Az évek során rutinszerűségbe süllyedő és egyre inkább a valódi meglepetések hiányával küszködő Arc kiállítás 10. kiírásának központi témája halvány reményt keltett a projektet több éve figyelők között, hogy a kerek évfordulóra tekintettel valami változni fog. Ám a mindenfelé népszerűsített „Újratervezés” – sajnos – magát az Arcot nem érte el.
A rendszerváltás huszadik évfordulóján meghirdetett Restart tematika egyértelműen kínálta a pályázók számára a politikai felhangú társadalmi üzenetek megfogalmazását. A zsűri által erőteljesen sugallt gondolat – miszerint húsz év zsákutcái után itt az ideje új alapokon újrakezdeni a dolgokat – egyértelművé tette a pályázók számára, hogy a közelmúlt hazai történéseinek (újra)értékelésével kell foglalkozni. A ’89 környékén történtekre történő legdirektebb visszautalás Takács Béláné cím nélküli plakátján fedezhető fel, amelynek második helyezése jól jelzi, hogy valószínűleg szinte tökéletesen megfelelt a kiírók elképzeléseinek. A plakát teljes felületén egy közepén lyukas, kopott-koszos zászlót látunk, amelyet azonban újabb anyaggal és nem tökéletes illesztéssel, de befoltoztak. A többi sablonos újrakezdés ötlethez képest (amelyek közül a legtöbb a tiszta lappal indulásról szól) ez a munka a tabula rasa lehetetlenségéről beszél, azt fejti ki nagyon egyszerű vizuális nyelven, hogy az újrakezdés lényege a múlttal való számvetés, hiszen múltunk nyomai minden „restart” ellenére mindig felismerhetőek lesznek rajtunk és társadalmunkon. Takács Béláné művének egyik nagy érdeme éppen címnélküliségében rejlik, vagyis abban, hogy csak vizuális nyelven kommunikál, könnyen érthető szimbólumok újrarendezése révén próbál reflektálni a kiírók által feltett kérdésre.
Pont ez – a hatásos vizuális kommunikáció – nem sikerült a számomra érthetetlenül fődíjjal jutalmazott plakáton Kovács Tamásnak. A kép egy csupasz szobában néhány személyes tárgyat magához láncoló férfit állít középpontba, aki egy mentőövvel a derekán, karba tett kézzel várja valaminek a bekövetkeztét. Sokszori alapos megfigyelés és az egyértelműen magyarázó szándékkal született cím (Önerő) tanulmányozása sem segített a megfejtésben, ehhez az egyik zsűritag magyarázatára volt szükség, aki elmondta, hogy az ajtóüvegen és az ablakon keresztül valójában hömpölygő víz látható, erre készült fel hősünk a maga nem túl szofisztikált módszereivel. Az igénytelenül komponált, analitikusan felépített, nagyon távolról és valószínűleg nem szándékos Richard Hamilton világára emlékeztető kép sorba vesz bizonyos, szimbolikusnak szánt tárgyakat, a cím pedig az önerő kifejezés kettős használatából eredő jelentéskülönbségeket (önerőből megvalósítani valamit illetve egy hitelkonstrukcióban meglévő önerő) próbálja egymásba játszatni. A fődíjas munka gondolatisága értelmezéstől függően vagy homályos vagy sekélyes, vizuális szempontból pedig teljességgel érdektelen.
A kiállítás legjobban sikerült plakátja minden szempontból ellenkezője az előzőnek. Csala Dóra az újrakezdés leegyszerűsítő, felszínesen aktualizáló tematizálása helyett egyfajta gondolati absztrakciót hajtott végre Kicsit megrázom magam című pályamunkájában. A popkulturális idézetnek a Restart kontextusban való tálalása, valamint ehhez egy gyors mozgástól elmosódó, fehér háttér előtt megjelenített női fej fotójának a társítása üdítő kivételnek számít abban a tekintetben, hogy nem magyaráz, nem ítélkezik – vagyis nem lezár -, hanem könnyed módon utat nyit az értelmezési lehetőségek szabad játékának. Talán az egész idei Arc kiállításon ez az egyetlen mű, amely valóban képes megszólítani és elidőzésre késztetni nézőjét – érthetetlen módon azonban a zsűri nem tartotta díjazásra érdemesnek.
Nem tudom, hogy a tematika szorítása miatt a pályázók öncenzúrája, vagy a zsűri tudatos döntése révén hiányoztak szinte teljesen az idei felhozatalból a néhány évvel korábban még megszokottnak számító, többé-kevésbé szellemes szójátékra építő munkák. Ebből a műfajból idén a viszonylag poénos Critical Bus (Tóth Gábor: BKV Sisyphus) plakát tűnt ki, amely a biciklis felvonulások brandjét csavarja ki. Az alapvetően jó ötlet a vizuális szerkesztés inkoherenciája miatt válik súlytalanná: ha már a Critical Mass logójában alkalmazott betűtípus átvételére sor került, a buszt tartó emberke miért nem ugyanabban a stílusban készült?
A verbális és vizuális kifejezőeszközök legkomplexebb összejátszására azonban nem a pályaművek között, hanem az egyik támogatói óriásplakáton került sor. Az egyik bank plakátja Jasper Johns színek felirataival játszó képét idézi, mikor nagy piros betűkkel felírja, hogy kék, kékkel pedig azt, hogy piros. Nem tudom, hogy a bank marketingesei átláttak-e a szerző ravasz csapdáján, hiszen a bank szlogenje (másképp, mint mások) előtt a „másképp látod?” kérdés első körben nem csak a pénzintézet eljárásainak különlegességére, hanem finom iróniával a bankok általában nem tisztességesnek gondolt tájékoztatási stratégiájára is utalhat. Hatásos, a képi és a nyelvi elemek összejátszására épülő kreatív munka ez, amely az óriásplakát-műfaj működésmódjának figyelembevételével készült.
Csak a cím elolvasásával válik igazán érthetővé a verseny harmadik helyezettje. Újrakezdés magyar módra, olvashatjuk a plakát alatt, amelyen kisiskolás füzet vonalkázásaira írták rá tankönyvszerűen írott betűkkel: „majd holnap”. A műnek az önkritikus attitűdön kívül sok érdeme nincs, nehezen magyarázható például a választott grafikai stílus (talán arról szólhat, hogy már gyerekkorunkban ezt nevelik belénk? – ha igen, elég sablonos), és a sekélyes mondanivalóhoz semmilyen innovatív képi ötlet nem társul.
A kifejezetten poénra kihegyezett plakátok viszonylag kis számban voltak jelen az idei Arcon, éppen ezért mindenképpen ki kell emelni Tihanyi Tamás Kiváltság című munkáját. A Restart tematikán belül egyfajta kor- és kórképnek lehet értelmezni a függőlegesen három mezőre osztott képet, amely vizuális és nyelvi hasonlóságok alapján mutat keserédes humorral befújt tükröt társadalmunk állapotáról. Könnyed hangvételbe burkolt, súlyosnak is értelmezhető mondanivalója nevettetve gondolkodtat el, igényes kidolgozottsága, a három szituáció átgondoltsága pedig könnyen kommunikálhatóvá teszi az üzenetet. Díjat persze ő sem érdemelt.
H2O címmel a víz volt az idei fiktív termék, amelynek reklámötleteire a kiírók kíváncsiak voltak. A pályázatok nagy része ún. naivzöld ideológiától fűtötten készült, hiszen a legtöbben a víz tisztaságát, egészségességét hirdették. A díjat egy képregény-esztétikára hajazó mű nyerte, amelynek szerzője (Nagy Máté) a víz másnaposság elleni hatását tartja a legfigyelemreméltóbb tulajdonságnak. Igényesen kidolgozott, saját vállalását korrektül teljesítő munka, de semmi több.
Az Arc kiállításról évek óta folyamatosan azt hallom szakmabeli és pusztán érdeklődő ismerősöktől, hogy hát az idei bizony gyengébb, mint a tavalyi. Ahogy az évek múlásával az ítélet megismétlődik, minden alkalommal felteszem magamnak a kérdést: lehet lejjebb? És úgy tűnik, lehet. Idén már annak is örültünk volna, ha legalább könnyed humorra, koherens koncepcióra vagy morzsányi vizuális invencióra leltünk volna. És mivel ez a folyamat nem új keletű, egyre inkább az a feltételezés kap bennem erőre, hogy nem a pályázókkal lehet a gond (az nem lehet, hogy a tehetségek teljesen eltűntek volna), hanem valószínűleg a projekttel, a struktúrával lehet a baj. Valószínűleg a reklámszpotban már hallható volt a megoldás: újratervezés… újratervezés…