A műfaji határeltolódások, „műfajtalankodások” korában megnyugtató lehet olyan vetítésekre beülni, ahol a médium – esetünkben a Super 8-as film – előre kijelöli a maga mozgásterét: kísérleti jellegű rövid- és kisjátékfilmek maroknyi csapata várta szeptember 25-én a még „maroknyibb” nézőtábor értékelését a szegedi Vármúzeum vetítőtermében. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül azt a tényt, hogy az alkotók egytől egyig amatőr filmesek voltak.
Kezdhetném rögtön a tizenhat versenyfilm kronologikus és módszeres (újra)bemutatásával, de nem célom az olvasó azonnali elijesztése egy cikknek álcázott száraz referátummal. A filmek képletében érdemes alaposabban szemügyre venni a már említett közös nevezőt, azt, hogy kezdő alkotók munkáiról van szó.
Szerencsés találkozás is lehetne az, hogy az amatőr filmes azzal a médiummal kezdi a szárnypróbálgatásait, amely a hagyománytörténetét tekintve a kísérleti jellegű alkotások szalagra rögzítését képviseli, legalábbis részben. A Super 8 megnyugtatóan szabad terepet biztosít a filmezni vágyóknak, mely szabadság a kortárs mainstreamtől idegen, eltérő képi világból és abból a tényből ered, hogy (ez esetben) a filmeket kezdők jegyzik. Hol máshol kezdhetnék, ha nem ott, ahol a nagyjaink is kezdték? És vajon mi mással, ha nem azzal, amivel a korai experimentumok is a filmtörténet vásznára vésettek?
Eddig ez rendben is volna. A probléma az első és a második vetítési nap hangulata közötti különbségből fakad: az utóbbin a közönség hallhatóan jól szórakozott, a szünetekben elmélyült diskurzusfoszlányokat csíphettünk el egy-egy visszatérő alkotó rövidfilmjéről. Az első nap filmjei után azonban egészen más szájízzel távoztunk.
Ezt magyarázandó, induljunk ki a történetmesélésből, valamint annak választott módja és stílusa közötti kapcsolatból. A legtöbb filmet a narratíva szervezi, a stílus kérdését pedig elnyomja az a megnyugtató technikatudat, hogy Super 8-ról van szó, ergo bármit is rögzítenek, az már valamiképpen különleges, egyedi, sőt, retró is. Az apparátus révén adódó hangulat azonban nem mentheti fel a filmest az esztétikai élmény megteremtésének igénye alól.
Mert mi következik ezután? A történet elkezd koncepcióként működni. Nem a választott stílus – mint például a fesztivál második napján a Macuto a kamerával (Macuto with movie camera. The Macuto Collective, 2012) című film, mely egy jól átgondolt Vertov-idézés –, nem a műfaj – a western zsánerjegyeit felvonultató Napnyugta (Sundown. The Macuto Collective, 2013) című rövid játékfilm szintén a második napról –, hanem a narratíva lesz az, aminek el kell „bírnia” az egész filmet. És persze, nem fogja.
Hiszen az „ütős” történet nem elég. Az, hogy a rendező egyetlen figyelemfelkeltő momentumra építkezik, remélve, hogy az hasonlóképpen működik majd a nézőben is, hibás elgondolás. A néző elvárja a trükkös képi megoldásokat egy filmre vitt párbeszéd esetén, például a kocsizás technikáját vagy a zoomolást, melyek beszédesen támaszthatják alá vagy rejthetik el a felszín mögöttit, mindazt, ami csak sejthető. Ezek a sejtések, az egy-egy jeleneten hagyott szerzői kézjegyek azok, amelyek lekötik és irányítják a néző figyelmét, felépítésükhöz pedig komplex tervre van szükség. A történet, a helyszín és a haverokból verbuvált szereplőgárda kiválasztása ehhez még édeskevés. Vegyük példaként John Hartman Planet Diva (2011) című kisjátékfilmjét, mely egy kémiai hadviselést követő feminista utópia, amiben menekülő számkivetettek játszanak a burleszk, a western, valamint a melodráma jegyeinek csapongó, vontatott keverékével. A stáb a forgatás alatt bizonyára jól szórakozhatott, azt viszont már nem érzékeltem, hogy milyen szándék lebegett a rendező szeme előtt, amikor a vászon másik oldalán ülőkre fókuszált. Mi volt az a tudatosan komponált elem, ami nem a jelenetvezetésre vagy a jelmezekre, hanem magára a nézőre irányult, hogy számára is élvezhetővé tegye a filmet? Ezt, sajnos, nem tudhattuk meg.
A műfaji, stilisztikai elgondolások cizellálása, a jelenetből jelenetbe átkötött atmoszféra jó megoldást jelenthet. Tetszetős példát ismét csak a második nap filmjei közül tudok említeni: Ken Paul Rosenthal Az árnyakért (For Shadows. 2013) című memoárja remekül beleszőtte a fejlődő babák képeit az ismétlések, a hangmontázs és a feliratozások jól kigondolt egyvelegébe. Az élvezhető, jó filmhez még csak túlzott komplexitás sem kell: Stefan Möckel Zadar (2007) című filmje például a képleírás és a képen láthatóak közti zavaron, összeegyeztethetetlenségen alapszik – rövid, ámde frappáns geg, egyetlen percbe sűrítve.
Minek is nevezzük? – ez a Super 8 mm Filmfesztivál első napjának nagy kérdése. Kísérlet, paródia, western, mese vagy valamiféle leírás? Ha ugyanis névvel ruházzuk fel, eszköztárat is adunk neki, hagyományokat, bevett trükköket, elhíresült mozzanatokat vagy legalábbis irányt mutató megoldásokat. Rögtön előkerül egy rakás szempont, aminek meg kell(ene) feleltetni az alapötletet, hogy végül a másfél perces rövidfilm is összetett esztétikai élményt nyújthasson a befogadónak.
Még egy olyan kísérletezésre alkalmas médium is, mint a Super 8, rászorul erre a vonalvezetőre. Kezdő filmesek esetében pedig ez halmozottan ajánlott. A filmek sikertelenségére nem lehet mentség, hogy a bemutatni kívánt anyag „igazából csak egy experimentum”, ha az alkotó sem kívánja (valójában nem tudja) meghatározni, hogy mi is volna pontosan az, amit benevezett az amatőr filmes szekcióba.