Lasse Hallström, a romantikus filmek elismert rendezője, Lazacfogás Jemenben (Salmon Fishing in the Yemen, 2011) című filmjében több kultúra szerepeltetésén keresztül mutatja be, milyen lehet a brit romantika. A mainstream romantikus filmek brit főhősei általában nem arról ismertek, hogy hősszerelmes, mindent feláldozó típusok, hanem arról, hogy távolságtartóan viselkednek, bár végül könnyedén legyőzik az útjukba kerülő akadályokat (mindeközben pedig elképesztően sármosak). Hallström a tipikus brit figurából romantikus férfihőst formált, de a Lazacfogás Jemenben nemcsak erről, hanem a hitről, a lehetetlenről, a brit mentalitásról és az álmokról is szól.
Hallström nevéhez olyan alkotások fűződnek, mint az Árvák hercege (The Cider House Rules, 1999), a Csokoládé (Chocolat, 2000), a Casanova (Casanova, 2005) vagy a Kedves John (Dear John, 2010). A rendező már nem egyszer bizonyította, hogy igazán ért a szerelmes történetek elbeszéléséhez – az Árvák hercegéért és a Kutyasorsért (Mitt liv som hund, 1985) Oscar-díjra is jelölték. A Lazacfogás Jemenben című filmjéhez Paul Torday azonos című könyve szolgált alapul, amely 2007-ben elnyerte a Bollinger Everyman Wodehouse nevű, a szórakoztató irodalmat elismerő díjat. A regény adaptálásához Hallström kiváló társat talált Simon Beaufoy személyében, aki többek között a Miss Pettigrew nagy napja (Miss Pettigrew Lives for a Day. Bharat Nalluri, 2008) és a Gettómilliomos (Slumdog Millionaire. Danny Boyle, Loveleen Tandan, 2008) forgatókönyvét jegyzi, utóbbiért Oscar-díjat is kapott.
A film expozíciójában Dr. Alfred Jones (Ewan McGregor), a Halászati és Mezőgazdasági Intézet egyik neves halszakértője felkérést kap egy abszurdnak tűnő projekt vezetésére: Jemen egyik kiszáradt folyómedrében kell meghonosítania a lazachorgászatot. A megbízó, Muhammed sejk (Amr Waked) elképzelése szerint a lazachorgászat meghonosítása javíthat népének életkörülményein és előmozdítaná a békét országában. Bár Jones először visszautasítja az ajánlatot, miniszteri utasításra végül mégis elfogadja azt, és szkeptikusan bár, de a projekt pénzügyi vezetőjével, a sejk tanácsadójával, Ms. Harriet Chetwode-Talbottal együtt (Emily Blunt) nekilát a feladatnak.
Főszereplőnk, Dr. Alfred Jones kezdetben szürke, merev aktatologatónak, fásult és pökhendi, unalmas embernek tűnik, aki csak abban hisz, amit tényszerűen, adatokkal bizonyítani lehet. Jones házasember – mint a filmben később kiderül, fiatalon nősült –, de feleségével való kapcsolata kiégett, immár egyetlen közös tulajdonságuk a munka iránti elhivatottság. Jones megrekedt egy állapotban, elakadt az élete, és ezt ő maga is tudja: valójában ki szeretne törni ebből a fázisból. Ezt segíti a projekt, amely felszínre fogja hozni a racionális szakemberből a szenvedélyt és a hitet, mígnem lassacskán kitartó, erős kisugárzású, határozott és szenvedélyes férfivá alakul. Azaz, Jones karaktere jelentős változáson megy keresztül a filmben, amit az őt alakító Ewan McGregor kiválóan játszik el.
Bár Ms. Harriet Chetwode-Talbot karaktere kissé egysíkú – szenvedélyes nő, aki magánéleti boldogságra és sikeres karrierre vágyik –, az ő alakja miatt lesz szerethető és emberközeli Dr. Jones. Párosuk sikeres, a projekt megvalósítása a tervek szerint halad, amíg Harriet azt a hírt nem kapja, hogy kedvese, az Afganisztánban szolgáló katona bevetés közben eltűnt. A főszereplők közti kapcsolat ezután fűződik szorosabbra, barátságuk lassan szerelemmé érik. Habár Harriet eltűnt kedvese újra felbukkan, a lány Jones mellett fog lehorgonyozni (a romantikus műfaj ismeretében döntése természetesen korántsem okoz meglepetést). A Harriet és Alfred közti románcot nagyon finoman jeleníti meg a film: nem a mindent elsöprő szerelmet látjuk – az sokkal inkább a Harriet és katona kedvese közti kapcsolatot jellemezheti –, de cseppet sem nevezhető felszínesnek. Alfred és Harriet szerelme az idő folyamán és az események következtében alakult ki, és épp ezért időállóbbnak érezzük. Blunt remekül formálja meg a szenvedélyes nőt a szerelemben, a bánatban és a kétségek között egyaránt, a kémia pedig a két színész között egyértelműen jól működik.
A mellékszereplőkre sem lehet panaszunk. Muhammed sejk szerepében Amr Waked szerez kellemes perceket; a segíteni vágyó, hívő, barátságos férfi az első perctől kezdve a néző szívébe lopja magát. Ő az, aki kimondja a fontos gondolatokat, a kulcsszavakat a filmben. Igazi álmodozó – vagy inkább Harriet kifejezésével élve: látnok? –, aki egy jobb hazát akar teremteni. Szintén hatásos alakítást nyújt Kristin Scott Thomas, aki mellékszereplő létére „elviszi” az összes jelenetet, amelyben feltűnik. Patricia Maxwell, a brit miniszterelnöki sajtófőnök, a film legenergikusabb és legerőteljesebb személyiségének szerepét játssza, és elsősorban ez a karakter szolgáltatja a filmben a humort mind viselkedésével (ötlete támad, parancsot oszt, káromkodik), mind pedig szarkasztikus kommentárjaival. Maxwell alakja és az általa formálódó bonyodalom révén válik a film egyfajta politikai szatírává, mivel ezáltal visszás képet kapunk egy magas pozícióban álló személy munkájáról, a miniszterről, tevékenységről és esetlenségéről.
A film helyszínei (London, Skócia, Jemen) mindig előrébb mozdítják a szereplőket, újabb lökést adnak a történetnek. A film mind látványvilágában (a különböző hangulatú helyek bemutatásával), mind pedig a helyszínek jelentőségével szép ívet rajzol, melynek iránya a nagyvárosból a skóciai magánbirtokra, onnan pedig a különleges, tágas és teljesen különböző kultúrájú országba, Jemenbe vezet. (Hasonló happy endet láthatunk a szintén 2011-es és szintén brit filmes, John Madden által rendezett Keleti nyugalom – Marigold Hotelben [The Best Exotic Marigold Hotel], ahol a nyugdíjas társaság nagy része Indiában találja meg a boldogságot.) A képi világ kapcsán az egyes jelenetek hangulatát jól kifejező színvilágra is érdemes kitérni: míg a filmkészítők a Jones szakmai, távolságtartó viselkedését bemutató jelenetek esetében fehér tárgyi világot, falakat és statikus képeket alkalmaznak, addig a Harriet érzelmi állapotait bemutató epizódok esetében a meleg színek (vörös, bordó, barna) dominálnak, amelyeknek a hatását lágy megvilágítással erősítik fel.
A helyszínek váltakoztatásához hasonló, jól működő íveket rajzol fel a film az életmentés, a szenvedély, illetve az egyéni érvényesülés motívumai mentén. Az életmentés mind fizikai, mind lelki, szellemi síkon bekövetkezik: a történet során Dr. Jones kétszer is megmenti Muhammed sejk életét, így a pozícióra legkevésbé esélyes személy válik hőssé. Ugyanakkor a jemeni lazachorgászati projekt és a két főszereplő közti – szakmai, baráti, majd pedig szerelmi – kapcsolat kitörést jelent a szürkeségből, a mókuskerékből. Ezt explicit módon Harriet fogalmazza meg: „Tudja Fred, ez a projekt megmentette az életem.” De Jones gyakorlatilag az ő szavait visszhangozza, amikor kijelenti Jemenben, hogy „Én ide tartozom. Mindig is ide tartoztam.”
Burkoltan bár, de a film a szenvedély különböző szintjeit is megmutatja a teljes szenvedélymentességtől (ezt a Jones és felesége szeretkezését bemutató jelenet szemlélteti, amely egy elhidegült kapcsolatról árulkodik) a szexuális vonzódáson át (ami Harriet és katona kedvese között jön létre) az elhivatottság szenvedélyéig. Ez utóbbi a horgász szenvedélye, aki órákig áll a vízben a halra várva, a sejk szenvedélye, aki nem elégszik meg a tenyésztett lazacokkal, és Dr. Jones szenvedélye, amely fokozatosan fejlődik a projekt sikeréért és a boldogság megtalálásáért.
A lazacokhoz kapcsolódik a film két másik jellegzetes motívuma, a sodródás és az árral szemben történő haladás is. Dr. Jones a film elején még az előbbi szerint él, bár már ekkor is szívesen szembemenne az árral – azon gondolkozik, hogy felmond a munkahelyén és családot alapít a feleségével. A fordulópontot szépen jeleníti meg az a jelenet, amikor az utcai tömegben megfordul, és szembe megy a „rajjal”. Ez a felszabadulásra utaló vizuális elem a film végén megismétlődik: amikor kiengedik a halakat a tartályokból és várják, hogy a génjeikbe kódolt ösztönök feltörjenek, láthatjuk, ahogyan először csupán egy, majd lassacskán a többi lazac is elkezd úszni az árral szemben.
A kissé túlnyújtott játékidő mellett (107 perc) a romantikus szál túlsúlyát kifogásolhatjuk a filmben. Tény, hogy Hallström és Beaufoy egyaránt romantikus filmjeikről ismertek, és ezek hozták meg számukra a sikert, de a jelenleg tárgyalt filmben mégiscsak az a legfontosabb gondolat, hogy a lehetetlen is lehetséges, valamint, hogy mindig van remény (ez utóbbi el is hangzik a filmben). Ezt a kulcsgondolatot teszi zárójelbe a rendező a romantikus szál kedvéért, ami a film második harmadától veszi át a fővonalat, és innen a dinamika is kis mértékben, de alábbhagy.
Ennek ellenére a Lazacfogás Jemenben jól sikerült romantikus brit film, (elsősorban a sejk szájába adott) mély gondolatokkal, csodálatos helyszínekkel, remek színészekkel. Bár ezúttal Hallström nem érte el a Csokoládé vagy az Árvák hercege magaslatait, de szégyent sem hozott rájuk. Egy abszolút szerethető filmet készített a műfaj kedvelőinek, amely megérdemli, hogy írjanak róla.