Amikor a csapnivaló tálalás mögötti értékek megmutatkoznak…

Diplomavédés – Intermédia szak 2011. június 21-22, Képzőművészeti Egyetem, Barcsay kiállítóterem

Nem kérdés, hogy hasznos, érdekes és egyben kimondottan tanulságos pályakezdő művészek diplomamunkáinak védését figyelemmel kísérni. Ily módon gyorsan körképet szerezhetünk a feltörekvő művészpalánták által képviselt műfajokról, témákról és beszédmódokról, a fiatal alkotókat foglalkoztató kérdésekről.

Az ilyen alkalmakon való részvétel arra is lehetőséget nyújt, hogy a jövőbe nézzünk, és azt latolgassuk, mit hoznak az elkövetkezendő évek. Tanúi lehetünk-e új műfajok születésének? Jelennek-e meg új témák? Avagy a friss diplomások tökéletesen betagozódnak a kortárs művészet által felkínált számos skatulya egyikébe? Bár mindegyik művészeti ág képviselője megérdemelne egy-egy beszámolót, jelen esetben kizárólag az intermédia szakon végzett pályakezdő művészek munkáinak prezentálására szorítkozom.

Az újdonsült, hivatalosan is művésszé szenteltelésre várakozó alkotók publikus védésére június 21-én és 22-én került sort a Képzőművészeti Egyetem Barcsay kiállítótermében. Volt itt minden, amire a kortárs művészet szakértői és kedvelői számíthattak. Több fotódokumentációval (Bordás Bori, Pályi Nikolett), a kiállítások és biennálék elmaradhatatlan résztvevőjének tartott mozgóképet is tartalmazó munkával (Horváth Zsófia, Pál Gábor) és videojátékokra irányuló vizsgadarabbal (Tangl Edit) is találkozhattunk. Divatos kiállítással volt tehát dolgunk, amely a múlt találmányait sem felejtette el teljesen (Gurszky Péter Ádám), installációban gondolkodott a korszellemnek megfelelően (Gurszky Péter Ádám, Liszka Tamás, Lukács Orsolya, Philipp Helga), valamint a mindennapi életünkből jól ismert naplószerű gondolkodásnak, a mindennapok írásos lekövetésének sem fordított hátat (Bordás Bogi, Mohamed Gamal Sophia).

„Vorsicht Kuntswerke” (Vigyázat, műtárgyak), így szólít meg minket az emeleten lévő első terem ajtajához legközelebb elhelyezett alkotás, Radics Márk Signature Trick című munkája. A fiatal alkotó az eddigi tanulmányainak elismeréséért járó oklevél megszerzésére aláírásgyűjtő projektbe kezdett. Ezt speciálisan erre az alkalomra készített fehér alapon piros keretezésű nyomtatványra tette. Ahogy az alkotó a munka leírásában nyilatkozik, itt „[a] kezdő a kezdethez kéri a haladók segítségét, az aláírásukkal járuljanak hozzá a mű elkészültéhez, járuljanak hozzá a kezdő művésszé avatásához.” Egyszerre frappáns és szerény Radics konceptuális gesztusa, aminek gyakorlása eddig sem állt távol az alkotótól. A 2010-re datálható Cage for curators egy szintén humorral teli, ám nem éppen alázatos alkotás, hiszen ahogy arra a cím is utal, a kijárat nélküli, emberméretű ketrec a művész jövendőbeli (?) kurátorai számára van fenntartva. Hogy haragudnak-e ezért a kurátorok? Remélhetőleg nem, és meglepő is volna, láttak ők ennél már provokatívabb alkotásokat. S látni fognak még Radicstól is radikálisabb munkákat. Legalábbis reméljük…

Amint azt már említettük, a fotódokumentáció nem ismeretlen műfaj a friss diplomások számára. Pályi Nikolett munkája, a To be continued a különböző események fotóit a falon megjelenítő kisméretű képernyő és más tárgyak együtteséből áll, így ami a materialitást érinti, tökéletesen eleget tesz az intermédia szak vélhető követelményeinek. Az asztaltól balra három Szt. Ferenc-babát találunk a földön, a fotókat egymás után pörgető képernyő előtti asztalon varjúhájak kerültek elhelyezésre. A folytatás, ami a munka címét adta, az a gesztus, amire a művész elkötelezte magát, gesztusok, melyeket folytatni kíván. Ilyen volna a fotókkal dokumentált véradás, gombvarrás, madáretetés és kutyasétáltatás. A tiszteletreméltó és követendő példának tekintett események tárgyi emlékei, amelyek tehát az installáció szerves részét képezik, laza szövetet alkotnak együtt, mind a folytatást várják, a példaszerű viselkedés hirdetői. Mindezek tudatában egész más értelmet nyer a falra ragasztott apró papírfecnin álló üzenet: „Nem szabad elvinni a növényeket és a babákat, de lehet.” Elvben sérthetetlen egy műalkotás, amit nem illik megtapogatni (kivéve a befogadó interaktivitását megkövetelő munkákat) és tilos akárcsak a részeit is magunkkal vinni. Nyilván Pályi installációjának egységét sem töri meg senki, ám az egyik mementóban magunkkal cipelt baba mégis pozitív tettek megvalósítására ösztönözhetne bennünket. A folytatásra váró gesztusok megvalósítására szerencsére elég az installáció képi emlékét magunkkal vinni.

Pál Gábor Absztrakt című munkája három fogalmat igyekszik tárgyalni: az időt, az emlékezést és a halhatatlanságot. Az alkotó saját emlékeiből merít, azok feldolgozása által kíván a saját szubjektív történetein és tapasztalatán túl általánosabb, mások által is dekódolható, mások számára is releváns kérdésekig eljutni. A harminc mezőből álló festmény és a külön teremben lévő videó szintén harminc kockájában megjelenő alakokhoz és az általuk felidézett múltbeli eseményhez köthető tárgyakat jelenít meg. Mindegyik kocka az alkotó egy-egy évéhez köthető. Nincs jelölve, melyik tárgy mikor töltött be fontos szerepet a művész életében. Nem tudjuk meg azt sem, hogy az egymásután legördülő mozdulatlan képek pontosan milyen eseményt kívánnak felidézni, az emlékekkel (lefestett tárgyak) és az idő múlásával (badiou-i értelemben megállíthatatlanul tovafutó képek) való gondolati eljátszadozás mégis jelen van. Nem az emlékezés pontos tárgya itt a lényeg, hanem az emlékezés folyamata, a múltban megismert személyek, a korábban használt tárgyak, és a bennünk nyomot hagyott események felidézése, ami elkerülhetetlenül a visszatekintve mindig túl gyorsan száguldó idő fogalmát is magához vonzza. Hiszen az emlékezés csak időbeli dimenzióban valósulhat meg. Hétköznapi értelemben emlékezni kizárólag a már megtörténtre, a nem jelenlévőre, a hiányzóra lehet. A valós eseményt, a korábban jelenlévő tárgyat, a múltunkban bizonyos szerepeket betöltő személyeket és a jelenben végbemenő emlékezést az idő köti össze. A köztük eltelt idő és a felidézés mentális folyamata különválasztja a múltbeli entitást attól, amit ma róla gondolunk. A kettőt már csak mi, visszagondolók tekintjük összetartozónak. Pál Gábor munkája is két, különálló teremben jelenik meg. Talán már nem is emlékszünk rá, mit is láttunk a táblaképen, mikor az egymást követő képek folyamát figyeljük. A két darabba szedett alkotás között bejárt út és a közte eltelt idő megakadályozza a precíz összevetést, a hiánytalan emlékezést.

Lukács Orsolya Csendszótár című 2011-es munkája az alkotó megfogalmazása szerint fatolmácsként értelmezendő. Az installáció egy utcai pad és egy azzal szemben elhelyezett fatönk kettőséből áll. Az évgyűrűk felületén egy könyv negatívja található, mely szoros összefüggésben áll az installáció hangzó részével, úgymond annak szimbolikus értelemben vett fizikai megtestesülése. Lukács ugyanis egy 40 nyelven rögzített szabadverset installált a farönkbe. Elképzelése szerint a Csendszótár három különböző, elég gyenge szálakkal egymáshoz kapcsolódó dolgot jelenít meg: a természetet, a meditációt és az emberek közötti közvetítő funkciót betöltő nyelvet. Az nem kérdés, hogy a materiális állapotában is jelenlévő farönk a természetről való gondolkozás lehetőségét hívja elő, és az előtte elhelyezett, az alkotás megtekintőjét belépésre invitáló pad is sokakban felidézheti a meditálás folyamatát. Lukács munkája ugyanis nem invitál aktív részvételre, a padon való elhelyezkedésen kívül a befogadónak nincs más dolga. Nem kell semmilyen gombot megnyomnia, hogy az installációt aktiválja, semmilyen mozdulatot nem kell végrehajtania ahhoz, hogy az alkotást a maga teljességében megfigyelhesse. Csupán le kell ülnie és hallgatnia a korábban rögzített hangokat, a szabadvers negyven nyelven történő felmondását. S itt jön be a képbe a nyelv, a nyelviség, amely a létező dolgok az adott nyelv beszélői által jóváhagyott és ismert jelekké való átalakítása által képes az emberi kommunikáció létrehozására. Az installáció befogadója/résztvevője nyilvánvalóan nem érti az összes nyelvet, melyeken az azonos tartalom elhangzik, sőt, valószínűleg csak egyet-kettőt képes dekódolni közülük. Lukács úgy véli, a mű érdekessége abban rejlik, ahogy a padon ülő vagy akár meditációs testtartásban elhelyezkedő befogadó/résztvevő kikerül a halkan, lassan, ám mégis rázúduló nyelvek sokasága által előidézett zavarából. A hallott nyelvek meg nem értése által okozott zavar és a tanácstalanság eloszlatásának szerepét természetesen a szabadvers magyar nyelvű változata hivatott betölteni. Ebben az értelemben beszélhetnénk fatolmácsként a Csendszótárról, mely a csendes résztvevő megfigyelés mintegy jutalmaként a fordítást, tolmácsolást ajándékozza nekünk. Rendkívül érdekes gondolatok bujkálnak Lukács Orsolya alkotásában, ezt nehogy szem elől tévesszük, ám valóban releváns kérdés (és ez a diplomamunka megvédése során is elhangzott), hogy miként függ össze a megértést, a dekódolást célzó igyekezet és a gondolatok kiüresedésével járó, a tudat megtisztulását magával hozó meditáció. Képes-e párban járni, de akárcsak egy műalkotás legfontosabb elemeiként együtt élni a megértésre irányuló, aktív részvételt igénylő koncentráció és a külvilág felé mutatott passzív attitűd, a nyugodt testi és szellemi állapotot eredményező meditáció? Akár még ez is elképzelhető, csakhogy alighanem akkor e kettősség tárgyalása kerülne az alkotás centrumába. A Csendszótár esetében viszont egyértelműen nem ezzel találkozunk. A nyelv általi közvetítés, az eltérő nyelvek meg nem értésének feldolgozási módja is színvonalas Lukács munkájában, valamint a természetet képviselő fa és a meditációra ösztönző pad kettőse is alaposan ki van dolgozva, a kettő mégsem állja meg a helyét anélkül, hogy szét ne esne. Talán érdekesebb lett volna a megértés, a dekódolás képességét kihagyni az alkotásból, és a rögzített hangokat mintegy mantraként értelmezni, amely a ritmusos ismételgetés folyamán hozzájárul a meditáló spirituális változásához. Érezhetően elmélyült gondolatok mozgatják Lukács Orsolya munkáját, kérdés miként fognak ezek a gondolatok felszínre törni a következő alkotásokban.

A fenti szemezgetés, amely korántsem nyújt teljes képet a kiállított munkákról, remélhetőleg láttatni engedi, hogy találkozhattunk itt izgalmas, folytatást érdemlő alapgondolatokkal és megoldásokkal. A kortárs művészet műfaji és témabeli hullámaihoz igazodó, figyelemreméltó művek születtek a friss diplomások kezei között, de van még mit javítani, van hova fejlődni. Ám a felvett irány csak helyeselhető, a fejlődés kívánalma pedig fiatal művészek esetében magától értetődő. De nem csak a műveken (amik feltehetően igen sokat fognak előnyükre változni, ahogy a művészek is egyre tapasztaltabbak lesznek), hanem a mindenki számára nyitott diplomavédés megszervezésén is lenne mit csiszolni. A kisebb késéssel indított diplomavédés, a kihelyezett székek és a hangosítás hiánya nem járult hozzá a pályára lépő művészek alaposabb megismeréséhez. Az intermédia szak védésén hiába hegyeztük a fülünket, csak a kiállított munkák megtekintése segítette a tájékozódást, a kiállítás kereteként szolgáló védés megrendezése elbukott. Jövőre kéretik jobban teljesíteni.

Hozzászólások

hozzászólás

3 Responses

  1. Gollowitzer Dia

    Kedves Bogi,

    elnézést kérek, a szerző nevében is!

    További szép napot!

    Válasz
  2. Tangl Edit

    Hejho, akit érdekelt a diplomavédés, az közel ült, onnan egészen jól lehetett hallani.

    Válasz