Felnőtteknek szóló bábszínházzal találkozhattunk már, a rotterdami Hotel Modern nevű színházi társulat előadásai azonban jócskán eltérnek az átlagos bábprodukcióktól. A színészekből és képzőművészekből álló holland színházi kollektíva tagjai – Herman Helle, Pauline Kalker, Arlene Hoornweg, Ruud van der Plujim – ugyanis olyan történelmi eseményeket visznek színre, amelyeknek bábszínházi megjelenítésére alig akad vállalkozó. Tábor (Kamp) című előadásuk – melyet november 28-án lehetett megtekinteni a budapesti Bálint Házban – a náci koncentrációs táborok világát idézi meg. Az előadásról készített film levetítésére a Bálint Ház és a Trafó által szervezett Színház+ programsorozat keretében került sor; a filmvetítést követő beszélgetésre a szervezők meghívták Karsai László holokauszt-kutató történészt is.

kamp_hh_10

A vetítés előtt Tompa Andrea színikritikus, az est moderátora fontos információkat közölt az előadásról és annak létrehozóiról: megtudhattuk, hogy a holland társulat 1997-ben alakult, s hogy készült már ilyen jellegű produkciójuk az első világháborúról is. Előadásaikon – melyekben a realitást keverik a fikcióval – az ábrázolni kívánt világot egy óriási terepasztalon jelenítik meg. A Tábor „színpadán”, a méretarányos építmények közt háromezer apró, 7-8 cm-es bábot mozgattak a művészek, miközben egyikük miniatűr kamerával filmezte is a történéseket. A színházi előadás nézői így egyszerre követhették a terepasztal eseményeit, láthatták a bábokat mozgató színészeket és egy kivetítőn a kamerával felvett jeleneteket. A társulat számára a bábszínházi formát a holokauszt témája hívta elő: egyrészt a lekicsinyített térben tárgyak, épületek és figurák sokasága helyezhető el, s így a haláltábor összes kelléke, eleme megjeleníthető, másrészt a bábfigurák tárgyszerűsége elemi erővel fejezi ki a haláltáborokban tárgyakként kezelt hús-vér emberek drámáját. Az előadásról készült film az eredeti színházi élmény befogadási kettősségének visszaadására törekedett.

kamp_lvv_04

A szűk egyórás előadás egy „átlagos” auschwitzi nap eseményeit idézte fel. Először akasztást láttunk, majd a hullákat rabok szállították el egy talicskán, miközben egy fogoly folyamatosan tisztogatta a placcot. Ezután kavicsot lapátoló és zsákokat pakoló rabok érkeztek; egyikük összeesett, egy odasiető német őr pedig lassan és módszeresen agyonverte a foglyot. A rabszállító és sepregető bábok ezt a hullát és a nyomait is gyorsan eltakarították. Hirtelen felerősödtek a zajok, vonat érkezett dübörögve, színes ruhás férfiak, nők, karon ülő gyerekek szálltak le, s várakoztak türelmesen. A tábor kapuján láthattuk a világító „Arbeit macht frei” („A munka szabaddá tesz”) feliratot. Százával érkeztek a foglyok, egyre több rabruhás bábfigurával népesült be a tábor. Majd lecsupaszított, drót és műanyag testű rabokat vezettek az őrök a zuhanyozóba, az egyikük egy nyíláson kristálycukorszerű anyagot szórt be egy halálfejes dobozból. Működésbe lépett a krematórium, a rabok folyamatosan tolták a halottakat az égő kemencékbe. Egy hosszú jelenetben hullákat láttunk egymás hegyén-hátán, a kamera percekig mutatta a kicsavart testeket és a szétszóródott testrészeket; egy bábu mozogni kezdett a holttestek között, vonszolta magát egy darabig, aztán megmerevedett. Végül este lett, a táborban villanyokat gyújtottak, az éjszakában egy bábu a szögesdróthoz kúszott, felizzott a drót, hallottuk a sercegést. Az utolsó képeken belülről láttunk egy barakkot, a priccseken a foglyok sokasága szuszogott.

kamp_hh_05

Az előadás során egyetlen szó sem hangzott el, de fontos szerep jutott az eseményeket kísérő zajoknak, zörejeknek. Az egyébként hétköznapi hangok – a vonatdübörgés, a ­­talicskacsikorgás vagy az ajtócsapódások hangjai – kísértetiesen félelmetesekké váltak a koncentrációs tábor környezetében, hiszen a vonatok foglyokat szállítottak a haláltáborba, a talicskákkal hullákat toltak, az ajtók pedig a gázkamrákon és az égető kemencéken csapódtak.

A holland társulat tagjai szürke ruhába bújt óriásokként, hangtalanul és fegyelmezetten dolgoztak; villámgyorsan rakosgatták a terepasztalon a lilliputi figurákat, melyeket hosszú, vékony drótokkal, precízen mozgattak. Épp ez a végtelen precizitás és szenvtelenség vált az előadás folyamán szinte elviselhetetlenül fojtogatóvá a néző számára. Az egyszerre élethű és stilizált bábfigurák arca szinte egyforma volt: a száj és a szemek helyén mély üregeket láttunk, mintha A sikoly (Skrik. Edward Munch, 1893) arcát formálták volna meg több ezer példányban, különféleképpen eltorzítva. A film utolsó képsorain ezek a torz, megrendítő arcok fordultak felénk, döbbent nézők felé.

kamp_hh_06

Nehéz lesz megszólalni, gondoltam a vetítést követő csendben. A nézők közt középiskolás fiatalok és idős emberek ültek; kíváncsi voltam, hogy ki hogyan viszonyult az előadáshoz. A beszélgetés menetét azonban a továbbiakban Karsai László irányította, aki határozottan kifejezte nemtetszését a látottakkal kapcsolatban, hiteltelennek ítélve az előadást. Hosszasan sorolta a holland színházi csapat alkotásának „hibáit és tévedéseit” – hiányolta többek közt a bábokról a hatágú csillagot és a tetoválást –, s a holokauszt „valós” történetével igyekezett szembesíteni a hallgatóságot. Megkérdezte például, hogy a jelenlévők közül hányan tudják, hol volt pontosan Treblinka – kiderült, kevesen –, majd adatokat sorolt arról, hogy melyik táborban hány ember lelte a halálát. Miközben röpködtek a számok és az adatok, egyre inkább úgy éreztem magam, mintha egy másik eseménybe csöppentem volna: mintha a holokauszt relativizálása elleni harc lett volna az est témája, s a kitűnő történész ezt az alkalmat is megragadta volna, hogy a náci népirtás valós tényeivel sokkolja a jelenlévőket. S bár Tompa Andrea megpróbálta visszaterelni a beszélgetést a holokauszt művészi ábrázolásának problematikájához, a népirtás történelmi körülményeinek és a felelősségnek a kérdése sokkal hangsúlyosabbá vált.

kamp_lvv_02

Az est mindenképpen szolgál(hatot)t tanulsággal a szervezők és a nézők számára egyaránt. Úgy tűnik, a mai Magyarországon a holokausztról – illetve annak művészi megjeleníthetőségéről – való beszéd még azok számára sem könnyű, akik nyitottak lennének az ilyen diskurzusra. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a Bálint Ház jövőbeli rendezvényein még lesz alkalmunk folytatni ezt a beszélgetést.

Hozzászólások

hozzászólás

Szerző

Azon szerencsések közé tartozom, akik a 90-es években - többek közt - Balassa Pétertől, Zemplényi Ferenctől, Géher Istvántól, a pesti bölcsészkar egykori tanár-zsenijeitől tanulhatták az irodalmat. Az ELTÉ-n szerzett magyar - történelem - esztétika szakos diploma mellé később drámapedagógusi és újságírói végzettséget is "begyűjtöttem". Voltam amatőr színész, népművelő, könyvtáros, de főként és elsősorban tanár: az elmúlt években szinte minden korosztályt tanítottam. Az utóbbi időben kezdtem kortárs művészettel foglakozó szövegeket - kritikákat, beszámolókat - írni; ezek eddig a Kortárs Online oldalán jelentek meg. A jövőben szeretném magam kipróbálni a közéleti és a kulturális újságírás más területein is.