Az új Tim Burton-opus láthatóan nem hozta meg a kívánt sikert, legalábbis a frissen megjelent kritikákból ez világlik ki. A legtöbb Alice-elemző a történetet és a 3D-s technikát kárhoztatja a filmben, s a rendező behódolását a legnagyobb amerikai mesecsináló gyárnak, a Disneynek. Erősségének Helena Bonham Carter és Matt Lucas színészi alakítását tartják, s valljuk be, nem megalapozatlanul.
Van azonban Bonham Carter játékában valami visszatetsző is, amit persze nem csak arra alapozok, hogy karakterszínész, s egyetlen filmjében sem sikerült még jellemet formálnia, mint a vele többször egy filmben szereplő Johnny Deppnek, hanem arra is, hogy meglehetősen egysíkú a kifejezőkészlet, ami a rendelkezésére áll. Ám itt a kritikusoknak kell, hogy igazat adjak: Bonham Carter túltesz magán, s ebben az alkotásban képes megformálni egy olyan jellemet, amilyet eddig még egyetlen filmjében sem láthattunk tőle, ellentétben a már említett Deppel, aki Kalapos szerepében ezúttal korántsem tündököl.
Abban sem mernék vitatkozni a kritikusokkal, hogy a háromdimenziós digitális technika nem feltétlenül tett jót a film világának, meg vagyok ugyanis győződve róla, hogy egy hagyományos képkészítési eljárásokkal készült vagy pedig teljes egészében digitális mechanizmusokkal leforgatott Alice sokkal hatásosabb lett volna, s sokkal inkább visszaadta volna azt a szerzői világot, amelyet olyannyira hiányoltak ebből a direktori leleményességekkel és invenciózussággal spóroló mozgóképes elbeszélésből.
E két felsorolt kritikus pont dacára én mégis azt mondom, hogy az Alice Csodaországban jó film, s nemcsak hogy jó film, de jó Tim Burton-film. Burtonnek ez volt az első digitális vállalkozása, s az alkotói szabadságról a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon módjára, lemondott a Disney javára. Kétségtelen, hogy ennek egyik tanújele lehet a filmben a Fehér Királynő palotája, amely igencsak hasonlít a Disney kastélysziluettjére, s a Lewis Carroll-féle történet újraalkotottsága is hagy némi kívánni valót maga után, köszönhetően a forgatókönyvet jegyző Linda Woolvertonnak.
Ezek mellett és mindezekkel együtt én mégis felfedezni vélek ebben a némileg világosodó univerzumban olyan jegyeket, amelyek visszavezetnek minket a sötétségbe, Burton sötét világába. Ilyen például a zene, amit tekinthetünk az életművön belül (motivikusan) ismétlődő elemnek, hisz ezek a dallamok felcsendülnek a Charlie és a csokigyárban is, méghozzá a főcím alatt. Ehhez társul az a Sweeney Toddban is megfigyelhető kameramozgás, amely nyílegyenes horizontális és vertikális ritmikus váltakozásából áll. A Sweeney Toddban a főcímzene alatt követhettük végig a lecsorgó vér útját a csatornába ugyanezzel a technikával, itt pedig Csodaország látványos erdejét szeljük keresztül a háromdimenziós kamera segítségével.
Szintén pozitív hatásként ért a három dimenzió látványát nyújtó kép invenciózus kihasználása, amely számomra nem abban nyer értelmet, hogy Alice lyukba esésének látványa szinte magába szippant, vagy amikor egy madár elrabolja a Vörös Királynő által annyira dicsért Tutyikát és Mutyikát – akiket a fent említett Matt Lucas személyesít meg, illetve kölcsönöz nekik hangot -, akkor majdnem nekiütődünk a kőoszlopoknak. Hanem abban nyer értelmet a háromdimenziós látvány invenciózus kihasználása, hogy az alakok egymáshoz viszonyított méretét már nem a homályosság-élesség kettősének tekintetében határozza meg a film, hanem ennek egy finomított változatában, amelyben az alakok ténylegesen úgy határozódnak meg a térben egymáshoz képest, mintha távolság lenne közöttük (még ha néhol papírbábuknak is hatnak a figurák). Erre játszik rá az a filmben a Kalapos szájából elhangzó két mondat, melyet Alice-nek mond. Először túl nagynak találja, aztán meg túl kicsinek, s csak az utolsó találkozásukkor éri el Alice a „normális” méretet, vagyis Kalapos méretét, de a kiegyenlítődés mit sem változtat azon, hogy Alice elhagyja Csodaországot. Ami leginkább érdekes ebben a motívumban, az a reflexió az alakok méretére a látvány szintjén, ezen a helyen ugyanis minden olyan apró, még a kardot őrző lény sem tűnik nagyobbnak, mint egy jól fejlett kiskorú házisertés.
Érdemes kiemelni az alkotásból Alice identitásának megalkotottságát, illetve annak bizonytalanságát. A történet szerint ugyanis egyszer már megtalálta identitását, midőn átlépte Csodaország apró ajtajának küszöbét. Ha ez egyszer már megtörtént, akkor miért okoz problémát számára ismét bejutni az ajtón, megérteni az ott élőket, logikát keresni az illogikában? Emellett az elbizonytalanítás mellett azonban elismerést érdemel Burton az identitáskeresés megmutatásában, a felnőtté válás küszöbén álló címszereplő jellemfejlődésének megrajzolásában. Az is kétségtelen, hogy bár nem éppen ez a legdémonikusabb befejezés, amit Burtontől valaha láttunk, a hagyományos, tündérmesébe illő befejezés azért mégsem következik be oly módon, mint ahogy azt várnánk: sem az emésztési zavarokkal küzdő pudingképű angol fiú nem lesz a hercege az álmodozó „lovaglánynak”, sem pedig az őrült, zöld szemmel ábrázolt Kalapos. Alice inkább az üzleti életben kívánja kiterjeszteni viktoriánus közegben formálódott tudását. Ezzel nem válik árucikké a hollywoodi Disney-mutatványok színpadán, hanem önmaga kíván a saját árucikkének kiárusítója lenni.
A kritikák a nemrég bemutatott Avatarral hasonlítják össze az Alice-t, többségében az Avatar javára billentve el a mérleg nyelvét. Az Avatar mellett azt hozzák fel érvként, ami szerintem inkább aláássa, mintsem megerősíti pozíciójában ezt az Oscar-díjak rengetege közül csak egyet megkaparintó mozgóképet. A történetet nem lehet alárendelni a látványnak, mondván, hogy az majd elviszi a hátán a filmet, s Tim Burton nem ezt csinálja, mint James Cameron, hanem a látványt saját céljai érdekében rendeli mellé a történetnek, s nem hierarchikus viszonyba hozza a kettőt. Kétségtelenül élőbbnek tűnik az Avatar a mozivásznon, ha tekintetbe vesszük, hogy a mozgókép alapvető rendeltetése, párhuzamban az irodalommal, nem az, hogy a valóságot másolja, s annak minél inkább hívebb tükre legyen, hanem hogy reprodukció, vagyis egy új valóság teremtése, amely már egy mozgóképi valóság. Ebben a mozgóképi valóságban már a tárgyak és az élő dolgok is másként működnek, s a mozgásuk is reprodukció eredménye. Vagyis nem a valóság hiteles fénymásolatát kell felmutatnia egy filmnek, hanem egy olyan világot kell alkotnia, amely működik anélkül is, hogy a valósághoz hasonlítanánk. Summázva az eddig elmondottakat: egy olyan világot kell kreálnia az alkotónak, amely a háromdimenziós technika által nyújtott legnagyobb előny (erősebb valószerűség) nélkül is működik, s az Alice Csodaországban című filmnek ezt sikerült megvalósítania.