James Marsh A mindenség elmélete (The Theory of Everything, 2014) című filmjében nem kisebb feladatot tűzött ki maga elé, mint hogy a nézőt bevezeti a kiváló gondolkodó, Stephen Hawking és egykori felesége, Jane Wilde Hawking viszontagságokkal tarkított házaséveibe. A film az utóbbi Utazás a végtelenbe (Travelling to Infinity: My Life with Stephen, 2007) című önéletrajzi ihletésű regényéből készült. Nem kis feladat életük bemutatása, hiszen a világon alig akad, aki ne hallott volna a neves kozmológusról, ha máshonnan nem, akkor a CBS nagysikerű sorozatából, az Agymenőkből (The Big Bang Theory, 2007-).
A rendezőnek nem ez az első életrajzi filmje: hosszú évek dokumentumfilmes vállalkozásai után lépett egy nagyot és elkészítette Az ember a magasban (Man on Wire, 2008) című filmjét, amely kikövezte az utat A mindenség elmélete számára. Dokumentarista munkái révén jól tudta, hogy mennyire fontos, hogy hitelesen adja vissza a történteket, amelyet többé-kevésbé megfelelően teljesített. Az ilyen komoly és nehéz téma sok nehézséget hordozhat magában, Marsh azonban ügyesen egyensúlyoz a nehézségek között, ha fel is merül a nézőben, hogy kilóg a lóláb bizonyos helyzetekben, képes visszaterelni őt a megfelelő mederbe és újra beszippantani a két szerelmes világába.
Aki arra számít, hogy elmerülhet Hawking nagyszerű elméjének bugyraiban és életét teljes körűen megismerheti, csalódni fog. A film ugyanis nem erről szól, hanem két rendkívül erős ember harcáról életért, családért és az önmegvalósításért, éppen ezért nem tekinthetjük kerek és egész életrajzi filmnek.
Az életrajzi vonatkozásokon túl a film jól illeszkedik a melodráma műfajába is. Ebben a műfajban elsősorban a nőkön van a hangsúly, így érdemes a feleséget alakító Felicity Jones játékát megfigyelni. Színészi tudását és tartalékait is arra használja fel, hogy visszaadja azt az érzelmi hullámvasutazást, amelyet egy ilyen kapcsolatban egy nő átél. Erős, emancipált nőként Jane Hawking minden szeretete és odaadása ellenére is a történetük végére elveszti önmagát és helyzete kilátástalanná válik. Jones jól hozza a kétségbeesett nőt, aki nem tapasztalhatja meg teljesen saját életét. A magányos nő harca ez a külvilággal, amit intenzív játékával még kétségbeesettebbnek láttat.
Habár ezek alapján Jane Hawking volna tekinthető a film főszereplőjének, a hangsúly mégis Stephen Hawkingon van. Mintha a film rendezője maga sem tudta volna eldönteni, hogy melyiküket tegye a vezető szerepbe. Ennek megfelelően a kamera sem képes különbséget tenni a megfigyelői szerepek között, hol Jane, hol pedig Stephen szemén keresztül láthatunk eseményeket. A forgatókönyvet Anthony McCarten jegyzi, aki megpróbálta a lehetetlent és mindkét felet be akarta mutatni, hogy a néző maga is megtapasztalja mindkét oldalról a helyzetek nehézségeit. Erre utal a kamera kettős szerepe is. Habár megadja a néző számára a lehetőséget, hogy azonosuljon az egyik vagy akár mindkét főszereplővel, de a mellékszereplőkre messze nem fektet elég hangsúlyt, pedig némelyikük igenis megérdemelné, mert nagy szerepe volt az egykori Hawking házaspár életében. Ez nem teljesen szerencsés választás, hiszen bemutatásukkal a két főszereplőt is tovább lehetett volna árnyalni, így még többet megmutatva lelkivilágukból. A mellékszereplőket, Elaine-t és Jonathant, akik köztudottan fontos szereppel bírnak, egyáltalán nem dolgozták ki eléggé. Kétdimenziósak, és szerepük is visszatetsző. Az egyetlen igazán kimunkált szál nyilvánvalóan a házaspár kapcsolata. Nem is merül fel, hogy esetleg kimaradt volna valami belőle. Éppen ezért érdekes a főszereplő kérdése, amely a film végére sem lesz sokkal világosabb, hiszen ahogy kezdődött, úgy is ért véget a történet Jane és Stephen Hawkinggal, ezzel keretet adva a történetnek.
McCarten nem vállal kockázatot azzal, hogy a kétségbeesést minden fokozatában bemutassa, hogy egy nyomasztóbb, kevésbé idealizált történetet mondjon el. A betegség témaköre magával vonná a nyomasztó, halálfélelemmel telített hangulatot, itt mégsem ez kapta a főhangsúlyt, hanem az optimizmus, amely merőben új lehetőségeket nyitott meg a készítők előtt. Ezzel a döntésükkel jól el tudták kapni Stephen Hawking személyiségét, amihez Eddie Redmayne karakteres játéka is segítséget nyújtott. (Azért, hogy alakítása a lehető legjobb és leghitelesebb legyen, Redmayne nem csupán tanulmányozta Hawking gesztusait, de elolvasott róla minden elérhető információt.[1])
Az igaz történeten alapuló filmek egyik sarkalatos pontja mindig a hitelesség kérdése. Ebben az esetben azt mondhatjuk, hogy A mindenség elmélete az alapjául szolgáló mű lényegi sajátosságaihoz hűséges. Sőt mi több, bizonyos esetekben még a könyvből vett dialógusokkal is dolgozik, amelyek még életszerűbbé és valóságosabbá teszik a történetet. Habár elsősorban a valósághűség a legfontosabb, akadnak olyan részek, amelyek kiragadnak a többé-kevésbé hétköznapi történetből és az álmok, a fikció területére viszik a nézőt. Példának okáért akadnak olyan jelenetek, amikor beleláthatunk Hawking agyába, abba, ahogyan gondolkodik, melyek a vágyai, mindezeket álomszerű képeken keresztül bemutatva. A film korábbi részeitől elütő jelenetek ellenére sem gondolkodunk el rajta, hogy amit látunk, talán csak fikció és nem úgy történt, hanem elfogadjuk. A film egyik erőssége, hogy ezeket az aspektusokat is ugyanolyan módon kezeli, nem kívánja felülírni velük a korábban látottakat, hanem erősíti azokat általuk.
A történet és a szereplők hiteles megragadása mellett nagy figyelmet fordítottak a vizuális megvalósításra is. A film színvilága jól illeszkedik a történet kezdeti vidámságához, majd későbbi komorságához. Először meleg színeket alkalmaznak, majd a diagnózis megállapítása után fokozatosan sötétül a színvilág, hogy utána újra világosabban jelenjen meg, illeszkedve a történet hullámhegyeihez és -völgyeihez. Manipulálnak a világítással is, bizonyos jelenetekben a sötét tónusokra egy földöntúli fény alkalmazásával felelnek, erősítve a nézőben a reményt. Ez azonban néha visszatetsző hatást ér el és inkább túlidealizált képet eredményez, ami a nézőben inkább ellenszenvet és nem együttérzést kelt. (Mindazonáltal ez az idealizáltság összeköthető azzal, hogy Jane Hawking tevékeny részt vett a munkafolyamatokban, lényegében az ő szemén keresztül látjuk az eseményeket, így tehát nem véletlen ez a hangulat.)
Egy klasszikus love story kerekedik ki a történetből, amely ha nem is a szokványos értelemben, de happy enddel végződik. A mindenség elmélete a romantikus filmekre jellemző eszközkészlettel dolgozik, de mindvégig tartja magát a Jane Hawking által leírtakhoz. Ebből a szempontból nem nyújt sem többet, sem kevesebbet, mint a legtöbb jól elkapott romantikus film. Ugyanakkor egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy nem alakul át rózsaszín cukorbombává, hanem végig a realitás talaján marad.
A mindenség elmélete a 2014-es év egyik legjobban várt filmje volt, nagy elvárások övezték, elvégre Stephen Hawking nem kis név a tudományos világban. Hawking mérsékelt bemutatása és az apróbb hibák ellenére ez egy igazán kellemes, szerethető film, amely bemutatja az embert, mint zsenit, harcost és vergődő élőlényt. Ugyanakkor mégis keserű szájízzel állunk fel a film megtekintése után, hiszen továbbra sem sikerült teljes egészében a nagyszerű elme közelébe férkőznünk, lényének csupán felszínét kapargatjuk, a mélységekbe nem merülünk le. Éppen ezért, mint életrajzi film nem tekinthető hibátlannak, de mint romantikus film annál inkább.