A 2013-as Armel Operafesztivál második bemutatója, A nyár utolsó virága című kortárs darab diegetikus és nondiegetikus értelemben is mono- vagy kamaradrámai jellegzetességeket hordoz magán. Bár az előadás a Szerb Nemzeti Színház és a Horváth Zeneszerzők Társasága – Zágrábi Zenei Biennálé koprodukciójában valósult meg, minden ízében markánsan kötődik egy sokoldalú alkotóhoz: Zoran Juranić, a zágrábi Horváth Nemzeti Színház karigazgatója, rendezőként és karmesterként, valamint a librettó társszerzőjeként egyaránt a magáénak jegyzi a művet. E monopolisztikus tulajdonviszony hangsúlyosan tükröződik a diegézisen belül is, melyet ugyancsak egyetlen szereplő (Mr. Robert Bert versenyszerepében a francia Christophe Poncet) alkotó-emlékező tevékenysége szervez és szintez.
Juranić sokrétű kapcsolata az alkotással azon a kiterjedt és szövevényes viszonyrendszeren alapszik, mely a zenéhez és a színházhoz, illetve a tágabb kontextusban értelmezhető zenés színházhoz fűzi. Olyan otthonosan mozog ebben a komplexumban, hogy nem riad vissza, ha annak valamely esszenciális apparátusát a konvencionális rendeltetésével ellentétes módon kell használnia. Juranić opera- és filmszínházában ugyanis az előadás utolsó perceiig leeresztve és összezárva marad a “függöny”, mint vékony, áttetsző, de áthatolhatatlan hártya, amely a nézői és a színpadi tér közé feszül. Ugyanakkor a diegézist is hivatott tagolni, tapintható érzékenységgel választja el egymástól annak két szintjét: a színpad elülső, vékony szegletében írógép mellett italozó, élete legfontosabb történetét mesélő és egyben emlékező, koros, ősz hajú férfit a saját elméjének fátyolos leplű emlékezetétől és az emlékezés során felidézett húsz évvel fiatalabb önmagától. A kettős funkciójú színpadi térben tehát szöveg- és képszerűségében egyaránt, egyszerre észlelhető az emlékező és az emlékezete, a jelenbeli és a múltbéli alakja, a materiális, fizikai valójában jelenlévő ember és a belső lelki, tudatalatti tartamának immateriális kivetülése.
A darab hőse, Mr. Robert Bert már a nevével is utal arra a hagymahéjszerűen egymásra rétegződő, önismétlő és önreferenciális narratív szerkezetre, melyre a tér jelentős részének elfüggönyözése vizuálisan, konkrét és mentális képszerűségében is erőteljesen reflektál. Juranić azonban nem elégszik meg a tér-idő kontinuum két szintjének, a diegetikus valóságnak és az azon belüli emlékezetnek az egyterű és egyidejű színpadra vitelével, az emlékezeten belül újabb és újabb emlékekkel felidézett történetekbe merül. A Miss N. N. (versenyszerepében a szerb Jelena Končar) emlékezeteként szöveg- és képszerűen egyaránt megelevenedő diegetikus szintekkel szemben azonban már a fiatal emlékalak Mr. Bert is kívülálló, megfigyelői pozíciót kényszerül felvenni. Az extradiegetikus nézői térből Mr. Bert fátyolos emlékezetén keresztül éles, pontos és alapos látvány nyílik a diegézis mélystruktúrájába. Bár a narratíva ily módú szinteződése eredendően irodalmi és filmes sajátosság, Juranić a színház médiumával új olvasati lehetőséget és szokatlan befogadói attitűdöt teremtett: a néző azáltal, hogy egyszerre észlelheti a rétegesen egymásra rakódó diegetikus szinteket, azok egymáshoz való viszonyát is közvetlenebb módon tudja értelmezni.
Az áttetsző függöny azonban nem csak látens, szimbolikus funkciót tölt be azzal, hogy elválasztja és összeköti a történetrétegeket, de autonóm szereppel is rendelkezik a látványvilág formálásában, meghatározásában. A narratíva bizonyos pontjain vetítővászonná alakul, melyen esőcseppek fodrozódnak, börtönrácsok feszülnek, épületminták domborodnak, vagy a velencei csatornarendszer vizei hullámoznak. Nemcsak a funkcióját, de a jelentésmezejét tekintve is pluralizált, mely ugyancsak funkció- és jelentésgazdaggá teszi a díszlet legdominánsabb elemét. A teret és a tekintetet egyaránt uraló, monumentális, amorf vasszerkezet a képi- és narratív kontextustól függően válhat lépcsőházzá vagy fogdává, híddá vagy folyón ringatózó gondolává, de megtestesítheti a hatalmat és az erőszakot, a szerelmet és a féltékenységet is.
A nyár utolsó virága című előadás színpadra állításának vizuális jegyei és technikai megoldásai azt példázzák, hogy a kortárs színháznak (akárcsak a kortárs színházi jellegzetességeknek megfelelően színre vitt kortárs operának) már nincs szüksége a jelenetenként megújuló, padlótól mennyezetig átalakuló díszletezésre, mely bár esetenként dekoratív keretként szolgál, egy pillanatra sem tör ki a passzív illusztráció látványszerepéből. A klasszikus színház és opera díszletkomplexuma aprólékos műgonddal teremti meg a dobozba zárt illúziót, de nem lép közvetlen kapcsolatba magával az alkotással, a szereplőkkel, a cselekményen keresztül megragadható tartalommal és a strukturális mélységekből feltörő belső tartammal. Ellenben a kortárs “operaszínház” díszletvilága a maga mindennemű stilizáltsága és minimalizmusa, formai, anyagi és szerkezeti össze nem illősége ellenére is aktív, közvetlen és élő viszonyt tart fent a művel, melybe szervesen betokozódik, vele együtt lélegzik és létezik. A kortárs operalátvány tervezői ahelyett, hogy kiszolgálnák a befogadót a képkonstrukció folyamatában, rendre próbára teszik és kihívások elé állítják, az észlelés határait feszegetve keresik a választ a kérdésre, hogy hányféleképpen látható ugyanaz a díszletelem, a különböző kontextusokban hogyan definiálódik át és újra az adott tárgy jelentése, miként tölthet be számtalan, egymástól olykor élesen differenciált szerepet.
A realizmusigényt az opera színpadra állítási gyakorlatában is felváltotta tehát a naturalizmus, a szimbolizmus és a látás mélylélektana, mely az optikai tudattalant játékra hívja, az elmét pedig szabad képzettársításokra csábítja, hogy azt is láthassuk, ami nincs jelen, s a jelenlévőt olyannak észlelhessük, amilyen nem lehet sohasem. Juranić mint poszt-reneszánsz polihisztor jelentésbeli többrétegűséget alkotott a szöveg- és a képszerűség viszonyrendszerében, a színház és a film mediális csatornáin keresztül. Nagy kár azonban, hogy mindezen törekvések között épp az opera vált méltatlanul elhanyagolt és háttérbe szorított mellékszereplővé, puszta illusztrációvá és műfaji apropóvá, vagyis a leggyengébb láncszemmé. A kortárs opera vadhajtásokat sem nélkülöző, öndefiníciós igényű útkeresése egyfelől tehát imponáló jegyeket mutat, másfelől azonban az esszenciális vonásainak elveszejtésével fenyeget, ami sokkal ártalmasabb lenne a műfajra nézve, mint a társművészetek bármelyikének végletesen össze nem illő integrálása.
Fotó: Kállai-Tóth Anett