Baz Luhrmann legutóbbi filmje, A nagy Gatsby (The Great Gatsby, 2013) szintén mutatja a Vörös függöny-trilógiában[1] megszokott szerzői jegyeket. Bár a giccs már nem olyan erőteljes mértékben játszik szerepet a filmben, a túlzsúfolt mise-en-scène mégis elfáraszthatja a nézőt az első egy-másfél órában, s így az csak nehezen tud koncentrálni a cselekmény fordulópontjaira.
A film F. Scott Fitzgerald azonos című regényének adaptációja. A történet több műfaj elemeit is felsorakoztatja: társadalomkritikus korrajz, krimi, gengszterfilm, sorstragédia, de a főszál a romantikus melodrámában összpontosul. Jay Gatsby (Leonardo DiCaprio) egy hírhedt gengszter (Amitabh Bachchan) cinkosává válva hihetetlen vagyonra tesz szert, csak, hogy lenyűgözze szerelmét (Carey Mulligan), akitől öt éve szakadt el. Míg a nő férjhez ment egy gazdag sportolóhoz (Joel Edgerton), Gatsby rögeszmésen őrizte iránta táplált érzéseit. Az újra egymásra találás lehetőségét pedig Nick, az imádott hölgy unokatestvére (Tobey Maguire) hozza el, mikor a Gatsby-kastéllyal szomszédos gondnoki vityillóba költözik.
Luhrmann, korábbi filmjeihez hasonlóan, itt is egy túlexponált képi világot tár a nézők elé. Ebben segítik a harsány színek, a montázsszekvenciák, a gyors vágások, a gyakori szimmetrikus kompozíciók, az állandóan mozgó kamera, valamint a tágas, mégis túlzsúfolt terek megjelenítése. A rendező azonban a nézők hallószerveit sem kíméli: eszelősen pergő dialógusoknak, dübörgő motoroknak, tűzijátéknak és bulizó tömegek éljenzésének, kiáltásainak lehetünk fültanúi. Továbbá mind az aláfestő, mind a diegetikus dalok csakúgy, mint a Moulin Rouge!-ban, itt is eredeti stílusukat megváltoztatva a film atmoszférájához igazított, kortárs slágerek. Elsőre rendkívül összezavaró hatást eredményez az 1920-as évekbeli környezetben, elektronikus és rap zenére táncoló embersereglet látványa, viszont ezzel a látszólag paradox, anakronisztikus ábrázolásmóddal a szerző a 21. századi közönséget kívánja bevonzani a film teremtett világába. A mai közönség számára a ’20-as évek zenei világa már nem érné el azt a hatást, amit a saját korában idézett elő, így Luhrmann kénytelen volt egyfajta hibrid stílust alkalmazni. Ugyanez jellemző az autós jelenetekre: bár a modern kocsikhoz képest az akkoriak kifejezetten lassúnak számítanak, a korabeli ember számára olyan száguldás-élményt nyújtottak, mint nekünk egy 200km/h sebességgel megtett út, így ezeket a részeket is „felpörgették” egy kicsit a filmkészítők.
Bár a csendesebb, meghitt pillanatoknál a színek is visszafogottabbak, például a visszaemlékezésekben határozottan fakók, ez nem elég kontrasztnak, a harsogó party- jelenetek vannak többségben. Olyan érzésünk támadhat, hogy egy show-musicalt néznünk, csak épp a főszereplők nem énekelnek. A sok, hosszúra nyúlt estély közt egyetlen igazán fontos van, amikor Nick megismerkedik Gatsbyvel. Az eltelt idő (a címszereplő kb. fél óra elteltével jelenik csak meg), illetve a sok ellentmondásos pletyka miatt a nézőben is növekszik a feszültség, melyet a rendező egy azóta internetes mémmé vált beállításban old fel. DiCaprio a kamerába mosolyog, és azt mondja: „Én vagyok Gatsby” ‒ ez pedig könnyen felidézheti bennünk akár Tony Stark (Robert Downey Jr.) ikonikus sajtónyilatkozatát („Én vagyok Vasember.”)[2] is.
A túltelítettség néhol felesleges, a mellékkarakterek pedig kidolgozatlanok. Tom a hűtlen, de ennek ellenére féltékenykedő férj sablonja, illetve a kompetenciáját félműveltségében kereső ember tipizált alakja. A női szereplők pedig bosszantóan kirakatbábu jellegűek, drámai felbukkanásukat nem követi semmilyen belső érték bemutatása, csak a „cukormáz” marad. Gatsby őrülten szerelmes Daisybe, de annak egyetlen pozitív tulajdonsága, hogy szép. Ennek oka talán a film társadalomkritikai vonatkozásában keresendő: a film elején Daisy is megállapítja, a ’20-as években egy nőnek csak az a feladata, hogy bolond legyen és gyönyörű. Bár látszólag Gatsby is csak egy elvakult hősszerelmes, színes életpályáján túl tovább mélyíti a karakterét a jelenet, mikor az illegális szórakozóhelyen leállítja a Nicket behálózni készülő Wolfsheimot, vagy a tény, miszerint az általa rendezett estélyeken ő az egyetlen józan ember. Bűnöző létére Gatsby egy erkölcsös férfi egy erkölcstelen világban.
A szereplők közül Nick Carraway, a történet narrátora a legérdekesebb. A ’20-as évek New Yorkjában óriásira nyílt a gazdasági olló, ezt többször mutatja a légi felvételeken kirajzolódó éles határ a virágzó belváros, a fényűző villák és a szénporos, ipari külváros között. A kétségbeesett kétkezi munkások és az unatkozó milliárdosok közt Nick egymagában képviseli a középréteget és az értelmiséget, így tökéletesen kívülálló, csak szemléli a két ellentétes tábor életét. Írói álmait sutba dobva próbál igazodni a természetellenesen rohanó világhoz, és brókerként meggazdagodni, de ez nem sikerül neki, barátai is inkább íróként mutatják be másoknak. Egyedül Nick esetében tapasztalhatunk komolyabb változást, illetve jellemfejlődést. A cselekmény során a bizakodó fiúból megkeseredett, az embertársaiból és az egész világból kiábrándult férfivá válik. A kerettörténet hőseként viszont erőteljes fejlődésen megy át. Kezdetben rezignált hanghordozású, összezavarodott emberként ismerjük meg, paradox módon egyszerre állítja, hogy sokat ivott (a kórlapja szerint is alkoholista) és, hogy egész életében mindössze kétszer volt részeg. Hangulatát általános depresszió, valamint a társadalommal szemben érzett megvetés jellemzi. Már az írás megkezdése előtt is költői szófordulatokat használ beszédmodorában, így elvesztegetett tehetségként együttérzést kelt a nézőkben. Pszichiátere javaslatára terápiás írásba kezd, de az eszelősen sercegő töltőtollat hamarosan rendezett betűket vető írógépre cseréli, a film végén történetét regényként tárja a közönség elé egy sérült ember naplója helyett. Mivel sikeresen szublimálta traumáját, az ő szempontjából a dráma egyfajta happy enddel zárul.
Luhrmann alkotása hatásosabb lenne, ha a harsány jeleneteket minimalizálják, illetve ha a filmet rövidebbre vágták volna. Ugyanis a Vörös függöny-trilógiát idéző giccstől elfárad a néző, elkalandoznak a gondolatai, így a katarzis helyét könnyen átveheti az unalom. A cselekmény egy rögeszmés álmodozó tragédiáját meséli el, aki görcsösen kapaszkodott egy olyan életbe, ami csak a képzeletében létezett. Ez a történet önmagában is megrázó és nehezen emészthető, s így igazán szükségtelen még a túlzsúfolt látványvilággal is terhelni a nézőt.