Az evolúció legújabb lépcsőfoka – Lucy

Luc Besson 2014-es Lucyjával (Lucy. Luc Besson, 2014) egy manapság népszerű témát boncolgat, amely szerint agyi kapacitásunknak csupán tíz százalékát használjuk. Bár valójában tévhitről van szó[1], de ez több filmest, így például Neil Burgert (Csúcshatás. Limitless, Neil Burger, 2011) is megmozgatta már. Téveszme ide vagy oda, sajnos enélkül is súlyos ellentmondásokba ütközik néhol ez az akció-sci-finek titulált francia film.

Besson kedvelt karaktere az erős női főhős, lásd Nikitát (1990), Jeanne d’Arcot (The Messenger: The Story of Joan of Arc, 1999), Mathildát a Léon, a profiból (Léon, 1994), vagy Az ötödik elem (The Fifth Element, 1997) Leeloo-ját. A Lucyban pedig mintha az ő keveréküket látnánk, a feminista film aduját, egy „Szuper Nőt”.

De hogyan jött létre ez a hibrid? A címbéli Lucy (Scarlett Johansson) egy teljesen átlagos, ám kissé butácska diáklány életét éli Taipeiben: egyfolytában bulizik, ismerkedik, mígnem egy nap az aktuális pasija (Pilou Asbæk) megkéri, hogy vigye el az aktatáskáját egy bizonyos Mr. Jangnak (Choi Min-sik). Kiderül, hogy a táska egy újonnan kifejlesztett drogot tartalmaz, a célszemély pedig egy véreskezű maffiavezér, így pillanatok alatt hatalmas bajban találja magát főhősünk.

Scarlett Johansson lehetőséget kap, hogy az akciófilmek megszokott világától kissé eltérően megmutassa drámai színésznői képességeit, amikor az életéért könyörög a maffiózónak, akit azonban cseppet sem hatnak meg a nő könnyei vagy bájai. Nem öli meg, inkább felhasználja a lányt, és az alhasába operáltat egy tasak drogot, hogy elszállíttassa vele Európába. Az indulás előtt megkínozzák, ám ekkor kiszakad a zacskó, a szer pedig bekerül a nő szervezetébe. Ez az anyag, a CPH4, a terhes nők szervezetében található, és a magzat fejlődéséért felelős, kábítószerként viszont egy időre megnöveli az agyi kapacitást. Lucy esetében is ez történik, csakhogy neki nagy mennyiségben jutott belőle, így percről-percre növekszik az a bizonyos százalék, és ezzel együtt a tudása, az ereje is sokszorosára nő. A rosszfiúknak cseppet sem tetszik, amit a lány az áruval csinál, így meg is kezdődik a közel egy órán át tartó hajsza az értékes tudásért (és a drogért), amelynek a vége totális zavar – legalábbis a néző fejében.

A Lucy két részre bontható: a drogmaffiás, akciófilmes szegmensre, illetve a szuperlényes, az élet értelméről elmélkedő tudományos-fantasztikus blokkra, amelyre láthatóan nagyobb hangsúlyt fektetett a rendező. Az előbbivel nagyjából minden rendben, még a pofonegyszerű történet ellenére is. Choi Min-sik mellékszereplése jól indul, hozza az Oldboyban (Oldeuboi. Chan-wook Park, 2003) megismert őrült formáját, ám kissé ellaposodik a végére, elhalványodik a jelentősége. Ehhez a szálhoz csatlakozik egy – szintén Besson-kedvenc figura – párizsi rendőr, akinek ugyancsak nem jut nagy szerep, de talán ő képviseli a tiszta, emberi oldalt az elgépiesedő Lucyval szemben. Lucy ugyanis egyre inkább elveszíti az emberi tulajdonságait, miközben egyre nagyobb tudásra tesz szert. Ez a szerep teljesen aktuális Scarlett Johanssonnak, hiszen a szellemi és fizikai erővel rendelkező nő mintha csak az elmúlt években játszott karaktereit, a Bosszúállók (Avengers Assemble. Joss Whedon, 2012) Romanoff ügynökét és a Nőben (Her. Spike Jonze, 2013) felbukkanó mesterséges intelligenciával rendelkező operációs rendszert ötvözné.

Hiába bukkannak fel Taipei legkeményebb alvilági alakjai, vagy Párizs összes zsaruja, Lucy akkora erőre tesz szert, hogy egy gondolatával is képes mindenkit a plafonra szegezni. Testének teljesen az urává válik, mindent érez és mindent lát. Szó szerint mindent: a hang- és rádióhullámokat, a gondolatokat stb. Tér és idő sem akadály számára, legyőzhetetlenné válik – de mindez nem számít, hiszen a nap végére el fogja érni a száz százalékos agyi kapacitás-használatot, ami a fikció szerint a halálát fogja okozni. Addigra a világ összes tudása az övé lesz, megvilágosodik, a hatalmas mennyiségű információt pedig szeretné az emberekre hagyni. Ehhez Norman professzort (Morgan Freeman) hívja segítségül, aki mintegy ismeretterjesztő jelleggel kommentálja az eseményeket, hogy az egyszeri néző is megértse, milyen elképesztő lenne, ha jobban tudnánk használni az agyunkat.  De ahogy Lucy is említi a filmbéli elmélet kapcsán: „Egy kicsit kezdetleges, de jó úton halad.” Ugyanis mindez feltevés, elmélet csupán. A tudósoknak egyelőre csak elképzeléseik lehetnek a következményeket illetően, Lucy viszont már megtapasztalta a saját bőrén, így joggal okíthatja őket.

Az ismeretterjesztő filmes elem a Lucy elején egészen egyedi módon jelenik meg: Besson magyarázó vágásokkal színesíti a táskás jelenetet. Hol egy egeret látunk a csapda felé közeledni, hol pedig egy gazellára vadászó vadat. Ritka elem egy akciófilm esetében, és remekül működik, bár szájbarágósnak érezhetjük, mikor sokadjára látjuk ugyanazt a metaforát. A „Lucy” név sem véletlen választás volt, hiszen így hívják azt a majmot (Australopithecus afarensis), akit az ember első olyan ősének gondolnak, amely már felegyenesedve járt. Ezzel valószínűleg arra utal a rendező, hogy egy újabb lépés történt az evolúcióban, Lucy által megjelent a felsőbbrendű, emberen túli ember.

Besson előszeretettel idézi meg a nagy klasszikusokat, csakúgy, mint önmagát: Stanley Kubrick Űrodüsszeiájára (2001: A Space Odyssey, 1968) utal a Lucy utolsó perceiben (vagy akár a majmos kezdésben), de a francia direktor a legkevésbé sem vezeti fel olyan szépen a bekövetkező eseményeket, mint 1968-as elődje. Lucy a Föld történetét felvonultató képsorok közepette egy high-tech számítógéppé alakul át, majd megszerzett tudását egy pendrive-ba sűrítve adja át az emberiségnek, hogy aztán az kezdjen vele valamit. Besson e jelenetek során még az evolúciót is összeütközteti a keresztény teremtéstörténettel, majd arra a konklúzióra jut, hogy az időnek vagyunk mindannyian alávetve. Ezzel a nem túl eredeti gondolattal próbálja a nézőket gondolkodásra késztetni, ám mindennek inkább csak fejvakarás lesz a vége. Nagy kérdéseket tesz fel, ám zavaros választ ad rájuk.

Luc Besson szeretett volna egy olyan filmet készíteni, amelyben az élet értelméről elmélkedhet a hipermodern, számítógép vezérelte világban, mindezt pedig a saját, egyedi köntösébe bújtatva. Mintha elfelejtette volna, hogy Az ötödik elemmel egyszer már sikerült egy jó sci-fit összehoznia; ezúttal néha túlságosan az abszurditás felé megy. Ha már sci-fi, akkor legyen erős, tudományos megalapozottsága, legyen mögötte komolyabb kutatómunka, de legalábbis hitesse el a nézővel, hogy amit néz, az lehetséges. Hiszen itt egy „városi legendát” mutat be a saját elképzeléseivel arról, milyen lenne, ha jobban tudná az ember használni az agyát. De még a fizikában/biológiában kevésbé jártasak számára is képtelennek tűnő dolgok jelennek meg: tény, hogy az agyunk felelős a testünk mozgatásáért, de valóban szuperlény válhat belőlünk, ha nagyobb százalékát használjuk? A tárgyak mozgatására vagy saját külsőnk elváltoztatására is képesek lennénk? Ha mindezekre képes Lucy, akkor miért nem öli meg hamarabb az üldözőit? Vagy miért nem saját maga végzi el a tasak eltávolítását? A kérdések sorát még sokáig folytathatnám, de már ennyi alapján is világossá válhat, hogy mennyi mindennel nem számolt a rendező. Persze, aki beül a moziba, elfogadja, hogy amit lát, az fikció, de ez a játékszabály nem jelenti azt, hogy a logikát mellőzni kell/lehet a dramaturgiából, hisz különben a néző kénytelen-kelletlen ezekre a logikai baklövésekre fog figyelni ahelyett, hogy elmerülne a fikció világában.

A két évvel korábbi Csúcshatás ilyen szempontból lényegesen átgondoltabb: a főhős Eddie (Bradley Cooper) nem tesz szert szuper képességekre a szer hatására, csupán tisztán látja a dolgokat és intelligenciáját folyamatosan tudja fokozni azáltal, hogy agyának minden szegletét eléri. Tehát képes lesz például az elfelejtettnek hit emlékeit újra előcsalni (hiszen tudjuk, hogy az emberi memória egy végtelen tárhely, ahol minden velünk történt dolgot elraktározunk, ám nem férünk hozzá akármihez). Lucy memóriája hasonlóan működik: a kórházi jelenetben, amikor felhívja édesanyját, a csecsemőkoráról vagy éppen az anyatej ízéről mesél neki, tehát olyan dolgokról, amelyekre egy átlagember nem emlékszik. A film egyik legdrámaibb jelenete ez; ekkor még emberi tulajdonságai vannak Lucynak. Ezután rohamosan nő a kihasználási százaléka, de talán túlságosan is nagy az ugrás, lehetne több jelenet az átmenetről. Ezt viszont jól érzékelhetően nem tartották fontosnak az alkotók, hiszen pörögnek az események, a nézőnek ezután nincs több alkalma a drámai érzelmekre.

Lucy a film eleji butácska lányból érzelmek nélküli géppé válik, amelyet senki sem állíthat meg, nincs olyan erő a Földön, ami legyőzhetné. Mégis, a nap végére meg fog halni. A film közepére azonban elveszíti a nézők empátiáját, már nem aggódunk úgy érte, mint az elején. A taipei-i maffia és a párizsi rendőrség közötti, rutinszerűen megkoreografált harc sem hoz minket lázba, és a Morgan Freeman jellegzetes hangján elhangzó mondanivalóval sem leszünk többek. A biztató kezdet után végül egy teljesen átlagos, nyári popcornfilmet kapunk, pedig nagyon szerettük volna, ha végre visszatér a kilencvenes években csúcsát élő Luc Besson, akit akkoriban méltán nevezhettünk az „európai Hollywood” egyik legnagyobb alkotójának. A nagy visszatérés helyett egy felszínes és áltudományos filmet láthatunk, amely az eddigi kritikai visszhangja alapján az év egyik legmegosztóbb alkotása lett. A film végén tapasztalható hiányérzetünknek és nemtetszésünknek az oka a sok megválaszolatlan kérdés és a függőben hagyott vég: mi lesz azzal a tudással, amit Lucy ránk hagyott? Ezt akár egy második részben is kifejthetné a rendező, de a Lucy alapján inkább másra bíznánk a feladatot…