A bolygó neve: Kamaszkor
Felettünk a Föld

Felnőni nem egyszerű feladat. Az ember fejében az évek alatt kialakul egy kép saját magáról és az őt körülvevő világról, aztán ez a kamaszkor beköszöntével rövidebb-hosszabb idő alatt totálkárosra törik. Mint az az autó, amelyiknek frontálisan nekirohan egy másik.

Ranschburg Jenő A serdülés gyötrelmei című könyvében számos levél olvasható olyan fiataloktól, akik az énkeresés nehézségeitől és a depressziótól szenvednek, vagy éppen olyan szerelmi viszonyokba keveredtek, amelyek több megpróbáltatáshoz, mint örömhöz vezettek.[1] Van, aki közülük azt gondolja az egyetlen potenciális megoldásnak, ha véget vet az életének, ha az öngyilkosságba menekül.

Joggal merülhet fel az olvasóban a kérdés, hogy mégis mi köze van a serdülőkor pszichológiai vonatkozásainak egy olyan filmhez, mint a Felettünk a Föld (Another Earth. Mike Cahill, 2011)? A válasz egyszerű: a film valójában – az előzetes várakozásokkal ellentétben – a főszereplő belső harcát helyezi a középpontba, a sci-fi elemek pedig csak aláfestő szerephez jutnak.

A film az űrkutatói pályára készülő Rhodáról (Brit Marling) szól, aki egy buliból hazafelé az égen megjelenő, frissen felfedezett bolygó látványától, a boldogságtól, hogy felvették az MIT-re, és némi alkoholtól megrészegülve egy család halálával járó közúti balesetet okoz. A lányt ezután négy év börtönre ítélik, majd büntetése leteltével – mintegy vezeklésképpen – takarítóként kezd el dolgozni egy közeli középiskolában és a baleset másik túlélője, a magára maradt apa, John Burroughs (William Mapother) házában.

Röviden így foglalható össze a film fabulája. Mike Cahill első játékfilmjének remek része nem is a – mondjuk ki: – középszerű alapsztori, hanem ennek az olykor kiszámítható történetmenetnek a színreviteli módja. Az alapvetően lélektani drámaként aposztrofálható fő történetszálat a rendező a tudományos-fantasztikus filmek díszleteit felhasználva tárja elénk. Valószínűleg ez a koncepció is nagyban hozzájárult a film sikeréhez (a Sundance Fesztiválon a zsűri különdíját, a Locarnói Filmfesztiválon a fiatal zsűri különdíját nyerte el). Cahill balszerencséjére azonban a Felettünk a Föld megjelenésének évében Lars von Trier is hasonló ötleten alapuló filmmel, a Melankóliával (Melancholia. Lars von Trier, 2011) állt elő, így nem sokkal a megjelenés után egy olyan helyzet jött létre, amelyben Cahillt és művét egy rutinos, felkapott rendezővel és művével lehetett párhuzamba állítani.

A két film összehasonlítása több fronton is helytálló lehet. A Melankólia és a Felettünk a Föld esetében is egyfajta posztmodern gesztusként kapjuk a sci-fi műfaji kódját, ami valójában (legalább) egy metanarratívát rejt magában. Mindkét film esetében a főszereplő nő (Trier filmjében ráadásul nem is egy), akinek a belső, lelki folyamatai kivetüléseként értelmezhető a feltűnő Melankólia nevű égitest, illetve a Föld 2. Míg Justine (Kristen Dunst) esetében a lelki folyamatok már visszafordíthatatlanok, addig Rhoda lelki válsága a film végén megoldódni látszik; vagyis a két történet végkifejlete teljesen eltérő.

A Felettünk a Föld elején látott baleset törést jelent a filmben (és nemcsak az autók törnek): az addig egyes szám első személyben narrált történetből úgy szakadunk ki, ahogy Rhoda is kénytelen maga mögött hagyni annak a sikeres, közösségi életet élő, intelligens lánynak a képét, amit magáról alkotott a karambol előtt. Itt kínálja fel magát a bevezetőmben már említett megközelítési lehetőség, miszerint párhuzamot vonhatunk a lány filmbéli, személyes története és a kamaszkor viszontagságai között.

Az események kezdetekor Rhoda karaktere 17-18 éves, tehát a felnőtté válás küszöbén áll. Az ember fizikai fejlődésének az a szakasza ez, amikor a test hirtelen és nem egyenletes változásokon megy át. A végtagok gyorsabban nyúlnak meg, mint ahogy a belső szervek és a lélek fejlődnek, ezáltal a szervezetben belső feszültség alakul ki, amit gyakran idegrendszeri labilitás kísér.

A serdülőkor egészét a kettősség jellemzi. A kamaszokat gyermeknek már nem, felnőttnek még nem tekinthetik. Önállóságra törekszenek, a felnőttekkel egyenrangúak szeretnének lenni. A Felettünk a Földben a Föld és a Föld 2 ezt a dualitást szimbolizálja: a Föld 2 a potenciális lehetőségek hordozója, aminek mégis köze van az általunk már megismert tulajdonságokhoz, amelyek az „eredeti” Földet jellemzik.

A pszichológia szerint a serdülő húsz éves kora előtt saját maga is tapasztalja éretlenségét és fejletlenségét. Rhoda helyzetét ez a szemlélet is végigkíséri a filmben: a bűntudatát nem akarja elfojtani, ugyanakkor nem képes arra, hogy legyőzze azt. Először nem tud bocsánatot kérni Johntól, majd az erdőszéli kanosszajárás után még az öngyilkossággal is megpróbálkozik. Ezek után dönt úgy, hogy vállalja a sorsát, és önsajnálat helyett a meglévő, rendelkezésére álló eszközökkel próbálja leküzdeni bűntudatát.

Miután rendszeresen ingyen takarít az alkoholizmusba menekülő férfinál, megjelenik a filmben a serdülőkorhoz szorosan kapcsolható ébredő szexualitás témája. A pubertáskori nemi alapon történő elkülönülést a serdülés idejétől kezdve a másik nem iráni intenzív érdeklődés váltja fel. Jellemző ilyenkor, hogy a lányok a komolyabb, gyakran idősebb partnereket részesítik előnyben. Rhoda és John viszonyában nem is lehet kérdés, hogy ennek az ábrázolását láthatjuk: a lány körülbelül 23 éves, a férfi pedig közel a duplája lehet. (A feminista filmelemzők itt valószínűleg az Ödipusz-komplexus női megfelelőjét, az Elektra-komplexust hoznák szóba.)

A kamaszkor másik, mindenki által ismert vetülete a szülőkkel és a családdal megromló, de legalábbis döcögősebbé váló viszony. A filmben a rendező erre nem helyez nagy hangsúlyt, nem láthatunk hangos veszekedéseket, ugyanakkor Rhoda családi kapcsolatai közel sem tökéletesek. Nem érdekli különösebben, hogy a testvérét felvették a főiskolára, sőt, az öccse egyik félmondatából arra is következtethetünk, hogy ameddig a börtönben volt, nem írt neki levelet, és valószínűleg nem is beszéltek. A szülei gyakran azt sem tudják, hogy hol van, és az is előfordul, hogy levegőnek nézik. A frissen szabadult lánnyal nem beszélgetnek a szülők, nem segítik a visszailleszkedését a mindennapokba.

Rhoda világtól való elidegenedését festi alá Cahill a science-fiction filmek eszköztárával. Ennek legevidensebb példája maga a Föld 2. A semmiből feltűnő bolygó – mint azt már említettem – tekinthető a főhősnő lelki válságának materializálódásaként, noha másként, mint Trier Melankóliája. Míg ez utóbbinál a kisbolygó a káoszt és a teljes pusztulást hozza magával, addig a Föld 2 az új lehetőségeket és az új életszakasz beköszöntét jelzi. A bolygó metaforikus jellegét erősíti az, hogy közeledése semmiféle tömegpánikot vagy fizikai anomáliát nem idéz elő a Földön. Gondoljunk csak bele: mire a tudósok felfedezik a Föld 2-t, már a bolygónkról szabad szemmel látható távolságban van. Egy ilyen esemény minden bizonnyal hatással lenne a földi élet számos területére (a gravitációs viszonyok változása miatt a Föld pályája módosulna, emiatt megváltozna a hőmérséklet, az évszakok váltakozása, az ár-apály jelenség, stb.), ráadásul a változások nem egyik napról a másikra következnének be. Ezért a film inkább tekinthető fantasztikusnak, mint tudományosnak.

A lány labilis érzelmi világát nem csak a bolygó közeledése, hanem a különböző narrációs elemek váltogatása is érzékelteti. A balesetig a lány szemszögéből látjuk az eseményeket, majd ebből a nézőpontból az ütközés után átmenetileg kiszakadunk, később viszont többször is közvetlenül férünk hozzá a gondolataihoz; például akkor, amikor az űrutazásra írja a pályázatát. Ugyan közvetett módon, de Rhoda gondolatait tolmácsolja az egyes szám első személyt használó nondiegetikus férfihang, amelyet a Föld 2-vel való sikeres kapcsolatteremtés után hallhatunk.

A narrációs módokon kívül a film képi világa is ráerősít a kiüresedettség érzésére és a depresszióra. A főhős gyakran üres terekben bolyong (vagy csak az emberek nem figyelnek rá), a baleset után még a szobáját is teljesen lecsupaszítja. Emellett az egész filmre jellemzőek a sötét képek, amelyek remekül teremtik meg a fullasztó atmoszférát. Viszont nehezen indokolható az, hogy a rendező csökkenti a felvételek színtelítettségét, és ezt még egy kékes szűrővel és nagy kontraszttal kombinálja, valamint feltűnően sok a lassított felvétel és az átélezés. Ez utóbbiak miatt az embernek könnyen olyan érzése lehet, mintha egy hosszúra nyúlt videoklipet nézne (és ezt a jelentős mennyiségű kézikamerás felvétel sem képes ellensúlyozni). Az MTV-érzésre még az is ráerősít, hogy az említett formai elemek markáns filmzenékkel találkoznak.

Ezt a depressziós légkört a film a zárójelenetben is fenntartja. Annak ellenére, hogy a John karaktere által képviselt múltbeli trauma már kikerült Rhoda életéből, ő még mindig abban a letargikus állapotban van, mint annak előtte. Ebből arra következtethetünk, hogy a film tétje valójában nem az, hogy hogyan tudjuk a múltban elkövetett hibáinkat semmissé tenni, hanem az, hogy hogyan tudunk szembenézni saját magunkkal.

A Felettünk a Föld egy jó film, igaz, egyáltalán nem hibátlan. Jól tematizálja a felnőtté válás nehézségeit egy teljesen kiszámítható megbánástörténet keretein belül, a sci-fi díszleteit felhasználva. Az alkotás sok kérdést felvet, és ezek közül csak nagyon keveset válaszol meg. Aki a Föld 2 és a párhuzamos valóságok tudományos alapjára kíváncsi, az valószínűleg a játékidő felénél abba fogja hagyni a filmnézést[2], aki viszont a pszichológiai ihletésű drámákra fogékony, az aligha fog csalódni (feltéve, hogy még nem látta a Melankóliát vagy Tarkovszkij filmjét, a Solarist [Солярис. Andrej Tarkovszkij, 1972]).

Mindenesetre teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy Mike Cahill rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyekkel olyan atmoszférát tud egy filmben teremteni, ami magába szippantja a nézőjét, és másfél órára egy párhuzamos világban tudja tartani.