A mockumentary-k, vagy magyar nevükön áldokumentumfilmek különleges helyet foglalnak el a dokumentumfilmek történetében. Számos filmelméleti szakember próbálkozott már ennek a dokumentarista kódrendszert és imaginatív történeteket összeolvasztó filmtípusnak a vizsgálatával. Roscoe és Hight (2001, 73) például sikeresen meghatározott három tipikus osztályozási kategóriát az áldokumentumfilmeken belül. A Faking It: Mock-documentary and the Subversion of Factuality című könyvük alapján beszélhetünk parodizáló, kritizáló-megtévesztő és dekonstruáló alkotásokról és természetesen ezek kevert változatairól is. Az alábbiakban bemutatom, hogy a szerzőpáros által definiált kritikai áldokumentumfilmek milyen képet festenek a televízióról, mint médiumról.

Ahhoz, hogy megértsük a XX. századi tömegmédiát, pontosabban a televíziót és annak hatáselvét, érdemes egy 1956-os esszéhez visszamennünk. Elsőre már-már értelmetlennek tűnhet, ám úgy gondolom, hogy a szerző, Günther Anders, egy korát meghaladó és bizonyosan alapvető felismerésre jutott a munkájában. Günther Anders a második világháború előtt Németországban tevékenykedett újságíróként, majd a nácizmus növekvő erejét tapasztalva az Amerikai Egyesült Államokba emigrált zsidó származása miatt. Ez idő alatt barátoknál szállt meg, s itt találkozott először az új médiummal, a televízióval. Ez mérföldkőnek számított az életében. A televízió által nyújtott új tapasztalati élmény vezetett el A világ, mint fantom és matrica (Die Welt als Phantom und Matrize, 1956) című esszéjének megírásához.

Günther Anders

Günther Anders egy új gondolkodási módról írt munkájában. Úgy gondolta, hogy a televízió alapvetően újraírta a szubjektumot, ugyanis a létezés és kommunikáció alapvető csatornája a kép lett a tévé eljövetelével. Máshogy létezünk a szóbeliség kultúrájában, az írásbeliség kultúrájában és a mozgókép kultúrájában. Épp ezért nagyon fontos, hogy megértsük a kép logikáját és a képi fordulatot. Esszéjében hat új fogalmat vezetett be, mégpedig a következőket: ontológiai kétértelműség, fantom, tömegremete, interpasszivitás, szórakoztató médium és matrica.

Első alapvető tézise az volt, hogy a tévés tartalmak az ontológiai ítélet számára érthetetlenek. Az ontológiai ítéletek egyértelműen meghatározzák az ontológiai létezők fogalmát, azaz tisztázzák, hogy ki/mi számít létezőnek az adott kultúrában. Ha, teszem azt, kijelentjük, hogy világunkban a boszorkányok és varázslók nem léteznek, akkor az már egy ontológiai ítélet. Anders szerint egy kultúra akkor működik jól, ha annak ontológiai ítéletei konszenzuson alapulnak. Ám a televízió esetében ezt nem lehet egyértelműen tisztázni. Örökérvényű kérdés, hogy amit látunk, az a realitás, avagy csupán fikció. Mivel a valóság és a média által reprezentált ún. „médiavalóság” között lényeges különbségek vannak, így azt állíthatjuk, hogy a televíziót az ontológiai kétértelműség jellemzi. Mindebből pedig látható, hogy nagy valószínűséggel Günther Anders a posztigazság felismerésének első teoretikusa volt.

Második állítása szerint a tévé nem valódi, de nem is fiktív tartalmakat mutat, hanem sokkal inkább fantomokat, melyek a realitás és fikció határán helyezkednek el. Ennek értelmében két jelentéssel bír világtapasztalatunk. A valós tapasztalatok mellett megjelenik, sőt azoknál sokkal hangsúlyosabbá válik a mediatizált tapasztalat élménye. A tévés tartalmak nem képesek rá, hogy tényeket (objektíven) mutassanak be, csakis ítéleteket (szubjektíven) tudnak a néző számára szolgáltatni. Ennek értelmében világunkban a média kapuőrként tűnik fel. A tömegmédiumok nem csak beszámolókat gyártanak a befogadók számára, hanem alaposan meggondoltan tűznek napirendre bizonyos eseményeket, s még tudatosabban feledkeznek meg másokról. Ezáltal pedig rendkívül erős tudatformáló hatással bírnak.

Anders egy új embertípust is bevezetett, ez pedig nem más, mint a tömegremete. Úgy vélte, hogy a televízió egy enyészpont a valódi közösségek számára. A tévé magához kapcsolja nézőit, de csakis egyesével. Mindenkit máshogy szólít meg. Épp ezért a közös családi tévénézés tulajdonképpen csakis formálisan létezik. A televízió valójában egy negatív családi asztal. Az ember „tömegremetévé” válik a televíziókészülék által, azaz mindig egyedül lesz.

Továbbá, Anders úgy gondolta, hogy a televíziót az interpasszivitás jellemzi, azaz megfoszt minket a cselekvés képességétől. A nézők rá vannak kapcsolva a tévére, de nincs lehetőségük a feedbackre. Ez a tömegmédia egyik legnagyobb problémája.

Művében arról is ír, hogy a televízió nem információs, hanem szórakoztató médium. Ez pedig magával vonzza a tényt, hogy a televízió felcseréli a komoly és komolytalan fogalmát. Általa két új fogalom jelenik meg életünkben: a komolytalan komolyság és a komoly komolytalanság. A televíziós tartalomgyártók tehát hajlamosak rá, hogy kerüljék a komolyabb tartalmak sugárzását. Helyettük előszeretettel helyeznek fókuszba, a komolyság leple alatt, egy-egy hétköznapi, már-már „trash” mozgóképes anyagot a szórakoztatás, és a magas nézőszám elérésének érdekében. Véleményem szerint pontosan ebben rejlik a média sztárcsináló szerepének a miértje.

Végezetül Anders azt állította, hogy a televíziós tartalmak egy idő múlva fontosabbá válhatnak, mint a valós, eredeti események és személyek. Ezt azzal magyarázta, hogy a reprodukció, a tudósított tartalom több szemtanúval rendelkezik, mint egy-egy valós eset, ahol korlátozott, véletlenszerű a résztvevők aránya. Épp ezért a közvetített tartalmak jelentősebbek, az eredeti dolgok, személyek és történések pedig már csupán matricák/mátrixok. A nagyobb nézőszám következtében ugyanis a megkonstruált tartalmak saját elképzelésük szerint formálják a valóságot, sőt át is veszik annak helyét. Más szóval, „kezdetben volt az adás, és utána lett a világ” (Anders, 1956, saját fordításom). A legrelevánsabb példák erre a háborús vagy épp katasztrófa sújtotta helyszínekről sugárzott adások lehetnek.

Mint azt korábban említettem, a mockumentary osztályozását Roscoe és Hight kategóriarendszere alapján tudjuk elvégezni. Egyik kategóriájuk a kritikus áldokumentumfilm, melynek lényegét Kapás Zsolt Zsombor a következőképpen foglalta össze:

A Kritikai oldal, mint már említettem, beemeli a film cselekményébe a médiumok és a befogadási folyamatok kérdéskörét, azt a célt állítva maga elé, hogy rátapintson a fennálló konvenciók, a köztudatban elterjedt elgondolások megalapozatlanságára. A filmek által bemutatott események gyakran a tömegmédiát, annak egyes területeit helyezik a bemutatás középpontjába (Kapás, 2011).

Bob Roberts televíziós interjúja

Tanulmányában Kapás a Bob Roberts (1992, Tim Robbins) című mockumentary elemzésén keresztül mutat rá a politika és a média csalafinta kapcsolatára. A férfi politikai kampányáról szóló alkotás ugyanis remekül példázza, hogy milyen szintű információhamisítás zajlik le a média világában:

A média a tudatlanságot és a befolyásolhatóságot kíméletlenül kihasználó propagandaeszközként mutatkozik meg, melyben a szórakoztatás, a látványosság elnyomja a valós információ értékét, és amelyet elkerülhetetlenül a pénzemberek üzleti és politikai érdekei irányítanak. A médiareprezentációk által képviselt valóság hamisságára a film keretét adó dokumentumfilm tapint rá (Kapás, 2011).

Mindebből tehát látható, hogy Günther Anders gondolatai köszönnek vissza a Bob Roberts című fiktív dokumentumfilmben. Ez egyértelműen kritizálja a média/televízió objektivitását, és felmerül a korábban megemlített médiavalóság problémaköre is. Úgy gondolom, hogy a média objektivitásra való képtelensége nem csak a politikával, hanem minden más közvetített médiatartalommal kapcsolatban is érvényes, például akár egy a magyarországi légzőszervi megbetegedésekről szóló oknyomozó riporttal kapcsolatban is. Erre a gondolatra alapoz A WAPRA-jelentés (Kocsis Tibor, 1996) című ál-dokumentumfilm.

A World Air Pollution Research Association Budapesten

Kocsis Tibor alkotása az 1990 őszén lezajlott budapesti taxisblokád idejére kalauzol el bennünket. Ekkoriban az Antall-kormány a benzin árának 65%-os emelését jelentette be egyik pillanatról a másikra. Ennek hatására a taxisofőrök és fuvarozók a főváros közlekedési csomópontjainak eltorlaszolásával fejezték ki tiltakozásukat a kormány döntésével szemben. Budapest lebénult közlekedése azonban a dokumentumfilm története szerint nem várt fordulatot eredményezett az egészségügy területén: ugrásszerűen megnőtt az asztmás rohamok és más légúti megbetegedések száma. A légúti rohamokban szenvedő pácienseknél nem váltak be a megszokott kezelési metódusok, az enyhülés csakis a taxisblokád megszűnésével jött el. Ám ez még nem minden. A közoktatás különböző területeiről is számos meglepő jelentés érkezett. A légszennyezésben erősen érintett intézmények óvodás és iskolás gyermekei kiemelkedő, akár 140-es IQ szintről tettek tanúbizonyságot! Például az óvodás korú gyermekek közül mindenki iskolaérettnek bizonyult a DIFER-teszten, sőt, attitűdjükben is éles váltás következett be, hiszen a játékautókat és hajasbabákat magukra hagyva inkább képes lexikonokból olvastak. A hazai kutatók tanácstalansága után a levegőszennyezéssel foglalkozó nemzetközi társaságot, a WAPRA-t (World Air Pollution Research Association) bízták meg a rejtély megválaszolásával, akik 1995-ben meg is kezdték kutatásukat Budapesten.

A WAPRA-jelentés par excellence mockumentary. Számos olyan elemet felfedezhetünk a filmben, mely a dokumentarista jelhasználatot hivatott utánozni. Egyrészt ott van a kézikamerás felvételek sorozatos feltűnése Budapest utcáin. A leglényegesebb információkat (például az alaphelyzetet, a helyszíneket, a szereplők neveit és foglalkozását), hol egy non-diegetikus narrátor, hol pedig a képre égetett felirat közli. Továbbá, számos Magyarországon is elismert szakember interjúztatására is sor kerül a film 21 percében. Az üggyel kapcsolatban többek között megszólal Aigner Szilárd meteorológus, Dr. Czeizel Endre kutatóorvos, Knézy Jenő sportriporter és Ranschburg Jenő pszichológus. Ők természetesen önmagukat játszották el a dokumentumfilmben, ezzel növelve Kocsis Tibor művének hitelességét. Mindemellett a film a dokumentarizmus konvenciórendszerét is remekül idézi. Gondoljunk csak bele, hogy milyen hitelesen adja át, hogy „természetes alapanyagból” dolgozik! A tárgyias közlést próbálja elhitetni velünk például az a jelenet, mely a WAPRA Bizottság sajtótájékoztatóját mutatja be 1996. február 27-én, Budán. Jól látható, hogy az eseményen a médiaipar apraja-nagyja képviseltette magát, noha valójában egyetlenegy riport vagy újságcikk sem látott napvilágot az elhangzottakról. Ezek mind-mind olyan lépések, melyekkel a film a valóságosság látszatát próbálja kelteni.

Helyzetfelmérés a levegőexpozícióról

Mindezen túl, a filmben hatalmas szerepet kap a (fekete) humor, az abszurd. Bevallom, számos jeleneten könnyesre nevettem magam a dokumentumfilm nézése közben. Ilyen szürreális élmény volt látni például a cooper-futást végző diákok tömegét a Blaha Lujza tér járdaszigetén. Hasonlóan abszurdummal teli az a jelenet, melyben a légzőszervi megbetegedésben szenvedő egyéneket ún. levegőexpozíciónak teszik ki a Keleti Pályaudvar előtt. Az igencsak sűrű forgalom közvetlen közelében elhelyezett betegágyak már önmagukban is humorosan hatnak, ám erre még rátesz egy lapáttal az egyik beteg, Teri néni interjúja. A hölgy először panaszosan számol be arról, hogy rettentően tart a tőle alig fél méterre elszáguldó autóktól, ám amikor az interjút készítő férfi az egészsége felől érdeklődik, kicsit tétovázva, de kijelenti: ő bizony jobban van. A film alapgondolatául szolgáló fikciós tényállítás (kész oximoron), mely szerint a légszennyezés kedvező hatással bír az emberek testi és szellemi egészségére, pedig már csak hab a tortán.

Korabeli műsorújság (1997.06.04.)

Véleményem szerint A WAPRA-jelentés az áldokumentumfilmek kritikai vonulatának egyik képviselője. Egy oknyomozó riport látszatát keltve a Kocsis-féle mockumentary remekül reflektál a televízióra mint médiumra és annak befogadására. Mint korábban említettem, a film során számos hihetetlennek tűnő „tényt” hallunk a levegőszennyeződés pozitív hatásairól. A diplomamunka 1997-os premierje nagy port kavart Magyarország első és legrégebbi televízióadójánál, az MTV 1-nél. A dokumentumfilm 1997. június 4-én került bemutatásra a 20.15-kor kezdődő Enyém, tiéd, övé…Környezetvédelmi világnap című műsor részeként. Rengetegen elhitték a történetet, és hívásokat kezdeményeztek az élő adásba. Korabeli beszámolók alapján a nézők tömegesen faggatták a jelenlevő tudósokat beteg hozzátartozóik és gyermekeik (szennyezett) levegőexpozíciójának lehetséges módjairól. Mindezt annak ellenére, hogy A WAPRA-jelentés „A film a képzelet műve, a valóság ennél megrendítőbb” felirattal ért véget, és hogy egy több, mint háromórás, élőszereplős műsorblokk közepén kapott helyet. Ez az eset teljesen jól példázza, hogy mennyire könnyen átverik a nézők éberségét a tömegmédiumok, akárcsak Orson Welles idején. A mockumentary pedig ezáltal egy valóságot elferdítő közegként jeleníti meg a média világát.

A filmben tehát rendkívül erősen megkérdőjeleződik a televízió és általánosságban a média objektivitása. Így A WAPRA-jelentés jól vizsgálható Günther Anders esszéjének fogalmai mentén. A film, azzal, hogy megkeveri a dokumentarista jelhasználatot és a fikciós történetet, egyértelműen megkérdőjelezi a valóság megragadhatóságának filmi képességét. Ezáltal jól példázza a Günther Anders által elkülönített ontológiai kétértelműséget is. A médiavalóság (egészséges dolog a szennyezett levegőn lenni) nem tűnik azonosnak a valósággal (a levegőszennyeződés rendkívül komoly probléma). A fantom fogalma mindehhez igen szorosan kapcsolódik. A televízió egy sajátos, tudatosan megkreált „valóságot” továbbít nézői számára. Továbbá A WAPRA-jelentés egyáltalán nem közöl valós információkat, sajátos képével és üzenetével a komolytalant komollyá varázsolja azért, hogy a televízió előtt ülő nézőket szórakoztassa, vagyis szórakoztató médiumként jeleníti meg a tévét. Végezetül pedig az andersi matrica jelenségére is felfigyelhetünk: a film hatására a környezetszennyezés közvetített jelensége minden bizonnyal sokkal, de sokkal több magyar emberhez eljutott 1996-ban, mint bármikor korábban. Erről a jelenségről maga a rendező is nyilatkozott: „[…] Eddig kizárólag a tényekre alapoztam a környezetvédelemhez kapcsolódó filmjeimet. Sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy a tényekre nem figyelnek oda az emberek. […] Fel kell rázni az embereket. Éppen ezért választottuk az áldokumentum módszerét. Ha valaki megnézte a televízióban a filmet, szinte biztos, hogy utána legalább öt percig a környezetvédelemmel foglalkozott. Vagy legalábbis a babakocsival elkerüli majd a Margit körutat.”[1]

Mint korábban említettem, a kritikai mockumentaryk reflektálnak a tömegmédia befogadásának folyamataira az átmeneti elbizonytalanítás eszközével. Ezzel a lépéssel pedig gondolkozásra késztetik a nézőközönséget és/vagy hallgatóságot, mely elhiszi, hogy a különböző formális eszközök alkalmazása biztosítja számukra a médiaközlés igazságtartalmát. Azaz attól még, hogy valamit egy tematizált, technikai eszközökkel és különféle beállításokkal tarkított tömegkommunikációs környezetben mutatnak be a nézőközönség számára, nem teszi azonnal valóssá az eseményt. Nem felejthetjük el az örökérvényű igazságot, mely kimondja: a média nem ablak a valóságra. Következésképpen a kritikai mockumentaryk a kritikai médiatudatosság képességének fontosságára hívják fel a figyelmünket, hiszen ‒ ahogyan azt Kapás (2011) is kiemelte ‒, a kritikai áldokumentumfilmek a tömegmédiát mint a tájékozatlanságot és naivitást kihasználó propagandaeszközt láttatják nézőikkel. Ezzel a lépéssel sikeresen hozzájárulnak a kritikai szemlélet kialakításához.

Felhasznált szakirodalom:

  • Anders, Günther: Die Welt als Phantom und Matrize. Philosophische Betrachtungen über Rundfunk und Fernsehen. Schaffhausen, Novalis-Verl, 1989.
  • Kapás Zsolt Zsombor: Mockumentary, a dokumentarista jelhasználat reflexiója. Apertúra, 2011 ősz. URL: http://apertura.hu/2011/osz/kapas (Letöltés dátuma: 2021.04.02)
  • Roscoe, Jane és Hight, Craig: Faking it: mock-documentary and the subversion of factuality. Manchester, Manchester University Press, 2001.

Lábjegyzet:

[1] Marinov Iván: A nap, amikor majdnem elhittük, hogy a szmog jó dolog. urbanlegends.hu, https://www.urbanlegends.hu/2019/09/a-wapra-jelentes-aldokumentumfilm/ (Letöltés dátuma: 2021. 04.02.)