért kerülhetett a kitörlendők listájára. Sztálin 1935-ben előbb Szibériába száműzte, majd 1937-ben kivégeztette, akárcsak több tanítványát. Nevét kitörölték az emlékezésből (nem az emlékezetből). Han Anna és a többi kutató munkája kellett hozzá, hogy újra beszéljenek, emlékezzenek róla. Könyveit, kiadatlan kéziratait folyamatosan jelentetik meg, tudományos konferenciákat szerveznek a munkásságáról… De ez a film nem róla, vagy nemcsak róla szól. Inkább az emlékezetről és a kapcsolatról. A film főszereplője Spet lánya, aki 21 éves volt 1937-ben. A találkozás vele igen nagy élmény volt mindnyájunknak, és a fogadtatás alapján, remélem, a film nézőinek is az lesz.
Sz. B.: A nyomozást Spet 92 éves lánya, Marina végezte. Mennyire hiteles ez a magatartás, hisz az érintettség okán az érzelmek, indulatok torzíthatnak a képen?!
D. J.: Jaj, a hitelesség kérdése! Azt igyekeztem átadni a filmben, amit mi éreztünk. Ez egy fajtája a hitelességnek. Nem?
Sz. B.: Hogyan működött a kettős operatőri munka Egres Katalinnal, aki már producere volt a Nem vagy egyedül díjnyertes filmjének?
D. J.: Csugyészno! Aki nem értené, ez azt jelenti magyarul: csodálatosan. Stábunk csekély mértéke (két fő), remélem, nem érződik a film nézése közben.
Sz. B.: A Palimpszeszt filmes jelentésbővülése hogyan játszódik le a filmben? Mit tüntet el, és mit tesz a helyébe?
D. J.: A „palimpszeszt” olyan írás alapanyag, például pergamen, amelyen az eredeti írást eltávolították, például lekaparták és helyébe újat írtak. Az eltávolított írás nyomokban rekonstruálható lehet az új írás alatt. Ilyen lekapart írás volt Sztálin alatt Spet és tulajdonképpen az egykori orosz polgári értelmiség. Mi Spet lánya, Marina segítségével kíséreljük meg Spet és ennek a megsemmisített polgári orosz világ részbeni újraolvasását. Néha csak szavakat tudunk „elolvasni”, néha azonban összefüggő mondatokat.
A város felett (filmrészlet)
Sz. B.: A 69 perces alkotás erősen zenei struktúrára épül, nemcsak Muszorgszkij Borisz Godunovja, Sztravinszkij és Rahmanyinov zenei részletei miatt, hanem a film belső-kereső dramaturgiája, lírai szólamai is eredményezték ezt. Ez eleve koncepció volt, vagy a vágás gyakorlatában formálódott véglegessé?
D. J.: Szeretem a zenét. Sokszor szabályosan lúdbőrzök a gyönyörtől egy-egy részletnél. Vannak zeneművek, amelyek mindig újra és újra kiváltják a beleremegést, szinte mindegy, hogy ki játssza. Nagyon szerettem volna zenét tanulni, de nem volt hozzá tehetségem. Kamaszkoromban nem létező szimfóniákat vezényeltem le magamban, miközben mentem az utcán, vagy csak a plafont bámultam és képeket képzeltem hozzá. A fent említett szerzőket meg különösen szeretem. Őket IS. Ezt a filmet az (orosz) kultúra és a (mindenkori) diktatúra ellentétére akartam építeni, ezt már tudtam, mielőtt nekikezdtem volna a vágásnak, az is adva volt, hogy Rahmanyinovnak szerepelni kell, már csak azért is, mert a főszereplő rokonságban áll vele, az anyjának személyes emléke is volt még a cári időkből, amit a főszereplőnk érzékletesen el is mesélt. Mikor elkezdtem vágni a filmet azokkal a képekkel, amivel a film most is kezdődik, próbaképpen alá raktam a kedvenc részemet a Borisz Godunovból, és azonnal meglett a film műfaja, amit most nem tudnék pontosan megnevezni, mert ilyen zenei vagy filmes műfaj nincs, de ez az első jelenet, mint valamiféle nyitány lett, amiben megjelenik minden motívum, ami később kibomlik a filmben. Egyébként ez az első jelenet az egyetlen olyan zenei rész, aminél a jelenet végig megy. Hosszú is, tudom, de nem voltam képes lekeverni előbb, és kellett a zenei csúcspont. Később csak zenei fragmentumokat használtam, felúszik-leúszik a zene, megszakad, újra folytatódik. A Borisz Godunov című opera később a börtönjelenetnél tér vissza, két ismertebb motívum közötti rész kiragadva nagyon különösen hat, pláne együttműködve a képpel oda-vissza befolyásolja egymást, úgyhogy sokan nem ismerték fel, akik pedig ismerik az operát. Honnan volt az modern zene a börtönnél? – kérdezte olyan is, aki egyébként operákat rendez, sőt tanított is rendezést. A zenével is úgy bánok, mint az archív anyaggal meg a muszterrel: anyagnak tekintem, amivel dolgozni lehet, formázni.
Sz. B.: Úgy tudom, több változata is van a filmnek. Ezek miben különböznek egymástól?
D. J.: Azóta, hogy otthon tudok vágni, mindig van változtatni való egy filmen. Egy-egy vetítés után látva a vásznon, érzékelni a levegőt, meg megfogadva a kritikákat, nem bírom ki, hogy bele ne nyúljak a készbe. Turner volt az, aki még a kiállításon is gyakran átfestette a levegőt a képein? Meg Berény egy kiállításon egyszerűen lekaparta Pór festményéről a rózsát, azóta rózsa nélkül élvezzük a képet. Ezek persze csak arra példák, hogy akárki is az ember, ha komolyan gondol valamit létrehozni, akkor annak utóélete is van. A rövidebb verzió egy másik eset, mert bizonyos tévéknél hosszú a 69 perc. Ezt is nagyon szeretem, majdnem egy új film lesz ilyenkor.
Családi fotó (filmrészlet)
Sz. B.: Feltűnő volt régi archív filmfelvételek párhuzamos montázsú használata 1924-ből, 1934-ből, 1936-ból, 1938-ból. A játékfilmrészletek is korhű dokumentumok. Mi volt ezek szerepe?
D. J.: Illusztráció. A játékfilm gyakran jobban illusztrálja a kort, mint a dokumentumfilm. Korlenyomat, pláne, ha a maga korábban befolyásoló tényező volt, a manipuláció része. És persze használom azért is, mert a film az emlékezetről is szól, s az emlékezetben egy-egy kép, filmrészlet, zenerészlet pont olyan helyen van, mint egy-egy utcarészlet, fa, mosoly, tárgy, stb.
Sz. B.: 2008 nyarán és 2009 telén történt a forgatás. Hatalmas forgatott nyersanyag gyűlt össze, rögzítettetek konferencián, készítettetek interjúkat (például Paszternak fiával), stb. Tervezitek-e a folytatását, azaz Gusztav Spet életének, életművének egy autentikusabb olvasatát megrajzolni?
D. J.: Hogy autentikusabbat-e, azt nem tudom. Részletesebbet igen. Egy olyat, amiben valóban Spet a főszereplő és hagyományosabban tényközlő meg informatív. Ki kéne utazni Kijevbe, lefilmezni kéziratait… Nem folytatom. Pénz kellene.