Grimúr Hákonarson Kosok (Hrútar, 2015) című filmje Izland gyéren lakott vidékére visz, ahol az emberek közelebbi kapcsolatban állnak dús gyapjú juhaikkal, mint egymással. A környék legjobb juhait Kiddi és Gummi tenyészti, a testvérek, akik szomszédos telkeken élnek, de már 40 éve nem szóltak egymáshoz. Kiddi a nyers erő, Gummi a furfang embere, de ősz szakállukkal és évek óta viselt lyukas gyapjúpulóvereikben mindketten makacs kosok. Megrögzött szokásaikból válságállapot zökkenti ki őket: Kiddi díjnyertes kosán felfedezik a súrlókór tüneteit, amelynek egyetlen ellenszere a teljes állatállomány kiirtása. Az ősi juhnemzetséget fenyegető veszély ismét ugyanarra az oldalra sodorja őket.
Valószínű, hogy a zord természeti körülmények miatt az izlandi állattenyésztők különlegesen szorosan kapcsolódnak megélhetést és társaságot biztosító állataikhoz. Ez már a Lovak és emberekből (Hross í oss. Benedikt Erlingsson, 2013) is kiderült, amely 2014-ben a budapesti Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon rendezői különdíjat kapott, de a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) tavalyi felhozatalának is egyik legnépszerűbb darabja volt. A Kosok mint újabb izlandi „állatos film” így előnnyel indult Kolozsváron, és nem okozott csalódást: a TIFF zsűrijének különdíját és a közönségdíjat is megnyerte. Rögtön azelőtt pedig az Un Certain Regard kategória fődíját Cannes-ban.
A sikerhez persze nem elég a néptelen izlandi táj és a juhok. Grimúr Hákonarson biztos kézzel, fokozatosan építi fel és juttatja el a csúcspontra a történetet. Egy-két jelenetet kivéve a kamera alig mozdul ki Kiddi és Gummi farmjáról, minden más helyszín csak ellenpontként van jelen, hogy érzékeljük, mennyire elszigetelt ez a völgy. A film visszafogottan adagolja az információkat, a mellékszereplőkről semmit sem tudunk meg, kivéve egy házaspárt, akik a juhaik kiirtása után úgy döntenek, hogy felhagynak az állattenyésztéssel és elköltöznek a völgyből – ez is csak a probléma súlyosságát hangsúlyozza. Csak néhány elejtett szóból körvonalazódik valami a testvérek közötti konfliktusból, a rendezőnek mégis sikerül szavak nélkül is úgy jellemezni a két szereplőt, hogy valóban hitelesnek látjuk minden további lépésüket. Kiddi a család fekete báránya – és övé a fekete kos –, Gummi pedig az, aki megoldja a helyzeteket. Viselkedésük valószínűleg gyerekkoruk óta nem változott.
Az eseményeket többnyire Gummi szemszögéből látjuk, ő fedezi fel, hogy Kiddi egyik juha meghalt, és ő szól az illetékeseknek – amikor még reméli, hogy az ő nyáját nem kell majd kiirtani. A Kiddivel történő eseményeket gyakran Gummi távcsövén keresztül látjuk. A feszültség fenntartásának viszont hatékony eszköze a nézőpont változtatása: azt, hogy Gummi milyen cselhez folyamodik juhai védelmére, sokáig csak sejtheti a néző, s miután kiderül, együtt izgulhat Gummival, hogy mikor leplezik le. Humor és feszültség végig megfelelő arányban váltakozik, a néző a kellő pillanatban lát például egy kádban fürdetett kost vagy más mókás jelenetet, miközben a film biztosan halad előre az utolsó jelenetig, amikor már senkinek nincs kedve mosolyogni. Atli Örvarsson orgonára és harmonikára írt hömpölygő zenéje az események visszafordíthatatlanságát hangsúlyozza.
Ebben a szürke és zord környezetben, ahol az állattenyésztés alternatívája az alkoholizmus, mégiscsak van valami otthonos. Gummi zöld virágos tapétájában, abban, ahogy a juhászkutya ugatását utánozza, a juhokról szóló versben, amit a tenyésztők versenyén olvasnak fel, a megrögzött szokásokban, abban, ahogy a völgyben élő emberek, bár hétszámra nem látják egymást, mégis egy közösséget alkotnak. Ahogy az Emberek és lovakban, az emberi kapcsolatok itt is alárendelődnek az állatok közötti kapcsolatnak: a juhok közötti rokoni kapcsolat, az, hogy mindkét nyáj ugyanannak a híres juhnemzetségnek a leszármazottja, elég erős ahhoz, hogy elválaszthatatlanul egymáshoz kapcsolja a két viszálykodó testvért. Az emberek azonosulnak az állataikkal, a film számos jelenete hangsúlyozza ezt, a versenyen felsorakozott tenyésztők például a saját nyakukban viselik a versenyző kos nevét. Az emberek csak egyvalamit tanulnak el nehezen a juhoktól: hogy összebújjanak, ha veszélyt éreznek. A film végén ez is megtörténik, de akkor már sajnos késő.
Grimúr Hákonarson a prágai FAMU filmiskolában végzett, itt készítette el Slavek the Shit című rövidfilmjét, amelyet 2005-ben beválogattak a cannes-i versenyprogramba. Időközben egy játékfilmet és több dokumentumfilmet is készített, a legutóbbi közvetlen előzménye a Kosoknak: két izlandi gazdáról szól, akik az 1970-es években felrobbantottak egy épülőben levő gátat, hogy megmentsék a birtokaikat, és ezzel megvédték a környék ökoszisztémáját is (The Laxá Farmers, 2013). Amint az izlandi Grapevine-nak adott interjúból kiderül, a Kosok inspirációs forrásai között ott van a rendszer ellen lázadó gazdák története, Hákonarson nagyszüleinek vidéki élete, saját gyerekkori élményei az állatok körüli munkáról és a román újhullám filmjei is. Mindezek egy balladai tömörséggel megfogalmazott, tipikusan izlandi történetté álltak össze.