Hollywood kritizálja Hollywoodot
A sztárság kérdése a Trópusi vihar című filmben

A Ben Stiller által rendezett Trópusi vihar (Tropic Thunder. 2008) című film a kulisszák mögé pillantás gesztusára épül: a játékidő során a néző egyfajta „film a filmben” szerkezet révén nyer bepillantást a hollywoodi mozgóképgyártás folyamatába, ám ezzel párhuzamosan a sztárság intézményét is pellengérre állítják az alkotók, méghozzá úgy, hogy filmjük is végig e két rendszeren belül mozog.

A Trópusi vihar története a Trópusi vihar című háborús film forgatása körül bonyolódik, amelyhez a sztárproducer Les Grossman (Tom Cruise) olyan hírességeket terel össze, mint az egykori akcióhős Tugg Speedman (akit a rendező, Ben Stiller alakít), az ötszörös Oscar-díjas Kirk Lazarus (Robert Downey Jr.) vagy épp az alpári vígjátékokból karriert építő Jeff Portnoy (Jack Black). A munkálatokat nehezíti az elsőfilmes rendező, Damien Cockburn, aki nem tud bánni a nagynevű sztárokkal, így a film elkészülte már a forgatás korai időszakában veszélybe kerül. A rendező ezért úgy dönt, hogy gerilla stílusban forgatja le az anyagot, így a vietnámi dzsungel sűrűjébe viszi a sztárgárdát, akik itt a helyi kábítószer-maffiával kerülnek összetűzésbe, és valóban a saját életükért kell küzdeniük.

A film története a fikció és a valóság összemosásán alapul, mely gesztus a karakterekre, valamint a köztük zajló dialógusokra ugyanúgy jellemző. A szereplők sokszor kortárs jelenségekre reflektálnak (az egyik jelenetben például a HD DVD és a Blu-ray formátum közötti versengésről van szó), vagy épp létező stúdiókat és színészeket említenek (Universal, Judi Dench), fontosabb azonban az, ahogyan az alkotók korunk sztárjaiból építik fel ezeket a figurákat. Ebből a szempontból a Trópusi vihar már a játékidő részét képező, még a főcím előtt látható ál-előzetesekkel egyértelművé teszi, mely karakterek létrejöttét milyen hírességek ihlethették. Tugg Speedman akciósztár a Rekkenő 6. című film fake-trailerében tűnik fel, mely a ’80-as és ’90-es évek több folytatást megélt zsánerfilmjeit hivatott parodizálni (legszembetűnőbb talán a Die Hard [Die Hard. John McTiernen, 1988] szériával való hasonlóság.) Jeff Portnoy a Hájasék – Második pukizód című altesti poénokkal operáló vígjáték kedvcsinálójában szerepel, melyben minden szerepet maga játszik. Ez egyértelmű utalás az Eddie Murphy nevével fémjelzett Bölcsek kövére-filmekre (The Nutty Professor. Tom Shadyac, 1996 és The Nutty Professor II: The Klumps. Peter Segal, 2000), vagy épp a Farelly testvérek vígjátékaira, például az Én és én meg az Irén (Me, Myself & Irene. Bobby Farelly, Peter Farelly, 2000) című darabra. A harmadik „előzetes” a Sátán sikátora című szerzői alkotást hivatott beharangozni, melynek főszerepét Kirk Lazarus alakítja. Ebben a trailerben az európai művészfilmek tipikus megoldásait parodizálják az alkotók: megjelenik a hangsúlyos szimbolika, a vizuális stilizáció, valamint a különösen érzékeny téma, mely jelen esetben a homoszexualitás.

Ezek az ál-előzetesek nemcsak a parodisztikus szándék miatt fontosak. Egyrészt, görbe tükröt tartanak a kortárs trendek elé azzal, hogy könyörtelenül szembesítik a fogyasztót az aktuális filmfogyasztási kultúra kiszámíthatóságával. Ami azonban ennél hangsúlyosabb a sztárkérdés szempontjából, hogy ezek a pár perces ál-előzetesek a néző előfeltevéseit is formálják. Richard Dyer Stars című könyvében egy egész fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogy egy-egy filmbéli figurát hogyan, milyen sémák mentén épít fel a néző.[1] Ehhez különféle jeleket nevez meg, mint például a karakter neve, a gesztusai, a cselekvése, vagy éppen az, ahogyan a térben elhelyezkedik.[2] E jelekhez tartozik a közönség előfeltevése is, mely többek között a film történetével kapcsolatos információkból, a különféle hirdetésekből (például plakátok), illetve a nézők által olvasott kritikákból tevődik össze.[3] A Trópusi vihar felütése sajátosan formálja a nézők prekoncepcióit. A film feltételezi, hogy a befogadó ismeri a szereposztást és a történetet, így ezek a főcím előtti előzetesek a figurák bemutatására szolgálnak: mire először megjelennek a vásznon a főszereplők, már behelyezhetők egy-egy skatulyába, a néző tudja, melyik figura milyen típusú sztárként lesz jelen a vásznon. Így ez a rendhagyó megoldás illeszkedik a Dyer által felvázolt „jelekhez”, melyek által a néző megkonstruálhatja a történetben szereplő figurákat, és kialakíthat egyfajta viszonyrendszert velük szemben.

Ezekkel az előzetesekkel kezdeményez párbeszédet a film elején látható Access Hollywood című, valóban létező, az NBC-n futó sztárműsor, melyet Speedman néz végig egy forgatási szünetben.[4] Ez a televíziós program beteljesíti a nézőben a film eleji előzetesek által felállított elvárásokat. A műsorvezető az első jelenetben látott forgatási kudarc okán foglalja össze a háborús film elkészítésének nehézségeit, valamint summázza a három nagy filmbéli sztár (Lazarus, Speedman és Portnoy) múltját és karrierjüket. Mindez azt a tényt támasztja alá, hogy a sztárokról kialakított kép különféle médiumokon keresztül jön létre, hiszen a néző nem ismeri személyesen az adott hírességet, így fontossá válik „az, amit a sajtó kiderít”, valamint a kritika és azok a különféle marketingtermékek, melyek a sztárokat hivatottak reprezentálni.[5] Az Access Hollywood feltárja a film sztárjainak eredettörténetét, kiemelve Tugg Speedman késői filmjeinek hűvös fogadtatását, Jeff Portnoy drogbotrányait, valamint Kirk Lazarus method acting technikáját, aki teljesen alámerül az általa játszott szerepekbe, ezért gyakran vált ki közfelháborodást botrányos viselkedésével. Ez a műsor így sokat elárul a sztárrendszer működéséről, nyomatékosítva, hogy a hírességek megítélését könnyen alakíthatja egy-egy kritikusabb hangvételű médiatermék. A műsorban Speedman kapja a legélesebb kritikát, a műsorvezető végigmegy a színész lefelé ívelő karrierjének állomásain. A történet későbbi szakaszaiban is fontos szerepet kap a Speedman főszereplésével készült Jámbor Jack című dráma, mely „egy elhibázott kiruccanás volt a komoly drámai szerepek világába.” Speedman karrierjének ez a botlása anyagi és kritikai kudarc is volt: a Jámbor Jack „sok kritikus szerint minden idők legrosszabb filmje.” E ponton a Trópusi vihar újfent csatlakozik a Dyer által a sztárság működésével kapcsolatosan levezetett eszmefuttatáshoz. Dyer a Star images and character című fejezetben leírja, hogy sok esetben a sztárok kísérletei a változásra (az ő példája Ingrid Bergman, aki egy ideig csak Roberto Rossellinivel forgatott filmet, így lényegében kivonta magát az amerikai piacról) általában anyagi bukást jelentenek.[6] Így jár Speedman is, alátámasztva Dyer egy másik kijelentését, melynek értelmében a sztárok jelenléte önmagában sosem garantálja egy film sikerét; ünnepelt hírességek is szerepelhetnek olyan filmben, mely katasztrofálisan megbukik a mozikban.[7] Az Access Hollywood című műsor által emellett egyértelművé válnak a figurák fő traumái, melyekre megoldást kell találniuk a történet végére. Tugg Speedman esetén ez a probléma a sikertelenség és az egykor ünnepelt akciósztárimázs leépülése, Jeff Portnoy drogfüggő, míg Kirk Lazarus (ez ekkor még csak sejthető) egzisztenciális válsággal küzd.

A Trópusi vihar ironikus-parodisztikus hangvétele, mely már a fentebb tárgyalt előzetesektől kezdődően jelen van, az álomgyári sztárrendszerről alkotott negatív véleménnyel párosul. Könyvében Dyer is kitér arra, hogy Hollywood gépezete sokszor valóban „rombolóként” működik, azaz képes tönkretenni egy sztár életét, mely akár az adott híresség halálához vezet (Marilyn Monroe, Judy Garland).[8] Stiller filmje a fekete humor eszköztárát felhasználva támasztja alá Dyer előbbi tézisét. A legkézenfekvőbb példa a hollywoodi sztárrendszer fékezhetetlen zabolátlanságára és veszélyességére a történet szerint forgatási nehézségekkel küzdő elsőfilmes rendező, Damien Cockburn sorsa. A filmben többször elhangzik, hogy brit származású, eredetileg színházi rendezőről van szó, aki már az első jelenetben konfliktusba kerül a hollywoodi hírességekkel (Speedman állítja le helyette az adott szekvencia forgatását, Lazarus pedig egyszerűen elhagyja a helyszínt, miközben még nem végeztek a felvétellel). Cockburn egy olyan figura, aki sosem lehet igazán része a rendszernek, egy totális kívülálló, aki nem tud beilleszkedni a hollywoodi közegbe, hiába próbálkozik görcsösen. Így az ő jussa szinte törvényszerűen a halál: véletlenül egy aknára lép, amikor „gerilla stílusban” próbálja levezényelni a financiális és határidőbeli problémákkal küzdő filmet.

Cockburn sorsa ugyan csak áttételesen kapcsolódik a filmben gyakorolt hollywoodi önkritikához, hiszen egy fatális balesetről van szó, azonban ez az esemény megágyaz a Trópusi viharban később a sztárság intézményének kizsákmányoló hatását bemutató történetszálnak. Speedman, Lazarus és Portnoy is a sztárrendszer áldozatai, még úgy is, hogy önként vállalnak részt a gépezet működtetésében. Mindez már a leforgatandó háborús film alapján sejthető: a Trópusi vihar egyfajta pastiche-filmként is értelmezhető, hiszen gyakran játszik el a háborús drámák eszközkészletével és teszi azokat paródia tárgyává (ilyenek a zsáner klasszikus mondatainak túlhajtott változatai: „Négylevelűnek annyi. – Ne írd le őt, a mázli bele van építve gyárilag.”). A történet szempontjából a háborús dráma műfaja azért érdekes, mert a filmbeli sztárok egyikének sem megszokott zsáner: Speedman leginkább rezzenéstelen arcú akcióhősök bőrébe bújt korábban, Kirk Lazarus komplex, traumatikus protagonistákat formál meg szívesen, míg Portnoy neve a vígjátékszerepekkel fonódott össze. Utóbbi azért válik drogfüggővé, mert azt gondolja, hogy csak az alpári altesti poénjai miatt nevetnek rajta a nézők, és soha senki nem fogja tisztelni. Portnoy problémájának okát Dyer is megfogalmazza: a sztár megítélésének és reprezentációjának fontos részét képezik a filmek, vagyis azok a szerepek, melyeket elvállal.[9] Mivel a filmbéli Jeff Portnoy csak közönséges vígjátékokban szerepelt, ezért joggal érezheti úgy, hogy őt nem lehet elismert filmcsillagnak tekinteni. Tugg Speedman problémája is hasonló. Megbecsült sztár szeretne lenni, újra ünnepelt színésszé válni, mivel azonban csak negatív visszajelzéseket kap, és kihunyt csillagként tekintenek rá, kisebbségi komplexusa támad, főképp Kirk Lazarus jelenléte okán (ezt már az Access Hollywood-jelenet is előkészíti a film elején, mely szintén a médiának a sztárság intézményére gyakorolt hatását és a sztárok megítélésében játszott szerepét támasztja alá). Ám Lazarus is komoly önértékelési és identitászavarral küzd, melyre többször tesznek utalást a szereplők: az ötszörös Oscar-díjas színész folyamatosan a szerepében marad, ahogy az egyik jelenetben ő maga mondja, „a DVD audiokommentár” elkészültéig, és mint az a film végén kiderül, mindezt azért teszi, mert nem képes rátalálni saját identitására, ezért bújik mindig valaki más bőrébe. Lazarus talán képtelen sztárként reprezentálni saját magát, ezért menekül mindig bizonyos karakterek mögé. Dyer is rámutat arra, hogy a sztárok, akárcsak az egyes történetek szereplői, emberek reprezentációinak tekinthetők.[10] A filmbéli Lazarus azt a megoldást választja, hogy folyamatosan az általa játszott szerepeket használja fel, így aztán az ő sztárképe sok-sok fiktív szerep egymásutániságából és összemosásából tevődik össze.

Amennyire kevéssé otthonos zsáner a filmbéli figuráknak a háborús film, a Trópusi vihar parodisztikus hangvétele legalább annyira ismerős lehetett az azokat játszó színészeknek. Ben Stiller, Jack Black és Robert Downey Jr. is szerepeltek korábban olyan alkotásokban, melyekben a Trópusi vihar sztárgárdájához hasonló problémákkal küzdő, sikerre és elismerésre vágyó figurák bőrébe bújtak. Ben Stiller például a Zoolander, a trendkívüli (Zoolander. Ben Stiller, 2001) című filmben egy férfi topmodellt alakít, akit legnagyobb riválisa három év után letaszított a trónról az év modellje címért folyó versenyben. Zoolander és Speedman karaktere rokon: mindketten leáldozóban lévő sztárok, akik újra sikeresek szeretnének lenni. Stiller más szerepeiben is a sikerre éhes férfit alakítja, a Trópusi viharhoz pedig különösen hasonló stílusú, ironikus-parodisztikus szándékú darab a Kidobós – Sok flúg disznót győz (Dodgeball: A True Underdog Story. Rawson Marshall Thurber, 2004), mely a sportfilmek sablonjaival játszik el egy felemelkedés-történet keretében. Jack Black karrierjének állomásaiból leginkább a Tenacious D, avagy a kerek rockerek (Tenacious D in The Pick of Destiny. Liam Lynch, 2006) főhőse, JB emlékeztethet a Trópusi vihar Jeff Portnoy-jára: mindkét hős azon fáradozik, hogy tiszteletet szerezzen magának a szakmáján belül (JB rocksztár szeretne lenni, míg Portnoy elismert színész), a saját boldogságukat ugyanis a szakmai sikerekben látják.[11] Robert Downey Jr. és az általa alakított Kirk Lazarus karaktere között szintén erős a párhuzam: Downey Jr. is átváltozó művész hírében áll, legalábbis az általa vállalt szerepek változatosságának szempontjából biztosan. Filmográfiájában megférnek egymás mellett a komolyabb szerepek, mint például a Chaplin (Richard Attenborough, 1992) című életrajzi film címszerepe, ezzel párhuzamosan pedig időről időre komikusként, vagy épp szuperhősként is feltűnik a vásznon. Előbbire kézenfekvő példa a Guy Ritchie által feldolgozott két Sherlock Holmes történet – (Sherlock Holmes. Guy Ritchie, 2008) és Sherlock Holmes – Árnyjáték (Sherlock Holmes – A Game of Shadows. Guy Ritchie, 2011), míg a szuperhősfilmek közül kiemelkedik a Vasember (Iron Man. Jon Favreau, 2008), valamint a Bosszúállók (The Avengers. Joss Whedon, 2012). Robert Downey Jr. tehát hasonlóan népszerű színész, mint az általa játszott Kirk Lazarus. A népszerűség kérdése azonban az előbbieken kívül is fontos szerepet kap a Trópusi viharban.

A Trópusi vihar kulcsjelenete a film végi párbeszéd, melyben Lazarus próbálja visszahozni a sikeres színész szerepébe teljesen belefeledkezett Speedmant. A történet ugyanis egy herointelepen ér véget, ahová többek között Speedmant is szállítják, miután elfogják őt a dzsungelben. A telep vezetőjeként tevékenykedő és az ázsiai drogipart koordináló fiatal fiú azonban megkíméli Tugg életét, mivel a férfiben felismerni véli kedvenc filmjének címszereplőjét, Jámbor Jack-et. Speedman tehát visszaér a csúcsra, mivel a drogtelepen minden este elő kell adnia a Jámbor Jack egyes jeleneteit a tábor közönsége előtt. Stiller ezzel tisztázza a figura motivációját: Speedman csak arra vágyott, hogy valaki elismerje színészi teljesítményét, mindegy hogy az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiáról vagy egy heroinbáróról van szó. Speedman azonban nemcsak belefeledkezik a sikeres színész szerepébe (több jelenetben látható, ahogy sminkeli magát, illetve az öltözőjében bámul meredten maga elé), hanem az általa játszott szerep, azaz Jámbor Jack szellemi defektusa is hat rá. A film végén a Speedman és Lazarus között zajló dialógus az egyén és a szerep szétválasztásának kérdését veti fel, mely Dyer szerint már a korai sztároknál sikeresen működött.[12]

Stiller filmje ezzel összefüggésben a kétezres években divatossá váló method acting módszert is kritizálja: Lazarus és Speedman is teljesen alárendelik magukat a szerepeiknek, így aztán, amikor a film végi párbeszéd során elhangzik a „ki vagy te?” kérdés, Lazarus csak annyit tud mondani: „Egy csávó vagyok, aki egy csávót játszik, aki egy másik csávót játszik”. Speedman azzal szembesíti Lazarust, hogy az ötszörös Oscar-díjjal jutalmazott színész úgy próbálja megtalálni önmagát, hogy közben folyamatosan más emberek bőrébe bújik. Speedman le is vonja a film stílusához illő, ám mégis velős konklúziót: „összeolvadnak a csávók”. Végül Lazarus arra a következtetésre jut: „lehet, hogy nem vagyok senki”. A filmben látható két legnagyobb múltú sztár vall így saját pályájáról, mely tehát egyértelműen Hollywood veszélyeire, a sztárrendszer kizsákmányoló jellegére utal. A filmben végül Speedman Oscar-díjat nyer a soha el nem készült filmről forgatott alkotásban nyújtott alakításáért, melyet Lazarus ad át neki.

Bár az eddigiek alapján joggal tűnhet úgy, hogy a Trópusi vihar explicit és ellentmondást nem tűrő kritikával illeti a sztárság intézményét, illetve magát Hollywoodot, fontos megjegyezni, hogy Stiller végig e két rendszeren belül mozgatja filmjét. Ez azt jelenti, hogy az alkotók bár a kulisszák mögé pillantás aktusára építik a filmet, hiszen a nézőnek végig olyan érzése van, hogy betekintést nyer a gyártás folyamatába, illetve a sztárok kvázi magánéletébe (hogyan viselkednek akkor, ha nem forog a kamera), azonban mindez csak az illúzió egy további szintje. Így végső soron elképzelhető, hogy a Trópusi viharban ábrázoltak is pusztán Hollywood manipulációi, valamint a sztárrendszert működtető elemek (hiszen a színészek korábbi szerepei között mutatkozik párhuzam, ahogyan arról fentebb is volt szó). Így a korábban vázolt kritikai élt mindvégig elnyomja a tudat, hogy ez a mozgóképes termék is ugyanazon rendszer(ek) szabályai szerint készült, valamint az sem mellékes, hogy több jelenet azt sugallja: a hollywoodi sztárrendszerben dolgozó színészek igenis képesek asszisztensek és a forgatási helyszínekre kitelepített műholdas televízió nélkül is boldogulni. Amikor az önjelölt osztag tagjai az életükért küzdenek, remekül helytállnak, és a táborban rekedt társaikat is saját erejüket és tudásukat bevetve tudják kiszabadítani. A Trópusi vihar így a sztárság „komfortzónájából” való kilépésről is szól: egy film forgatása közben néhány fikciós, ám valós alakokkal hasonlóságot mutató színész valódi akciósztárrá válik, miközben, persze a fiktív közegen belül a saját életéért küzd. Ezt a vonalat követve a film a bulvárt illeti kritikával: az Access Hollywood című műsorban elhangzottakhoz képest később a figurák hősként küzdenek, mellyel a készítők a média manipulatív hatásmechanizmusát igyekeznek kritizálni. Újabb csavar, hogy ez a kritikai él úgy érvényesül, hogy a Trópusi vihar közben épp a bulvár logikájára épül, azaz megmutatja, hogyan viselkednek kedvenc sztárjaink a forgatási szünetekben, és milyen konfliktusba keverednek a rendezővel vagy épp a stáb bármelyik tagjával.

Az egyébként mostanság a kritikus alkotásokért (gondoljunk csak a Birdman avagy [A mellőzés meglepő ereje] [Birdman or: The Unexpected Virtue of Ignorance. A.G. Innáritu, 2014] rangos díjaira), valamint szinte minden évben a method acting módszeréért lelkesedő amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia tagjai úgy tűnik, értették a Trópusi vihar alkotói által a filmben elbújtatott, vélhetően manipulált látleletet, mely a sztárrendszert, valamint a díjkiosztás rendszerét is vicc tárgyává teszi,  és a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar jelöléssel tüntették ki Robert Downey Jr.-t 2009-ben. Az pedig már csak egy különös fordulat, hogy a díjat abban az évben Heath Ledger kapta meg posztumusz, aki a Sötét lovag (The Dark Knight. Christopher Nolan, 2008) Joker szerepére készülve került súlyosan depressziós állapotba (method acting), mely végül a halálát is okozta – e ponton ismét idézhető lehet Dyer korábbi megállapítása Hollywood veszélyeiről.[13]

A sztárrendszer működéséről tehát a Trópusi vihar a vígjáték zsánerének határain belül maradva, sőt, a pastiche-filmek tipikus jegyeit is felvonultatva értekezik Hollywood fontos szereplőinek (Ben Stiller, Robert Downey Jr., Jack Black, Tom Cruise, Matthew McConaughey) közreműködésével. Bár Stiller filmjének fő célja a szórakoztatás, a háttérben végighúzódó kritikus hangvétel és a sztárság, valamint a rendszer által támasztott megfelelési kényszer (legyen az az Oscar-díj elnyerése, egy anyagilag sikeres film vagy egy pozitív hangvételű portréműsor) veszélyeivel kapcsolatos állásfoglalás sokkal fontosabb filmmé teszik a Trópusi vihart a műfajban az elmúlt években készült alkotásoknál. Hollywood mégiscsak saját magáról értekezik, még akkor is, ha a kulisszák mögé épp emiatt nem nyerhetünk valódi bepillantást.

Felhasznált irodalom

www.accesshollywood.com/about (2014.06.02.)

Dyer, Richard: Stars. London, British Film Institute, 1998.