Sokféle módon valósítható meg egy kortárs képzőművészeti kiállítás, amely a Holokauszt fogalma köré épül – erre is utalhat a Ludwig Múzeum júliusban nyílt tárlatának címében az egy szócska: eszerint a szeptember 28-ig látható anyag csak egy lehetséges módja a Holokausztot tematizáló, kortárs műalkotásokat felvonultató kiállításoknak. De értelmezhető máshogyan is a címbeli szókapcsolat, miként a szögletes zárójelbe tett csend sem egyjelentésű. Tímár Katalin, a kiállítás kurátora – akivel a megnyitó előtt beszélgettem, s akit a cím jelentéséről is kérdeztem – az értelmezhetőségek szabadságát hangsúlyozta, hozzátéve, hogy számára a csend elsősorban egy pillanatnyi megállást és szünetet jelent abban a „társadalmi zajban”, ami körülvesz bennünket. Élesebben fogalmazott köszöntőjében Szipőcs Krisztina, a Ludwig gyűjteményi osztályának vezetője, aki a kiállítás címét és az alkotásokat egyaránt egy „trauma utáni” és „vihar előtti” csendre történő utalásként értelmezte. A kiállítást megnyitó K. Horváth Zsolt társadalomtörténész, az ELTE oktatója pedig még tágabb – és fenyegetőbb – kontextusba illesztette a tárlaton látható műveket: a tiszaeszlári vérvád körüli események felidézésével arról beszélt, hogy a „nagy per” még ma sem ért véget, hiszen az, ami ellen egykor Eötvös Károly küzdött, a kétezres években nemcsak a magyar parlamenti  felszólalásokban van jelen, hanem folytatódik többek közt Tatárszentgyörgyön, Alsózsolcán, Tiszalökön, vagyis a romák elleni támadások helyszínein is.

Az interpretációk közti eltérések szorosan összefüggnek azzal, hogy a kiállítás nem egyszeri, történelmi eseményként tekint a Holokausztra. A Tímár Katalin által írt felvezető szöveg szerint „a háború végével korántsem szűntek meg azok az ideológiák működni, melyek épp a háborúhoz, a nácizmushoz és a Holokauszthoz vezettek”; így a kiállított művek egy csoportja olyan előítéleteket, illetve előítéletes viselkedéseket állít középpontba, melyek manapság is jelen vannak, s amelyeknek nem kizárólag a zsidók a célpontjai, hanem más etnikumok vagy kisebbségi csoportok. A szövegben emellett olvashatunk arról a vitáról, amely a Holokauszt egyediségének és ábrázolhatóságának kérdéséről zajlott a történettudományban és  a képzőművészetben – kár, hogy ezeket a fontos gondolatokat a látogatók többsége számára kissé nehezen érthető, szakmai „tolvajnyelven” fogalmazták meg –, valamint szó esik az Ernst van Alphen által bevezetett „Holokauszt-hatás” fogalmáról is. Eszerint a Holokauszt képzeleten alapuló ábrázolásai képesek arra, hogy a történtek okait és körülményeit is megjelenítsék, és szemben a túlélők és tanúságtevők dokumentarista jellegű ábrázolásaival, melyek csak az áldozattal való azonosulást „engedélyezik” a befogadó számára, lehetőséget adnak arra is, hogy ­ne csak az áldozat pozíciójából szemléljük, illetve éljük át az ábrázolt eseményeket. „A nézőnek persze kényelmetlen az elkövetővel való azonosulás lehetősége” – zárul a felvezető szöveg –, „de épp ez teszi számára lehetővé, hogy a Holokausztot ne kizárólag egy elmúlt, a mához semmilyen módon nem kötődő történelmi eseményként lássa, hanem a jelennel kapcsolatos politikai és ideológiai kérdéseket is feltegye magának.”

Horváth Tibor (Fotó: Bakki László)

Horváth Tibor: Arbeit macht Dich, 2011. (Fotó: Bakki László)

A kiállítás első termében, közvetlenül a bevezető szöveg alatt, egy üvegtárolóban installációszerűen jelennek meg a különböző alternatív, Tímár Katalin által performatívnak nevezett emlékművek fotói, többek közt Jochen Gerz süllyedő oszlopa, Eisenmann berlini sztéléje vagy Jovánovics György ’56-os szobra, s számos más, jól ismert alkotás a világ különböző pontjairól. A képek közt a budapesti Csillagos házak-projekt és a Szabadság téri Eleven emlékmű fotója is szerepel – ez utóbbinak a helyszínén egyébként Tímár Katalin beszélt is a performatív emlékművekről idén júniusban –, itt és most azonban ezeknek a beleélésre, részvételre késztető emlékműveknek csak a múzeumi üvegvitrinbe zárt képeit szemlélhetjük, s nem nehéz e gesztusban a keserű (ön)iróniát is látni. A művészet szerepére rákérdező önreflexív irónia megjelenik a szemközti falon látható Gerber Pál-műveken is: a Majd a művészet fogja megállítani (2005) című ceruzarajzon vonatsínekre helyezett különféle tárgyakat ­– talán műalkotásokat – látunk, a Klein József (2003) című festményen, Gerber által új (kép)keretbe helyezve pedig egy eredeti Klein-műre került rá a festő születésének és auschwitzi halálának dátuma.

Gerber Pál: Majd a művészet fogja megállítani, 2005.

Gerber Pál: Majd a művészet fogja megállítani, 2005.

A kiállítás terébe lépő látogatót mindezek mellett más, legalább ennyire hangsúlyos „első” benyomások érik: valahonnan távolról egy zsidó ének panaszos dallama hallatszik – később kiderül, hogy Orlow Uriel Poznan1942 (1996-2002) című video-installációját kíséri, melyben egy uszodává alakított zsinagógát láthatunk ­–, a szomszédos terem bejárata felett pedig az auschwitzi táborfeliratot ironikusan átértelmező, mini téglákból felépített Arbeit macht Dich („Munka teszi az embert”) felirat olvasható (Horváth Tibor munkája, 2011). Úgy vélem, a „kirakós játék”, persze sokféle módon átértelmezve, számos műben megjelenik: mintha Libera Lego-koncentrációs táborának –­ amely szerepel is a kiállításon – „végtelen lehetőségeket magába rejtő” játékát gondolta volna tovább Tímár Katalin, aki tanárként szemlélteti is ennek eredményeit tanítványai mini-kiállításaival a tárlaton belül. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának doktoranduszai egyes művekhez makettszerű dobozokba elhelyezett kiállítás-tervezeteket készítettek, melyekhez magyarázatokat és zeneműveket is illesztettek. A Libera-műhöz készült installációban például a diákok „visszafordítják” Libera eredeti koncepcióját, és egy békés világot építve „helyreállítják” a Lego eredeti szerepét, amivel a Holokauszt traumáját szeretnék oldani.

csend.libera

Z. Libera: Lego. Koncentrációs tábor No. 3., 1996.

A „kirakó” másféle, szintén pozitív példái azok a Gunter Demnig által készített botlatókövek, melyeknek fotóival a kiállítás minden egyes termében találkozhatunk. Ugyanakkor ezeknek a mini-emlékműveknek a „falra kerülése” azt a jelentést is hordozhatja, hogy az eredeti helyükön eddig többnyire észrevétlenek maradtak.

Albert Ádám: Munkapróba / BLK1., 2014.

Albert Ádám: Munkapróba / BLK1., 2014.

A kiállítás legtöbb műve viszont inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy semleges vagy „ártatlannak” látszó elemekből sokféle, akár a Holokauszthoz (is) vezető „építmény” jöhet létre. Albert Ádám Munkapróba / BLK (2014) című műve a pszichológiai tesztek, illetve pályaalkalmassági vizsgálatok során ma is használt Bogen-Lipmann kalitka megsokszorozásából áll; az installáció melletti szövegből kiderül, hogy az ügyességet mérő eszköz egyik alkotója, Otto Lipmann a német holokauszt áldozata lett, s Bogen is visszavonult a tudományos élettől. Eva Koťátková Ülj egyenesen! (2008) című video-installációjában a  gyerekeket fegyelmező normák mint kalitkák jelennek meg; Bodó Sándor Ítélet Jeruzsálemben című könyvinstallációja pedig azzal „játszik el”, hogy az egyes művek végén lévő könyvajánlók láncolatában milyen gyorsan és könnyen eljuthatunk az előítéletes vagy kirekesztő szellemiségű művekhez.

Eva Kot'átková: Ülj egyenesen!, 2008,

Eva Kot’átková: Ülj egyenesen!, 2008,

A különféle kisebbségekkel vagy etnikumokkal szembeni előítélet, kirekesztés, s az ezekhez kapcsolódó agresszió számos alkotásban megjelenik: Kaszás Tamás fametszete a 2006-os romagyilkosságokra reflektál, Szirmai Norbert és Révész János Jobb a Fradi! (2002) című videója a romák elleni előítéleteket jeleníti meg. Az agressziót kísérő közönnyel, tehetetlenséggel több műben is találkozhatunk: Ştefan Constantinescu 92-es trolibusz (2009) című videóján például egy buszon ülő férfi telefonbeszélgetését halljuk, amint rendkívül durván gyilkossággal fenyegetőzik, s mindezt az utasok közönnyel hallgatják.

Ştefan Constantinescu: 92-es trolibusz, 2009

Ştefan Constantinescu: 92-es trolibusz, 2009

A műveket kísérő, egyébként precízen összeállított szövegek ellenére némelyik alkotás nehezen értelmezhető – a kiállítás egyik leghangsúlyosabb eleme, Kis Varsó Fogyóeszköze (2007) például jócskán „elbírta volna” az alaposabb tájékoztatást Major János munkásságáról –, de szerencsére a látogatókat művészeti főiskolákról, egyetemekről érkezett gyakornokok is segítik a látottak értelmezésében és befogadásában. Az általam kérdezett egyik gyakornok arról is beszámolt, hogy a látogatók nemcsak a művek kapcsán támadt gondolataikat, de gyakran személyes élményeiket is megosztják vele. Valószínűleg a látottak sokféle szempontból történő értelmezése volt a célja a Ludwig munkatársainak is azzal, hogy nemcsak művészettörténészt, hanem szociológust, pszichológust, nyelvészt is hívtak tárlatvezetésre. Erre még egy alkalommal számíthatunk: szeptember 27-én Mártonfi Attila nyelvész-informatikus tart exkluzív tárlatvezetést.

Hozzászólások

hozzászólás