Mundruczó Kornél Fehér Isten (2014) című filmje – mely az idei Cannes-i Filmfesztiválon Un Certain Regard („Egy bizonyos tekintet”) díjat nyert – olyan disztópiába vezet, amelyben a keverék kutyák központi utasítás alapján üldözendők. A film főhőse, Lili (Psotta Zsófia) nagytestű korcs kutyájával érkezik az apjához, hogy nála töltse a szünidőt, amíg édesanyja új partnerével külföldön nyaral. Apa és lánya között láthatóan nincs szoros viszony. A szikár és szótlan Dániel (Zsótér Sándor) meglehetősen feszült, kényelmetlenül mozog az apaszerepben, lánya hű társát, Hagent pedig az első perctől tehernek érzi. Azonnal bajba is keverednek a kutya miatt: az egyik kotnyeles szomszéd szóvá teszi a korcsokra vonatkozó bejelentési kötelezettséget és az utánuk fizetendő adót, miközben undorodva méregeti az egyébként jámbor ebet. Az első, vonyítással végigkísért éjszaka után Dániel megelégeli a kutya jelenlétét, és Lili füle hallatára megígéri a kiérkező sintérnek, hogy eltünteti az állatot. A kislány próbálja egy szöktetési kísérlettel menteni a helyzetet, de végül megtörténik az elkerülhetetlen: Hagen utcára kerül.

Ezután a történet két szálra bomlik. Az egyikben Lili kétségbeesett próbálkozásait láthatjuk, ahogy a kutyáját keresi, a másikban Hagen kalandjait kísérhetjük figyelemmel. A kutya hosszú utat jár be mind fizikailag, mind pedig mentálisan. A sintérektől egy hajléktalan menti meg, akitől az Afghan becenévre hallgató kereskedőhöz (maga Mundruczó játssza a szerepet), majd egy kutyákat viadalokra felkészítő trénerhez kerül. Hagen itt válik szelíd háziállatból fenevaddá. A kegyetlen és fájdalmas edzés, amely a legbelsőbb ösztöneit hívja elő, meghozza a gyümölcsét; rögtön az első viadalán véres győzelmet arat. A küzdőtérről elmenekülve az állatmenhelyre kerül, ahonnan csak emberélet kioltásával tud kiszabadulni. Ennek köszönhetően olyan tiszteletet vált ki a többi kutyából, hogy ezután egy egész falka kíséri majd őt az útján.

5978722_052b76198cf3f4efad28eff531a40ce7_x

A cselekménynek ez a szála egyszerre road movie és bosszú-történet. Hagen az utazása közben hatalmas változásokon megy keresztül mire végleg háta mögött hagyja egykorvolt énjét, az embereket hűen szolgáló háziebet. Új életében meg kell tanulnia megvédeni magát, többé nem számíthat az emberek jóságára, mert az – Lili kedvességét leszámítva – örökre eltűnt. Csordába verődött társaival visszatér azokra a helyekre, amelyeken korábban megfordult, és elpusztítja azokat, akik ártottak neki. A film története ezen a ponton kiszámíthatóvá válik. A leszámolás jelenetei hasonlóan épülnek fel, és az ismétlődés sajnos nem tesz hozzá az eseményekhez. Az egyre szaporodó halálesetek elveszik az élét a cselekmény jelentőségének. Ráadásul a kutyákat eddig a gondolkodó, de szívtelen emberekkel szembeállítva, ösztönlényekként ábrázolták, így a következetes retorziójuk elég furcsa.

Az első gyilkosság még váratlan és sokkoló, de nagyon hamar lelepleződik Hagen szándéka, és a bosszúhadjárat lépései is pontosan megjósolhatók. Kiszámítható a sorsa a kötekedő szomszédasszonynak vagy a nyerészkedő kutyadílernek. A cselekmény innentől a futás-ölés tengelye mentén zajlik, amit Lili felbukkanása tör meg olykor. Mivel azonban ő is a falkát követi, sőt, sokszor ő leli meg a kutyák után maradt emberi tetemeket, ezek a jelenetek is csak a (felesleges) nyomatékosítást szolgálják. Mintha az egyébként erős alaptörténetet nem sikerült volna gazdagon kidolgozni, és a hézagokat ugyanannak a momentumnak a visszajátszásával szeretnék kitölteni az alkotók. Ugyanez az ismétlődés látható a film zárójelenetében, amikor Lili trombitajátékával csillapítja le az elvadult falkát, és külön snittekben, egyesével mutatják a kutyákat, ahogyan – a zene hatására – a földre fekszenek. A vágóképek nem elég rövidek ahhoz, hogy montázsba szerkesztve absztrakt módon hozzák létre a megbékélő állatok képzetét. A felvételek elnyújtottak és az unalomig ismételtek. Vagyis röviden: a kevesebb ezúttal is több lett volna.

A karakterek – talán Lilit kivéve – kicsit olyanok, mintha papírmaséfigurák lennének. Az emberi szereplőket egyoldalúan ridegnek és gonosznak ábrázolták. A gyanakvó szomszéd, a bárddal hadonászó hentes, az érdekek által vezérelt kereskedő, de még az értelmiségi réteget képviselő zenetanár és Lili professzor édesapja is beszűkült és merev. Ráadásul a csekély jellemfejlődést is következetlenül építették fel. Dániel például egyetlen esemény hatására válik kérlelhetetlen és szigorú szülőből engedékeny és laza apává. Lányával való kapcsolata is egy csettintésre fordul a közönyből a tökéletes összhangba. Ez a momentum természetesen a film végkifejletét szolgálja, amelynek során az immáron odaadó édesapa a lánya életét próbálja megmenteni. Tekintve azonban, hogy a kapcsolatukban bekövetkező változás minden előzményt nélkülöz, az egymásért való küzdelmüket sem sikerül teljesen átélnünk.

00076902

A karakterek sematikussága többek között a színészi játék merevségéből is ered, ami vélhetően rendezői szándékot takar. Mundruczó az eddigi filmjeiben is inkább a naturalista színészi játékot preferálta, és színészvezetése időről időre ugyanazt az eredményt hozza. A hétköznapi beszédstílus mímelése azonban a reality műsorok korában kezd a kommersz szórakoztatás eszközévé válni, s mint ilyen, lassan kikopik az igényes alkotásokból. Másrészt a direkt módon redukált játék inkább mesterkélt, a figurák pedig bábszerűek. A Mundruczó által alakított karakter akcentusa és túlzó gesztusai pedig sokszor elvonják a figyelmet a történetről, megtörik a drámai feszültséget.

Talán furcsán hangzik, ha a színészi játék kapcsán inkább az állatokra hívnám fel a figyelmet, de a kutyák lenyűgöző teljesítményt nyújtottak. Persze nem (vagy nem csak) őket illeti a dicséret. Az, hogy a kutyák – és köztük is kiemelten a Hagent játszó Body és Luke – valóban úgy tűntek fel a vásznon, mint emberi érzelmek és indulatok kifejezésére alkalmas egyedek, a kiképzők, illetve a rendező, az operatőr (Rév Marcell) és a vágó (Jancsó Dávid) együttes munkájának eredménye. Hagent – amíg szelíd házieb volt – tipikusan felülről fényképezték, mintha ítélkező és irányító személyekként mindig fölé magasodnánk. A fölfelé néző kutya a szomorú szemeivel elnyomottnak és megalázkodónak tűnt. Később a kutyaviadalon már alulról vették, ahogy legyőzött társa fölé emelkedett, és a kamera közelítő mozgása által még heroikusabbnak tűnt a jelenet. A menekülő és támadó kutyák mozgásának különbségei szintén a kamera elhelyezkedése és a vágások változó hossza által jöttek létre. A támadó kutyákat legtöbbször nagytotálban, elölről és hosszú snittekben láthattuk, míg a sintér elől szaladó kutyákat hátulról fényképezték. A Hagen mögött közlekedő kamera mozgása egyrészt feszültségnövelő erővel bír, másrészt ki is kényszerít egyfajta nézői azonosulást a kutyák után loholó szereplőkkel. A cél persze nem az, hogy a sintérekkel érezzünk együtt, hanem, hogy önkritikát gyakorolva megértsük, hogy végső soron rólunk, emberekről szól ez a tanmese.

feheristen-jelenetfoto-30

A film vitathatatlan érdeme a pazar kivitelezésű látványvilág és a jól kidolgozott operatőri munka. A manapság divatos kézikamera rángatózását ugyan meg kell szoknia a szemnek, de kárpótol minket ezért a felvételek hangulata, amelyek fakó, hideg színeikkel jól illeszkednek a cselekményhez, csakúgy, mint a helyszínek és a díszletként szolgáló épületek. A bomlásnak indult belvárosi házak, a téglaporos udvarok és a macskaköves utcák olyan atmoszférát teremtenek, amely megfelelő hátteret nyújt az előtérben zajló olykor brutális eseményeknek, és egyben finom utalás arra, hogy az ember képes a környezetét teljesen tönkretenni. Az ilyen képi célozgatások sokkal érzékenyebb módon szolgálják a befogadást, mint például a jó és a rossz oldalon álló karakterek elnagyolt ábrázolása.

Hagen és falkájának története persze nemcsak az állatokkal való kegyetlen bánásmód következményeire hívja fel a figyelmet, hanem egyszersmind szimbóluma egy egyetemesebb problémának: a kisebbségben lévők és elnyomottak felé irányuló általános haragnak és elutasításnak. Az üzenet fabulába csomagolása kreatív ötlet, más kérdés, hogy ezt elég didaktikus módon közvetíti a film. Mivel túlságosan élesen rajzolódik ki a határ a sötét oldalon álló emberek és a kirekesztettségükben harcossá váló állatok között, a film konklúziója is inkább tűnik szánkba rágott tanulságnak, mint finoman felvezetett mondanivalónak, és félő, hogy emiatt nem vált ki olyan társadalmi visszhangot, mint amilyenre a téma kapcsán szükség lenne.

 

Hozzászólások

hozzászólás