Megbízható decentráltság – Thealter Feszt 22 (Szeged, 2012. július 23-29.)

Miután az idén 22 éves Thealter fesztivál a tavalyi létfenyegetettség után úgy döntött (úgy alakult), hogy életben marad, idén mintha – megújulva-újjászületve – az önszámvetés állapotába jutott volna. Az önreflexió mindig is alapnyelve volt kísérletező, független színházi előadásainak, de most mintha a fesztivál a kísérő kommentekkel is a létösszegzés hangulatát sugallná. És úgy tűnik, a „ki vagyok én?”-re a válasz az itt és most esztétikájában rejlik, ami Szeged határközeli helyzetét tekintve nem is kizárólag esztétikai válasz.

22 évnek nyilván megvan a maga története fentekkel és lentekkel, ugyanakkor ennyi idő alatt mégiscsak kialakult egy sajátos Thealter-karakter, melyet nagyban meghatároznak térbeli koordinátái. Centrumtól távoli, határokhoz közeli helyzete szinte kiköveteli az izgalmas kulturális keveredésekkel, fajtiszta kentaurokkal való foglalatoskodást. Miután a homogenizáló, központtól távol eső fesztivál határsértő, kísérletező, normákra rákérdező, kereteket megkérdőjelező művészi alkotásokkal foglalkozik, a térbeli meghatározottság metaforává válik.

Mintha ez a szószerinti és metaforikus helyhez kötöttség (kötetlenség) fogalmazódna meg Balog József fesztiválatya most is (mint mindig) tömör és enigmatikus intrójában a fesztiválfüzet elején: „…az – ott van. / jó helyen. / ha bántják, ott bántják. / ha szeretik, ott szeretik. / mondaná: szeressétek ott! / mert minden már onnan és arról, hamis. / illetve túl tág, túl macerás. / hagyja, hadd áramoljon, hullámozzon. / az, amiről nem beszélt. / a helyet próbálja. / próbálja mutatni. / nem azt, ami a helyen (helyén) van…” Négy „ott” és három „hely” négy sorban a tér képzete felé orientálja az idei fesztivál tematikáját, melyben „áramlik, hullámzik” a kimondhatatlan. Miközben a fenti sorok az alternatív színházi fesztivál mindenkori ars poeticájának is beillenek, az idei fesztivált különösen jellemzik abból a szempontból, hogy a megszokott főszíntéren, a Régi Zsinagógán, a Csillag Fegyház és Börtön épületén és a Klauzál tér publikus terén kívül most még több különös tér ad helyet performanszoknak: egy úszóház, egy régi vár, egy százegy éves ház gangja, egy egyetemi előadó és egy romkocsma.

Ami a fesztivált előadásait tekintve egységessé teszi, az a kísérletezés, normasértés, rákérdezés attitűdje, ami – most, itt fogalmazzunk így – kétféle módon manifesztálódik: az előadások vagy teljesen új formát keresnek (a normatív kőszínházihoz képest), vagy a meglévő, ismert, kanonikus nyelvet használják, ironikusan belülről feszegetve a szabályszerű kereteket. Az előbbi csoportot inkább a komoly, az utóbbit a könnyed, karneváli, humoros hangvétel jellemzi. És, amit a kritikus önsorsrontón leszűrhet évről évre az ehhez hasonló, művészetre reflektáló eseményekből, az az az esztétikát ellehetetlenítő megállapítás, hogy ami jó vagy rossz, az formától függetlenül jó vagy rossz.

Az alábbi áttekintésbe nem férhet bele a fesztivál összes előadása, csupán néhány markáns darab kiemelésével igyekszem ízelítőt adni az idei Thealter terítéséből. Az új formák színházához sorolom az Andaxínház esti előadásokat megelőző tízperceseit, a bolgár Ivo Dimcsev és az Ágens Társulat performanszát, valamint a Metanoia Artopédia két előadását. A konzervatív formát iróniával romboló csoportba a két Pintér Béla-előadást, a Titkos Társulat és a TÁP Színház Katona József Színházzal közösen rendezett darabját. A két csoport határán helyezem el a szlovén Via Negativa Szégyenét (melyet bár a Kisszínház színpadán adtak elő, , mégis formai ötletei tettek meghatározóvá), az olyan táncszínházi előadásokat, mint a Bitef Teater, a volt-Derevós Tanya Kabarova és a Duda Éva Társulat produkciói, melyek a narratívát a mozgás nyelvén rombolják szét, valamint az Open Stage produkcióját, melyet leginkább aktuális színhelye, a Csillag börtön tesz alternatívvá.

Az Andaxínház sorozatát a fesztiválújságból elcsent „határvadász” kifejezéssel lehetne legjobban leírni. A táncosok (Góbi Rita és Vass Imre) az érzékelő emberi test határait minden alkalommal különböző anyagokkal igyekeztek egybeolvasztani. Hol hidegvizet locsoltak lassan és módszeresen a táncosnő testére, hol a nedves földdel vált eggyé a táncos, hol szemet, szájat beragasztva, a kizárólagos hallásra utaltsággal a térrel olvadtak össze a performerek. A Régi Zsinagóga természetességében romantikus udvara hatásos háttérként szolgált a földön, porban vonaglásokhoz, sárban fetrengésekhez vagy ember nagyságú madárfészekben (emberfészekben) ringatózásokhoz.

Ivo Dimcsev I-On című előadásában szintén tárgyakkal való kapcsolódási lehetőségeket keresett. Franz West osztrák szobrászművész rendkívül ötletes, inspiratív, a konkrét felismerhetőséget, beazonosíthatóságot teljes mértékben nélkülöző, kézbe vehető szobrai úgy örvendezhettek Dimcsev kezében, mint a Toy Story játékai, amikor gyerekkézbe kerültek. (Fölébredhettek, mint elmondása szerint Balog a Thealter hetére az egész éves alvás után.) Mozgásra és különleges hangjátékra komponált, hol humoros, hol ijesztő, hol erotikus jelenetek követték egymást Dimcsev hihetetlen energiákat mozgósító előadásában. A fizika törvényei szerint Dimcsev minden rezzenésének áramszünetet kellene okoznia a városban.

Ágens Vármúzemban elhelyezett, részleteiben szétszórt előadásának gyönyörű lassúsága kiüldözött egy-két eseményéhes nézőt a színről. Pedig lustán poroszkálva (mint egy Satie-darab kósza hangjai a zongorán) kibontakozik a lassan mozgó installáció, a lélegző fehér szobrok és a kavicsot tologató gésabábúk halkan kopogó története egy furcsa felvételiről, kudarcba fulladó nőképzésről. Először riasztóan hatott, hogy Ágens mitikus ősanyai, bacchánsnői figuráját a szerepmeghatározásként kissé közhelyesnek tűnő „a nő” szerepébe fogja ezennel belepréselni (hiszen a cím: nőInTime). Majd miután a főgésa szerepében zavaróan merev, önmagába záródó figurája el is túlozza ezt a „műfaji” ön-behatárolódást, logikusan következik a vég: a „felvételiző” kirúgása utáni önmegsemmisítés a sminkelmaszatolással és kiszólással: „hozzon már valaki egy pohár vizet”. A kudarc nemcsak a Madák Zsuzsanna által remekül alakított, a gésák merevségét humorosan ellenpontozó szexi jelentkező sorsát érinti, de a felvételiztető gárda identitása is összeomlik a performansz végére.

A Metanoia Artopédia mindkét darabja a szemet izgalmas kalandra hívó vizualitásával és hangjátékával szintén a képzőművészethez áll közelebb, mint a narratívával, dramaturgiával rendelkező vizuális műfajokhoz. Szinte sajnálom, hogy a Köszönöm, jól! – van benne valami nyugtalanító című opusban elhangoznak jelentéssel bíró szövegrészek is. A lenyűgöző fényjáték, az apró mechanikus találmányok (pl. egy villanykörte kigyulladásáért felelős szerkezet vagy a WC-papír Metanoia-zászlót felhúzó pici bohócfigura) és a dezantropomorfizált, alig megvilágított, a nyelvet, beszédet artaud-i értelmetlen jelentésétől megfosztó színészi játék olyan saját világot hoz létre, ami kibillenti a nézőt a lineáris időélményéből, és hagyja a figyelmét elcsábítani a mélységében megnyújtott „színpadi” térben lassan mozgó fényingák és bolygószerűségek ritmusa által. Mintha az univerzum szépsége fénylene és zengene egyszerre. Ezért is érthetetlen számomra a modern szubjektum mikrrotragédiáit megfogalmazó filozófiai szövegrészletek párhuzama.

A Benda Balázs költészetére emlékező Orthopaid rövű látványvilágát Benda rajzainak felnagyított, kartonból kivágott, térben elhelyezett verziói (Kiss Attila Etele munkái) teszik sajátossá a Perovics-darabok között is. A mozgatható részekkel rendelkező kartonfigurák között bohócszerű alakok (élő színészek) zsúfolódnak. Ketten a fiatal, botrányos életű költőről írott rendőrségi jelentéseket olvassák fel az akták komolynak szánt stílusát ellenpontozó, hol kedves, hol unatkozó stílusban. A fellógatott pólya, pelenka vagy babakocsi formájában a Metanoia-előadásokban korábban is kísértő gyerekszellem itt erősödik fel leginkább – a Benda-versekből kiemelt Péter Pán motívum ürügyén. Két gyerekszínész is megjelenik Benda Balázst és Pán Pétert alakítva, aki – a versek szerint – természetesen egy és ugyanaz. És Perovics ez alkalommal egy kis pátosztól sem ódzkodik: a két/egy kisgyerek (Benda Pán) megfeszített krisztusi / repülő pánpéteri alakban a bicikliző halál után repülve távozik a színről.

Pintér Béla előadásait (Tündöklő középszer, Kaisers TV, Ungarn) az erős színészi játék, a sziporkázó dramaturgia, a humor minden színezetének használata (a legolcsóbb alpári tréfától az intellektuel kiszólásokon keresztül a szellemes posztmodern ötletparádéig) teszi élvezetessé. A Tündöklő középszer egyik legerősebb humorforrása Enyedi Éva játéka a néma koreai lány szerep-a-szerepében (egy amatőr színjátszó csoport történetét láthatjuk). De egyedi és meglehetősen hatásos megoldás az egyik „társulati tag” hirtelen, véletlenül felfedezett operahangjának mesterséges felhangosítása. Juci áriái a színésznő (a vendégjátékos operaénekes Herczenik Anna) mikrofonjának felhangosításával így hatványozott erővel söprik le a kevésbé tehetséges prózai „tagok” énekpróbálkozásait.

Szintén a színészi játék és a színházhoz való könnyed, karneváli viszonyulás miatt szerethető Vajdai Vilmos Presznyakov-rendezése (a TÁP színház és a Katona József Színház közös produkciója, a Cserenadrág) és a Titkos Társulat Kárpáti-előadása (A Pitbull cselekedetei).

Kevésbé egységes az itt felállított csoportok határára helyezett Szégyen, a szlovén Via Negativa előadása, melynek provokatívnak szánt előadásához mintha nem társult volna eléggé erős formáló kéz. A széttöredezett narratívához (egy fiatal lány elbeszélő által felgöngyölített családtörténet?) széttöredezett látványvilág társul. A szereplők saját performanszaik magányában (egy vonagló „ondósejt” itt, egy magát bokorral takargató meztelen nő ott, az állandóan fel-le öltöző, vetkőző főszereplő lány, a nézőközönség felé lábait meztelenül széttáró buffo-figura) elkülönülve egymástól elvesznek a túl nagynak tűnő színpadon.

Via Negativa: Szégyen (fotó: Révész Róbert, forrás: https://www.facebook.com/thealter)

Via Negativa: Szégyen (fotó: Révész Róbert, forrás: https://www.facebook.com/thealter)

A szószínházzal szakító mozgásszínházak nyelven kívüli eszközökkel teremtenek néha kissé túl didaktikus narratívákat. A szerb-montenegrói koprodukciót, a Bitef Teater-Grad Teater előadását – a tavalyi Othellóhoz hasonlóan – tökéletességében túl sterilnek, hidegnek érzem. De itt is akad egy jelenet, amin megolvadni látszik a túlzott precizitás: az előző szerelmét a hátán cipelő, új kapcsolattal próbálkozó lány víziója sűrű és mély. A régi fiúja mint „láthatatlan” zombi lóg a lány hátán, a közösen viselt ruhába préselve elhagyhatatlan kellékként csügg a vele szemben nagyon is élettel teli, rajta túllépni próbáló exén.

Bitef  Teater – Grad Teater: Isteni színjáték (fotó: Révész Róbert, forrás: https://www.facebook.com/thealter)

Bitef Teater – Grad Teater: Isteni színjáték (fotó: Révész Róbert, forrás: https://www.facebook.com/thealter)

A Duda Éva Társulat Stop ’n’ Gója (az én ízlésem szerint) szerethetően nyersebb, nyüzsgő és energikus. Kevésbé domesztikált művészetfelfogást tükröznek a mindennapi élet szituációiból kibontakoztatott jelenetek. Az egyik például egy csípőt előretoló mácsó mozdulatra, a másik egy próbatermi vita veszekedésgesztusaira épít, ezeket fejti ki a tánc nyelvén. Sok-sok iróniával teli a balettező gesztusokkal karakterizált lány és a harcművészeti mozdulatokkal meghatározott fiú kettőse.

Duda Éva Társulat: Stop ’n’ go (fotó: Révész Róbert, forrás: https://www.facebook.com/thealter)

Duda Éva Társulat: Stop ’n’ go (fotó: Révész Róbert, forrás: https://www.facebook.com/thealter)

A Csillag Fegyház és Börtön épületében tartott előadások hatásosságát évről évre a keretszituáció sajátos teatralitású helyzete adja. Az előadás nézőteréről kint rekedt, folyosók végén ácsorgó rabok számára a bevonuló civil közönség a látványosság. Kérdésessé válik, hogy ki a néző és a ki a nézett, mint ahogy a kint-bent egymásba fordulása is kérdéseket vet fel arról, hogy beviszünk-e egy kis szabadságot, vagy mi válunk rabokká másfél órára? A metaszínházi keret mellett természetesen említést érdemel az aktuális vendégelőadás, az Open Stage Székelylandje is. A humorforrás jelenetről jelenetre a város és a vidék mint a modern-romlott és a naiv-tiszta ütközése. Letagadhatatlan azonban – és közhely, hogy a színház ebből a megismételhetetlenségből nyeri legfőbb mediális sajátosságát – a bezártság és a negyven fok itt-és-mostjának meghatározó kontextusa. Lung László Zsolt és Kozma Attila keményen küzdenek a meleggel, arcukról omló izzadtsággal nevettetnek, női ruhába bújva vagy rappernek öltözve bolondériáznak. A stand up könnyed műfaja groteszk súlyt kap a börtön forróságában, felvetve Bataille elméletét a félelem artikulációjaként értelmezett nevetésről.

Open Stage: Székelyland (fotó: Révész Róbert, forrás: https://www.facebook.com/thealter)

Open Stage: Székelyland (fotó: Révész Róbert, forrás: https://www.facebook.com/thealter)

A hét végére valahogy mindig adódik egy összetartó motívum (volt a villanykörték, majd a póznák éve…). Most a hang használatát emelném ki Dimcsev hangszínházától kezdve a Metanoia széttördelt beszédmódján vagy az Andaxínház hangra utaltságán keresztül a Pintér-féle ária-felhangosításig. A kísérletező, játékos kedv kimeríthetetlen és letörhetetlen, s mint ahogy az idei kiugróan magas nézőszám is bizonyította, nem csak az alakítók részéről. Kellemes erőgyűjtést jövő júliusig! Örüljünk, hogy decentráltak vagyunk!

Hozzászólások

hozzászólás