Az idei Kecskeméti Animációs Filmfesztivál (KAFF) keretében tartott a Magyar animáció 100 – Magyarok a világ animációjában elnevezésű rendezvényen az előadók között implicit módon is összhang alakult ki abban a tekintetben, hogy a magyar animációs film koherenciáját paradox módon éppen a sokarcúság biztosítja. Filmes konferencia kérdőjelekkel.

Kerek évfordulók rendszerint ideális trambulinként szolgálnak nagy ívű retrospektív összegezésekhez. Persze az, hogy a magyar animációs film 2015-ben ünnepelné születésének századik évfordulóját, inkább tekinthető utólagosan kreált értelmezői konstrukciónak, mert nemcsak hogy nem létezik semmiféle konszenzus által övezett kanonikus álláspont a honi animáció kezdeteiről, de lényegében kutatástörténetről, tudományos diszkurzusról is alig beszélhetünk. Az alapító atya címét ez a konferencia Kató-Kiszly Istvánnak, és az általa 1915-re elkészített Zsirb Ödön című filmnek adományozza, más narratívák viszont az elsőséget az ugyanekkor bemutatott Harctéri karikatúrák című propagandaszkeccsnek tulajdonítják, amely azonban csak jóindulattal nevezhető „vegytiszta” animációnak. Ez a bizonytalanság szimbolikusan rögvest igazolja azt a tételt, hogy az animációs film a filmtudományi kutatás szempontjából mostohagyermeknek számít, és sok esetben még az alapvonások sem körvonalazódtak. Hazai vonatkozásban csak az utóbbi években vett lendületet a kutatás, de egy tudományos apparátussal felvértezett összegző munka égetően hiányzik.

Ezért is örvendetes, hogy a Kecskeméten a 12. alkalommal megrendezett KAFF-on 2015. június 26-án nemzetközi konferenciát tartottak Magyar animáció 100 – Magyarok a világ animációjában címmel. A kettős címadás azt implikálja, hogy a magyar animáció fogalmához nemcsak az itthon készült művek korpusza tartozik hozzá, hanem kiterjesztő módon az emigráns magyar rendezők külföldön született munkái is részét képezik ennek a születőfélben lévő hazai tudományos diszkurzusnak. Ezért a konferencia alapvető csapásiránya is kettős – lehetett volna. Egyrészt számvetést készíthetett volna a magyar animációs film mibenlétéről és globálisan értett sajátos vonásairól. Másrészt elhelyezhette volna a honi animációt az egyetemes animáció térképén, vagy másként megfogalmazva, válaszokkal szolgálhatott volna Mikulás Ferenc fesztiváligazgatónak a megnyitó-beszédben feltett kérdésére, nevezetesen arra, hogy mit adott a magyar animációs film a világnak.

KAFF_plakát

Ebből a szempontból különösen szerencsés döntésként üdvözölhető a meghívott előadók nemzetközi összetétele, ami lehetőséget teremthetett arra, hogy eltérő háttereket, külső és a belső nézőpontokat ütköztessen egymással. A konferencia első szekciójában az olasz Giannalberto Bendazzi és a francia Olivier Cotte animációsfilm-történészek „előadásai” kerültek terítékre, őket pedig két magyar szakember, Varga Zoltán és Orosz Márton követte. Ilyenformán az egyes szekciók leporellóként mutathatták volna meg a magyar animációs film nemzetközi és itthoni szemléletmódjának különbségeit. Végezetül ötödikként, Vivien Halas, a Nagy-Britanniába emigrált Halász János (később: John Halas) lánya, a Halas & Batchelor Stúdió gyűjteményének vezetője egységesíthette volna a hazai és a nemzetközi nézőpontokat a halasi életmű transznacionális pozicionálásával.

Az, hogy mindez elmaradt, részint annak tudható be, hogy a rendezvény résztvevői nem minden esetben teljesítették maradéktalanul egy tudományos konferencia előzetesen elvárható kritériumait. A megnyitó beszédeket követően az elsőként felszólaló Giannalberto Bendazzi esetében meglehetősen szokatlan volt a megnyilatkozás módja, az interjúforma. Az Orosz Anna Idával folytatott beszélgetés természetében ugyanis óhatatlanul benne rejlett az ellenállhatatlan csábítás a terjengős válaszadásra, a rögtönzésre, amely szemben áll egy előre felépített előadás feszes és lényegre törő szerkezetével. Bendazzi esetében nem csak a konferencia fogalma, de a tudományosság kritériuma is sok esetben csorbát szenvedett. Az olasz filmtörténész a magyar animációs filmet érintő megnyilatkozásait gyakran fűszerezte privát megjegyzésekkel, például azzal, milyen személyes motivációk alapján érez vonzódást Magyarország iránt. (Ezt az 1956-os forradalomban gyökerező történetet nem idézem, mert Bendazzi szinte valamennyi, Magyarországgal kapcsolatos interjújában és írásában újra meg újra megismétli). Ezek az érzelemtől fűtött szavak bizonyára kenegetik a magyar közönség háját, tudományos szempontból azonban sokkal relevánsabb lett volna, ha Bendazzi a magyar animációt egyetemes fénytörésben vizsgálja, amire tett is korábban kísérletet nevezetes Cartoons: One Hundred Years of Cinema Animation című grandiózus áttekintésében.

A másodikként felszólaló Olivier Cotte előadásában az jelentette a konferencia-előadást illető anomáliát, hogy a francia filmtörténész előadás helyett lényegében egy magyar animációs filmet vetítés közben kommentált. Ez a módszer azon túl, hogy ismételten improvizációra bátorított, azért sem volt bölcs döntés, mert a lejátszott film hangja elnyomta az előadó szavait. A leginkább professzionális és a leginkább célratörő előadás címét kétségtelenül Varga Zoltán érdemelhetné ki, akitől logikus és egymásból következő szegmensekből álló prezentációt hallhatott a KAFF közönsége. Az őt követő Orosz Márton – egyébiránt roppant érdekfeszítő és primer forrásokra alapozott – előadásával az volt a probléma, hogy az előadó túl sokat markolt, így témája utolsó passzusaira már csak sietősen tudott időt szakítani. Az utolsóként fellépő Vivian Halastól pedig voltaképpen nem hallhatunk elemző beszédet, hanem két rövid dokumentumfilmet, az Óda Joyhoz (Ode to Joy, Rendezte: Martin Pickles. 2014) és az Emlékezés John Halasra (Remembering John Halas, Rendezte: Vivian Halas – Martin Pickles. 2012) című filmet mutatta be, melyek inkább voltak szüleiről szóló panegyricusok, mintsem kritikai-diszkurzív attitűddel bíró, megvilágító erejű mélyelemzések.

A formai diszkrepanciák felől a tartalmi-interpretációs kérdésekre rátérve, a konferencia résztvevői egymástól függetlenül is abban látták a magyar animációs film meghatározó általános ismérvét, hogy azt paradox módon a heterogenitás jellemzi. Ez a közös nevező abban a tapasztalatban összegződött, hogy a honi animációt (mint nemzeti filmet) a sokféleség tartja össze, oly módon azonban, hogy ezt a diszperz jelleget a részek közötti szerves kapcsolatok interaktivitása egységesíti. Ennek ellenére sokatmondó, hogy a konferencia előadói által hozott filmes példák többnyire a grafikus animációs formához kötődtek – amint a rajzfilmnek a magyar animációban betöltött domináns szerepét előadásában Varga Zoltán ki is hangsúlyozta.

A két külföldi filmtörténész is a grafikus animációt emelte ki a honi animáció történetéből. Bendazzi Orosz Anna Ida azon kérdésére, hogy milyen tendenciákat és életműveket tart nemzetközi viszonylatban is jelentősnek a magyar animációból, Reisenbüchler Sándor és Kovásznai György nevét említette meg. Ezzel egyetértésben Cotte szintén Kovásznait emelte ki, amikor a magyar rendező többféle formát (rajz, festmény, fotó) szintetizáló A napló (1966) című tízperces alkotásának vizuális és hangi sajátosságaihoz fűzött magyarázatokat Kovásznai György nem-hagyományos animációiról című előadásában – noha a „nem-hagyományos” fogalmát nem definiálta, vagy legalábbis reflektálatlanul hagyta. Bendazzi és Cotte témaválasztásai és vizuális megfigyelései a magyar animáció nemzetközi tájképbe történő beillesztése szempontjából legalább két tanulsággal szolgálnak. Egyrészt mindketten olyan alkotót tartanak nemzetközileg is jelentősnek, aki túllépett a klasszikus grafikus animáció (rajzfilm) fogalmán, és vagy a különnemű animációs formák kombinálásával (Kovásznai) vagy stilárisan (Reisenbüchler) alkotott felismerhetően egyedit. Másrészt felettébb beszédes, hogy az olasz és a francia filmtörténész egyaránt szerzői neveket, mintsem tendenciákat és irányvonalakat említ, ami arra utal, hogy nemzetközi szinten a magyar animáció láthatósága (jelenléte), és így egységben látása csorbát szenved.

Az egységben látásnak ezt a hiányát pótolta Varga Zoltán, akinek Vázlat a magyar animációs film tendenciáiról című előadása egy, a magyar animációs film történetéről készülő könyve nagyobb egységének szinopszisa volt. Amint arról korábban esett szó, Varga szerint a magyar animációs film domináns formája a rajzfilm, szemben például a háromdimenziós formákat, közelebbről a bábfilmet előnyben részesítő cseh, vagy a formai kombinációkat előszeretettel alkalmazó lengyel animációval. Varga Zoltán formatörténeti megközelítést alkalmazó előadása túllépve a szerzői nevek szimpla seregszemléjén négy nagyobb „tendenciát” különített el ezen belül, melyeket klasszikus rajzfilmes tradícióként, karikaturisztikus animációként, ornamentikus stilizációként és dokumentarista irányvonalként azonosított. Az előadó szerint ez a négy hagyomány egyúttal a hazai animációs film heterogén jellegét és e heterogenitás között mégis meglévő kapcsolatok egységét is reprezentálja.

A másik magyar előadás, amely a Felfedezett és felfedezésre váró magyar életművekre fókuszált, kettős értelemben is meghaladta az eddigi előadások kereteit és módszertanát. Orosz Márton ugyanis az általa „narratívként” definiált előadásában, mely kronológiai elvet érvényesített, a korai magyar animáció fogalmát – szemben például Varga Zoltán koncepciójával – kiterjesztő módon transznacionális megközelítésben értelmezte, és a honi korpuszhoz sorolta az emigráns alkotók bizonyos munkáit is. Így eshetett szó részletesebben például a Balázs Béla közreműködésével készült A tolvaj (Vor. Rendezte: Alekszandr Ivanov, Nyikolaj Vojnov, Balázs Béla. 1934) című szovjet animációról, amely hangtechnikájában innovatív, illetve a Marczincsák György néven Cegléden született George Pal Németországban készült Éjfél (Mitternacht. 1932) című stop-motion animációjáról, amit az előadó iskolaalapítóként, egy speciális cigarettareklám-típus paradigmatikus példányaként értelmezett. Ez részlegesen meg is válaszolja Mikulás Ferenc azon kérdését, hogy mit adott a magyar animáció a világnak. Másrészt Orosz Márton előadása azért is számított speciálisnak, mert az előadó nemcsak a filmek értelmezésének műveletét végezte el, hanem azok feltárását is, így a szó hagyományos értelmében véve tekinthető kutatónak és történésznek. Orosz levéltárakban és filmarchívumokban végzett forráskutatásai nyomán rendszerint roppant aprólékos filológiai módszerrel támasztja alá állításait, de neki köszönhetjük például George Pal említett Éjfél című reklámfilmjének egy berlini archívumban való megtalálását is.

Mindezek arra is fényt vetnek, hogy bőven van fehér folt a magyar animáció korpuszában, a primer feltárástól és a hiányzó szakterminológia kidolgozásán keresztül az értelmezés aktusáig. Másfelől ez a rendezvény arra mutat rá, hogy a honi animációs filmnek csupán az utóbbi években megindult filmtudományi alapú interpretációja egy konferencia azon kísérletére, hogy felrajzolja a magyar animáció megkülönböztető jegyeit a világ térképére, a kutatás jelenlegi állapotában jobb esetben is csak részleges válaszokkal képes szolgálni.

 

Magyar animáció 100 – Magyarok a világ animációjában
Nemzetközi konferencia
12. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál (KAFF)
Kecskemét, Katona József Megyei Könyvtár
2015. június 26.

 

Hozzászólások

hozzászólás