Amadeo, a havannai író tizenhat év után tér vissza spanyolországi emigrációjából, amikor félelme elmúltával és alkotóereje megrekedésével elérkezettnek érzi az időt arra, hogy egykori barátai társaságában szembenézzen múltjával és felfedje annak titkait. Laurent Cantet a Havannai éjszakában (Retour à Ithaque, 2014) is dokumentumfilmes eszközöket használt, akárcsak a 2008-as, Cannes-ban Aranypálmát nyert Az osztályban (Entre les murs, 2008). Sajnos ezúttal nem sikerült meggyőznie.

Ha a filmet reklámozó rövid leírásra[1] hagyatkozunk, miszerint ez „az első film, amely teljes egészében Kubában forgott”, csalódni fogunk. Nem azért, mert az állítás nem igaz, hanem mert Kuba és a kubai élet sokkal inkább elbeszélésekből, verbálisan tárul fel, nem pedig a kubai utcákon forgatott hosszú snittekből. A Havannai éjszaka az úgynevezett kamaradrámák közé sorolható, melyekben a lélektani mozzanatok kerülnek előtérbe, és amelyek igyekeznek megőrizni az idő, a tér és a cselekmény egységét: valós térben, egy háztetőn és (egy vacsora erejéig) egy ebédlőben játszódik a történet napnyugtától napkeltéig. A tér-idő-cselekmény egységével és a dokumentumfilm eszközeinek használatával sikerül megteremtenie a rendezőnek azt az intimitást, melynek keretein belül öt egykori barát felelevenítheti együtt a régi szép időket, de életük gondokkal terhelt időszakait is.

havannai-ejszaka-retour-a-ithaque-1024x576

Aldo (Pedro Julio Díaz Ferran) az egyetlen a barátok közül, aki hisz Kubában. Egyszerű, tiszta gondolkodású ember, nincs benne nagyravágyás, az élet azonban nem kíméli: felesége elhagyta, anyjával és fiával él, aki viszont külföldre menekülne. Mérnöknek tanult, mégis akkumulátor-szerelőként dolgozik egy gyárban, ahol kezét szétmarja a sav. Ennek ellenére ő a legjobb kedélyű, aki a leginkább elfogadja sorsát. Talán éppen ezért az ő tetőterasza a helyszín, mert az, akárcsak Aldo, befogad, elfogad és megért, bármi is történjen.

A baráti összejövetel lassan, akadozva, feszengve indul. Kissé erőltetettnek tűnik a sok „emlékszel” kezdetű múltidézés, de még ha a kezdeti zavar miatt ez elfogadható is lenne, akkor is kérdés marad, hogy a Havannában maradt barátok miért nem közvetlenebbek egymással. Tania (Isabel Santos) az egyedüli nő a társaságban, ő a legszókimondóbb. A fiatalos és még mindig vonzó nő viselkedésén, csípős beszólásain már kezdettől érezni, hogy baja van Amadeóval. Provokál, de mintha egyedül nem merné vállalni a szembesítést: Rafára (Fernando Hechavarria) támaszkodik, mint egy házastársra (testi közelségükről is ezt feltételezni, pedig nem házasok), de úgy tűnik, a férfira nem lehet ilyesmiben számítani. A talpraesettnek, kitartónak bizonyuló szemorvosnővel ellentétben ő elesett, reményvesztett, önmagát feladó művész, aki éppen alkoholizmussal küzd.

Tania megjegyzései nagyon messzire nyúló, mély feszültséget sejtetnek, illetve azt, hogy a szőnyeg alá söpört dolgoknak előbb-utóbb ki kell bukniuk. Ezt késlelteti (és oldja) a tánc, a régi slágerek, például a The Mamas and the Papas California Dreamin’ című dalának közös éneklése. Nosztalgiáznak. Nosztalgiázunk velük, és gyönyörködünk mi is a kilátásban – a sok közeli kép ellenére látni a távolban az óceánt. Mindeközben azt is érezzük, hogy felszínes ez az egész. Eddy (Jorge Perugorría) késve érkezik, ki is lóg a baráti sorból: egyedül neki van „amerikai” neve, és úgy tűnik, ő az egyetlen, akinek „összejött” az élet. De amíg kezdetben boldog és sikeres üzletembernek állítja be magát, később kibukik, hogy mégsem olyan életet él, amilyet szeretne. Feladta az újságírást, és anyagi jóléte érdekében önmagával meghasonulva korrupttá vált.

36398-retour_ithaque_-_haut_et_court_2_

Eddy telefonjának csengése szakít ki a baráti társaság szűk köréből, a kamera távolodni kezd. Ekkor kapunk először (és utoljára) nagytotált. Ekkor látjuk először a környéket, a szomszédos tömböket, a lakótelepi utcát, a kubai betondzsungelben zajló életet: a szomszéd tömbházban egy nő kizárta a férjét, és az erkélyről üvöltözik vele; a tömbök között disznót vágnak; sok helyen focimeccset néznek, szurkolók kiabálnak. A film csak diegetikus hangokat használ. A dalok, amelyeket hallunk, a buliban hangzanak el, illetve hallatszik a város zaja, a környéken zajló élet moraja, a szomszédban üvöltöző nő, a visító malac és a környékbeli bulizók bömbölő zenéje.

Ahogy a nap egyre lejjebb megy, az idilli képek is egyre sötétebbekké válnak. A barátok egyre többet isznak, lazulnak a belső fékek, nő a feszültség és egyre inkább felszínre tör a múlt. Azonban hiába vájkálnak az emlékek között, valahogy mindvégig felszínes csapongás marad az egész. Cantet filmje megszegi saját „törvényeit” és rossz ritmusérzékről tanúskodva vacsorához ülteti a szereplőket Aldo ebédlőjében: ezáltal nemcsak, hogy feloldja az addig késleltetett feszültséget, de egy újabb téma problematizálásával (időhiány miatt szintén csak felszínesen) szétforgácsolja és félrevezeti az addig felgyülemlett energiákat. Így kapunk ízelítőt a fiatalabb generáció életéből is Aldo fián, Yeonison (Rone Luis Reinoso) keresztül, aki szótlan barátnőjével (Andrea Doimeadios) jelenik meg. Kiderül, hogy amíg az idősebbek éhbérért is képesek dolgozni, a fiatalok nem hajlandóak munkába állni, arra várnak, hogy mielőbb elmehessenek Kubából. Ezek az információk ismét csak elterelik a figyelmet Amadeo titkáról. Sajnos annak ellenére, hogy a felmutatott problémák nagyon is átélhetőek, átérezhetőek, a filmnek nem sikerül nézőit beengednie, magába szippantania. Nemcsak a rendezés, de a forgatókönyv számlájára is írható, hogy a film annyira távol tartja befogadóit, hogy összességében nem is igazán tud hatni.

606x340_301398

Kissé úgy tűnik, mintha a filmben elhangzó történetek, sorsok mind mellékesek lennének, és valójában mindenki csak arra vár, hogy Amadeo végre elárulja, hogyan tűnt el olyan hirtelen, és miért nem tért vissza még a felesége haldoklásakor sem. Elhangzik, hogy a kubaiak szerint, aki elhagyja az országot, az árulónak számít, kitagadják, és nem fogadják vissza. Ennek a mentalitásnak a nyoma érezhető kissé a barátok magatartásán, távolságtartásán is. Valahol mélyen, kimondatlanul mégiscsak megvetik és árulónak tartják Amadeót. A film végén a néző is úgy érezheti magát, mint Rafa, aki hasonlókat kérdez Amadeótól: „és ezt most miért mondtad el nekem? Hogy lelkifurdalást érezzek? Mit tehettem (tehettünk) volna? Féltünk. Mindenki félt, mert a rendszer félelmet ültetett el az emberekben.”

Volt, aki maradt, és volt, aki elment. De, hogy ki a hős? Ki számít bátornak, ki vállalt nagyobb áldozatot? A film történetéből úgy tűnik, így vagy úgy, de sajnos mindenki arra kényszerült, hogy elárulja a másikat vagy önmagát. És legyen idős vagy fiatal, ebben a filmben (Kubában?) valahogy mindenki boldogtalan.

Hozzászólások

hozzászólás