Az ezredforduló utáni hollywoodi filmgyártás történetében kevés rendezőnek van olyan erős szerzői hangja és látásmódja, mint Paul Thomas Andersonnak. A Tarantino-generáció kiemelkedő alkotói közül Anderson az, aki kifinomult érzékkel mutatja be az emberi kapcsolatokban feszülő drámát, olyan jellemekkel és történetekkel szembesíti a nézőt, melyek a valóság kiábrándító és félelmetes oldalát testesítik meg. A Vérző olaj (There Will Be Blood, 2007) című film az emberi gonoszság olyan rétegeibe viszi el nézőit, amelyekben a vér sötét, mint a nyersolaj, az ártatlanság pedig a kürtőből kirobbanó földgázzal ég el.
A film középpontjában egy amerikai ezüstbányász, Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis) története áll, aki a szükséges tőke előteremtése után megpróbál egy szeletet szerezni magának a huszadik század elején egyre népszerűbbé és gazdaságosabbá váló olajkitermelésből. Plainview és fia – akit még csecsemőként vesz magához a gyermek apjának halála után – a nagy lehetőség reményében családi vállalkozásukkal járják Amerika nyugati területeit. Egy nap ez a lehetőség Paul Sunday (Paul Dano) alakjában sétál be az ajtójukon: a fiú üzletet ajánl a családja földjei alatt található olaj kinyerésének jogáért. Az üzlet megkötése után Daniel és társai elkezdik a munkálatokat a száraz kaliforniai sivatagban. A fúrás során megismerkedünk a helyi közösség lelkipásztorával, Paul ikertestvérével, Eli Sunday-jel is (szintén Paul Dano alakításában). Eli és Daniel között hatalmi harc alakul ki, ami visszafordíthatatlanul sodorja a két szereplőt a film váratlan befejezéséhez.
A film a rendező korábbi alkotásaihoz hasonlóan emberi drámákat mutat be, ám szemben az 1997-es Boogie Nights vagy az 1999-ben elkészült Magnolia című filmekkel, melyekben Anderson egy csoport vagy több ember életével és kapcsolataival foglalkozik, a Vérző olaj egyetlen karakter sorsára épít. Daniel Plainview személyében a filmtörténet egyik legsötétebb karakterével találkozhatunk. Zsarnoki, irigy és önkényes jellem, akit allegorikusan a kapitalizmus végtermékeként is értelmezhetünk. Plainview az összes többi ember, a világ és Isten fölé rendeli magát, egyetlen célja a mindennél nagyobb profit termelése, saját helyzetének biztosítása. Ez a lelkileg sivár ember tökéletesen belesimul a sivatagi környezetbe, sőt, mintha a rendező elsődleges szándéka az lenne, hogy a lelketlenség vagy lelki üresség a képek minőségén, textúráján és milyenségén keresztül hasson a film befogadóira. Elemzésemben a film látványának azt a dimenzióját vizsgálom, amely véleményem szerint a történet mondanivalóját vizuálisan reprezentálja.
A különböző életeket, karriereket bemutató filmek esetében a kamera és a karakter bensőséges viszonya hihetetlenül fontos. A tényleges történetvezetésben kevésbé, ám a karakter lelki mélységeinek megismeréséhez, illetve a karakter és néző viszonyának elmélyítéséhez elengedhetetlen, hogy a szereplőt magában lássuk, amint mérlegeli életét. Ez a filmkészítői eljárás elősegíti a karakterfejlődést, mely a narratív, „ipari” film egyik legalapvetőbb követelménye. A Vérző olajban elenyésző azoknak a jeleneteknek a száma, amelyekben a főszereplő nem jelenik meg. Ennek két oka lehet: a rendező tudatosítani akarja bennünk, hogy a főhős tisztában van az események menetével, nincs olyan mozzanat, ami a karakter tudásán kívül lenne. Másodsorban redukálja a néző információszerzési lehetőségét a szereplő tudására, így kapcsolatba hozza a nézőt és a nézettet. A „hős” általában valakivel együtt van jelen, nagyon kevés azoknak a beállításoknak a száma, amelyekben egyedül látható. Ezekben a ritka jelenetekben viszont mintha Plainview-n egy pillanat erejéig erőt venne az emberség, például miután örökbefogadott fiát, H.W.-t (Dillon Freasier) otthagyja a vonaton. Ezek a szekvenciák nagyon rövidek, a karakter ugyanis mélyen elássa magában az emberség legkisebb nyomát is. Anderson nem próbálkozik a lehetetlennel, nem akarja megszerettetni hősét a nézőkkel, inkább tudatosan elemzi annak rétegeit. Sőt, mintha a rendező elsődleges célja az lenne, hogy a karakter teljes mértékben kiteljesedjen, így annak szellemisége meghatározza az egész film arculatát, atmoszféráját. A következőkben a film képi megoldásainak az elemzésére térek rá, hiszen ez érdekes módon az elbeszélés folyamatának egyik leglényegesebb eleme.
Először is vizsgáljuk meg a történet helyszínét! Száraz sivatagi környezet, ahol semmilyen életre utaló nyom nincs. A kopár táj rideg embereket szül – ezt a tanítást már jól ismerjük a western világából. Az elidegenítő környezet elidegenedett emberek otthona. A felszín alatt meghúzódó olajmezők a gazdagság lehetőségével kecsegtetnek.
A rendező legtöbb filmjében gyakori a hosszú beállítás. Ez a formanyelvi megoldás a történetmesélés folytonosságát biztosítja úgy, hogy a nézői figyelmet belezárja az adott szekvenciába. Az olykor alig érzékelhető kameramozgás és a vágások számának csökkentése a film realizmusának megerősödését eredményezi. Ez a folyamat a nézői tevékenység elmélyülését biztosítja, valamint azt, hogy a narrációt teljes mértékben a kamera által biztosított kép vezeti. A filmben megjelenő képek általában nagy látószögű objektívvel készültek, de a kis mélységélesség miatt nincs meg a grandiózusságnak az az élménye, ami ehhez a lencsetípushoz kapcsolódni szokott. Épp ellenkezőleg, a képek a gyújtótávolság rövidsége miatt beleolvadnak a képmező síkjába, maguk is síkszerűvé válnak. A térmélység elvesztése azzal a következménnyel jár, hogy a környezet és a karakterek egyenrangúvá válnak minden beállításban. (Ez a vizuális szerkesztésmód leginkább a képeslapokat idézi meg.) Tudatos alkotói gesztus ez, mely kivetíti a főhős lelkiállapotát a tájra és ezzel együtt a látványra is. Nem tudjuk eldönteni, hogy Daniel embertelensége formálta ilyenre a látványt, vagy a táj tette embertelenné a főhőst, vagy mindkettő valamilyen sötét folyamat révén vált az élet és az élhetőség ellenpéldájává, azt viszont biztosra vehetjük, hogy a környezet és a központi karakter között szoros kapcsolat fedezhető fel.
A fényjáték és a színek használata tovább erősíti ezt a folyamatot. A nagyrészt szórt fény alkalmazása miatt a filmben majdnem teljes egészében a kontrasztosság hiánya tapasztalható (kivétel ez alól talán Daniel és a már felnőtt H. W. [Russel Harvard] utolsó párbeszéde, amikor Daniel bevallja a fiúnak, hogy nem vérrokonok). Az egyenletes fényeloszlás miatt a tájban lévő tárgyak nem válnak le az alapról, az előtér egyszerűen belemosódik a háttérbe. A képi puritanizmus gyönyörűen viszi színre az emberi jellemek egysíkúságát.
Ezek a technikai megoldások, valamint az, hogy a klasszikus narratívákkal szemben a filmben nem szerepel protagonista, azaz pozitív főhős, okozzák azt, hogy nem jön létre a néző és a karakter azonosulása, amit Metz a néző másodlagos azonosulásaként definiál. A néző tehát el van zárva a szereplővel való azonosulás lehetőségétől, az egyetlen azonosulás kizárólag a szerzői látásmóddal lehetséges.
Narratív szempontból fontos megvizsgálnunk továbbá a cím és az elbeszélés kapcsolatát. A cím általában az alkotások történetére, tartalmára, mondanivalójára vagy elkészítési folyamatára utal(hat). A „there will be blood” kifejezés esetében a cím kérdéseket vet fel és ebből kifolyólag elvárásokat hoz létre a befogadóban: mikor, hol és kinek a vére fog folyni? Ennek az elvárásnak a kielégítése egészen a film végéig várat magára, amikor is egy kubricki szimmetriát idéző szekvenciában Daniel leszámol a hozzá ellátogató Eli atyával. A cím csak a film fináléja után jelenik meg, mintha csak egy passzus volna a Bibliából, ezzel tovább hangsúlyozva a két karakter, Eli és Daniel ellentétét és hasonlóságát, rajtuk keresztül pedig az üzleti és az egyházi élet gyarlóságainak rokoníthatóságát.
A 21. századi effektorientált filmtermésében felüdülést jelent egy-egy olyan film, amely a narratívát megbolygatva valami újat tud hozni a mozi világán belül. De ennél is fontosabb az, amit Anderson csinált, mégpedig, hogy a történetmesélés elemeit közvetlenül a vizuális megjelenítésbe építette bele. A Vérző olaj iszonyatosan feszes film lett, aminek kitüntetett figyelmet kell szentelni, és ami után magunk is megijedhetünk, mennyire gonosz faj a miénk.