Megszólal Eric Sumo Band dinamikus, kellemesen bohókás zenéje, majd feltűnnek az első képsorok egy távcső nézőpontját imitáló, animációs látványvilágban. Egy titokzatos kék táskát figyelhetünk meg ebből a rejtélyes, szubjektív szemszögből, majd kiderül, egy katonai hadművelet részesei vagyunk. Műanyag, színes katonák a kék táskában felrobbanó bombát készülnek megsemmisíteni, majd közbeavatkozik a megmentő robot, aki a fellegekbe hajítja a visszaszámláló gépezetet, és egy csomagot szállító kismadár sínyli a dolgot, ugyanis felrobban a szállítmánya, mely a következő fontos üzenetet tartalmazza: TITANIC FILMFESZTIVÁL.

Ezzel a bemutatófilmmel indult útjára a jó hangulat Budapesten, az idén már 17. alkalommal megrendezett filmes fesztiválon. A fesztivál idei logójául választott színes katonák előre jelezték, hogy mi lesz a meghatározó hangulat. A fegyvereket játékszerként használó, lelketlen „műanyagemberek” nemcsak az élet nagy filmjében, de a mozivásznon is szerepet kaptak. A csatatér mellett a kapcsolatokban és a hétköznapi ember lelkében lezajló háború kérdésével is foglalkoztak a rendezők.

A vetítésre kerülő filmeket különböző fantázianévvel ellátott kategóriákba csoportosították: „Versenyben”, „Családi kötelékek”, „Különös történetek”, „Francia zátonyok”, „A Tigris éve”, „A sötét oldal”, „Animáció”, „Zene mindenkinek”, „Filmdokk”. Ennek ellenére van bennük valami közös, amely megteremti az egész fesztivál atmoszféráját. Lehetőséget kapunk, hogy megismerjük más-más nemzetek látásmódját, helyzetét, apró kis titkait, egy közös vászonról viszontlátva. Nem ejtenek az unalom rabjává a megszokott sémákkal bombázva, nem nyomja az orrnyergünket a 3D-s szemüveg. ami még inkább csak azt jelezné, hogy minden erőnkkel a látványra összpontosítsunk. Viszont a nyelvtudásukban kételkedő nézők hangalámondó fülhallgatót kellett hogy viseljenek, de ez is csak pozitívumként értékelhető, ugyanis az eredeti nyelv még közelebb hozza a nézőt az adott kultúrához.

A filmek egy „fedélzeten” való felvonultatásuk által akaratlanul is összefüggésbe kerülnek, és így lehetőség nyílik egy témát különböző rendezők, népek szemszögéből megvizsgálni. Olyan rendezők munkáit lehet megtekinteni, akik még nem kerültek be a leghíresebb alkotók névsorába, olyan színészeket látunk, akik idegenek számunkra, és kitekintünk a sztárkultusz rózsaszín ködéből. Minden film meglepetésként tárul elénk, ugyanis nem ismerjük az állandóan használt motívumkészleteket, eszköztárakat. Azonban ez sokakban okozhat csalódást: az előző munkákkal való összehasonlítás, a felismerés élvezetének hiánya és az újszerű látásmód nemtetszést válthat ki.

A filmek nagy része az emberek között fellépő konfliktusokat boncolgatta. Az emberi kapcsolatok és párkapcsolatok útvesztőiben lavírozó karakterek kétségbeesetten, avagy beletörődve állnak a sors előtt, és szomjazva várják ítéletüket, amit végső soron a rendező mond ki.

A romkomra (romantikus komédia) keresztelt ömlengést talán már fájlalja papírra vetni a forgatókönyvírók tolla, ugyanis a szingli nők és a tini lányok pompon ruhában már elegendő tanácsot kaptak az ezernyi, ugyanarra a sémára épülő filmből. Oly sikerrel jártak a tömegszámban gyártott divat-, szex-, pasifogó tippek, hogy hatásukra „faji” átalakulás következett be, és a szingli nézőből párkapcsolatban élő, avagy házasember lett. De ki fogja ismertetni a házasélet és az emberi kapcsolatok bonyolult szabályrendszerét? Ugyanis e társasjáték helyes lépéseit csak kiváltságos emberek ismerhetik. Szembesülhettünk e próbálkozásnak vászonra vitelével, szerencsére nagy hajó ez a Titanic, és mindenféle nemzetiség kontextusából vizsgálhattuk a témát.

fox

Amerikai-brit szemszögből egy animációs filmben találhattuk meg az emberi természet állati vonásait. A Wes Anderson által rendezett Fantastic Mr. Fox (2009) című filmben az alapkonfliktust  az egyébként újságíró  Róka Úr erkölcstelen kifutásai okozzák. A rókáknak (éppúgy, mint az embereknek) alaptermészetükhöz tartozik a ravaszság, amit képtelenek kitörölni jellemükből. Az stop-motion technikával életre keltett bábfigurák egyébként nemcsak fizikailag lettek megmozgatva, hanem lelki világot és erkölcsi értékrendet is ajándékozott nekik a rendező. Az irónia az emberi jellemmel rendelkező állati mivoltukban rejlett.

A kezdő képsorokban a fiatal Róka Urat és feleségét ismerhetjük meg, csapdában végződő csirketolvajlás közben. A feleség a csapdába esés krízishelyzetében közli férjével, hogy terhes, és életmódváltásra ösztönzi. Itt kezdődik a történet, az igazi konfliktus, a nyugalmas házas élet nyughatatlansága. A mesei eszköztár használatának ellenére, nagyon is reális képet kapunk a karakterekről. Nem áltatják a nézőt a főszereplő pozitív jellemvonásaival, nem történik benne karakterfejlődés. E film készítői valós képet adnak az emberekről, állati bőrbe bújtatva. A magasrendű intellektussal rendelkező Róka Úr képtelen elnyomni ösztöneit, ami étkezési szokásaiban – később az étel beszerzési módjában – is megnyilvánul. Ennek ellenére hűséges családapa, tehetséges újságíró, mégis a hímek farkastörvényeitől képtelen szabadulni. A szabadság, az önállóság, az elismerés vágyát képtelen kiölni magából egy életre, és nosztalgiából újra belekóstol régi élete elveszett falatjaiba.

Míg a CGI technika (azaz a Computer Genereted Image, a számítógép által létrehozott képek) törekvése, hogy hihetőbbé akarja varázsolni a vásznon látottakat, addig ez az egyszerűnek gondolt stop-motion megoldás inkább kíváncsiságot, mosolyt ébreszt, mint kábítást, valamint a bábok használata is közelebb hozza a karaktereket mind a felnőtt, mind a gyereknézők számára.

A Svédországban élő Jörgen Bergmark állati külső helyett állati belsővel rendelkező karaktereket alkotott az Ésszerű megoldás (Det enda rationella, 2009) című tragikomédiájában. Az első jelenetben azonnal szembetalálhatjuk magunkat a konfliktus kerekasztal-megbeszélésével. E beszélgetést a film cselekményének elindulása után folyamatosan átértékelhetjük, ugyanis az ok a későbbiekben tisztázódik. A cím ironikus jelleget kap a történet felvázolása után. Az aranykorukat már jócskán hátrahagyó négy felnőtt éppen hogy „ésszerűtlen megoldást” talál házasságuk megmentésére. Ipari kisvárosban élő, mindenféle külcsín- és belbecsbeli hiánnyal rendelkező szereplőket ismerhetünk meg. Erland és Maj, Sven-Erik és Karin először házaspárokként jelennek meg, majd egy kis helycserével a legjobb barát, Erland és Karin között lobban szikra, és házaspári viszonyból, szerető, megcsaló kapcsolatba lépnek át. Centrifugálisan szippantja be mind a négyüket a normális kerékvágásból kizökkentő probléma. Meglepően hat a sok „hazudozó” film után e nyers őszinteség, ahol dühítően szemléltetik, hogy ez is lehet valóság. A házasság rögös útjait ugyan végig lehet járni, de a megszokott viszonyokat mindig megzavarhatja valami. A bizarr alaphelyzetet még fokozza, hogy megoldásnak az együttélést választják, és felállított szabályrendszerrel próbálják megtartani emberségüket ebben az állatkertben, ahol egy férj hallhatja feleségét a szeretőjével szeretkezni. A konfliktushelyzet feloldhatatlannak látszik a „megoldás” megtalálása után is, és a kommunikációképtelenség csak a tetőfokára szítja a dühöt mind a megcsalt felekben, mind a nézőkben. Ez a történet nem éppen közönségbarát, sokkal inkább undort és megvetést eredményez, főleg, hogy a megoldás az, hogy nincs megoldás. Ez sokkal inkább elrettenti a nézőt, pedig a való élet erről szól: a problémák statikusak az ember életében, és ezeket jobb belátni, mint a szőnyeg alá söpörni.

A rendezővel folytatott beszélgetés során kiderült, hogy a folyamatos kék, sárga színhasználat a nemzeti identitást tükrözi, és szándékosan a középosztály szerelmi élete került bemutatásra, egy idealizált nézet bemutatása helyett. (A filmről korábban közölt írásunkat ide kattintva olvashatja.)

A kapcsolatokról szóló francia filmek is az őszinteség jegyében születtek. Jean Achache alkotása, az Egy éjszaka a klubban (Un soir au club, 2009) a szenvedélyükből fakadóan, kapcsolatokkal boldogulni képtelen emberek élethelyzetét mutatja be. Az érzelmek forrását másban találják meg, avagy olyan szélsőséges emocionális világgal rendelkeznek, hogy ezt egy „egyszerű” párkapcsolat képtelen elbírni, magába szívni. A főszereplő érzelmi világának megismerése fokozatosan következik be. Először egy dokkmunkást látunk, aki valójában egy tehetséges jazz zongorista, és elnyomott tehetségét egy klubban töltött részeges éjszakán képtelen tovább magába fojtani. Összemosódik itt zene, szerelem, fellángolás, szenvedély, részegség, önzés. A drámai kitörés a zárásra történik csak meg, a film végig a jazz-zene vizuális „megmutatásán” alapszik. A hangszerek és a szerelem gusztusos képekben való megjelenítése, a film végére – a drámai kirobbanásra – ízléstelenné válik, és a főszereplő karakter (Simon Nardis) negatív jellemfejlődésen megy keresztül. Egy idő után a jazz-zongorista csodálata gyűlöletre válthat a nézőben, ahogy a mindennapi életben is újabb információk birtokában átértékelünk embereket.

Meglepő módon tapasztalhatta a Titanic filmfesztivál nézője, hogy az irániak és a vietnámiak is felvetették a párkapcsolatok témáját, és aligha találni különbséget a sajátos tradíciók jelenlétében is  a különböző népcsoportok érzelmi világában.

Asghar Farhadi írta és rendezte az Elly története (Darbareye Elly, 2009) című drámát. Meglepő nyitójelenettel indul a film, ugyanis egy Peugeot 206-ossal vadul és szabadon száguldanak a fiatalok Iránban, ahol a divat és a randevúzás is tiltott dolognak számít. Az alapszituáció akár Antonioni A kaland (L’Avventura, 1959) című alkotásából való is lehetne. A felső-középosztálybeli szereplők a Kaszpi-tenger partjánál vágynak kikapcsolódásra, önfeledt jókedvvel. Mégis érezhető a rejtett feszültség, már az első képkockáktól kezdődően. A nők kendőbe burkolózva az autóból kiordítva jelenítik meg a szabadság utáni vágyat, és érződik az iszlám gondolatvilág elvetése, a szűk erkölcsi rendbe burkolt nép kitörési szándéka. Tetteik, reakcióik néha megmagyarázhatatlanok, motiválatlanok, és már szinte erőltetett kinyilvánításai a jókedvnek. Az eltúlzott táncok, ujjcsettintgetések, ujjongások azt jelzik, hogy szembe próbálnak menni a szűk szabályokat felállító társadalmi szokásokkal, mégis megmaradt nemzeti identitásuk – ugyanis népük zenéjét dúdolják, és saját táncukat járják. Házaspárok két egyedülálló barátjukat próbálják összeboronálni – kissé gyerekes módon – egy tengerparti, elhagyatott villában. Elly, a címben szereplő óvónő, titokzatos módon viselkedik, és a konfliktus teljes kibontakozása után kiderül, végül is semmit nem tudunk róla. Sorsa is éppoly rejtélyes, mint jelleme. Elveszik a tengerben, nem tudni miért, szándékosan, avagy már nem bírt megküzdeni szabadságával, és az abból fakadó lelkiismeret-furdalással.

A vietnami rendező, Bui Thac Chuyen filmje, a Vergődés (Choi voi, 2009), a szerelmi jeleneteket cizellált módon mutatta be, viszont a legkevésbé adott magyarázatot a szereplők viselkedésére. Egyszerűen csak voltak, cselekedtek és nem változtak.

Duyen a nála két évvel fiatalabb taxisofőrrel köt házasságot kisebb szertartás formájában, amely a vőlegény totális lerészegedésével zárul. A szerelmi „részegség” azonban nem következett be, és a fiú csak egykedvűen tengődik, már a házasélet kezdetekor. Itt nem a túlcsordult szenvedély (mint az Egy éjszaka a klubban című filmben) ütközik a pár viszonyában, hanem a kedvtelenség. Már a film kezdetétől nyilvánvalóvá válik, hogy nem egy idealizált szerelmi kapcsolatról van szó, hanem a harmónia teljes hiányáról. A fiú sorsát a statikusság és motiválatlanság jellemzi. Munkája során beleveti magát a nagyváros zajába, elveszik a tömegben, szinte megnémul, képtelen a kommunikációra feleségével és bármilyen érzelem kinyilvánítására. A feleség vágyai viszont fokozódnak, és egy másik férfiban találja meg annak beteljesülését. A nő sorsa tele van fordulatokkal, találkozik a halállal, a szenvedéllyel, az élettel, mégis férje közelében a beletörődés és az elfogadás nyugodt szigetére lép, még ha az a boldogtalanságával is jár. A néző kívülről – talán európai gondolkodással – érzi a dühöt, kitörne, a veszekedést hiányolja, és nem érti ezt a kauzalitás nélküli világot.

E filmek közös korlátait talán a realizmus nyelvén való megszólalás okozza. A konfliktushelyzetet már műveik elején felvázolták a rendezők, és nem löktek bele az illúzió csapdájába. Sokszor dühítő a valósággal szembetalálkozni és elfogadni, hogy nem mindig vannak katartikus fordulatok az ember életében, csupán a sors ér utol minket, és csak az elfogadás, beletörődés lehet a megoldás, mert különben elveszünk. Tisztában kell lennünk a ténnyel, hogy a lélekbe mártott kés éppoly fájdalmas tud lenni, mint a csatatéren elszenvedett golyó.

Hozzászólások

hozzászólás