Kerek évfordulóval, negyed évszázados születésnappal ünnepelt idén a szegedi alternatív színházi fesztivál, a Thealter. S pont mint egy érett, magabiztos, jóképű ifjú színész, egyaránt villantott markánsan kirajzolható karaktereket s meglepő új fordulatokat, a változás és megújulás frissességét. Az előadások a visszatérő meghívottakkal (Pintér Béla, Szőke Szabolcs, Horváth Csaba), a nemzetközi színfoltokkal és különösen a balkáni szerelemmel (Urbán András), az egész napos rendezvények (workshopok, kritikusi beszélgetések, délutáni utcaszínházak, kiállítások, koncertek) és az esemény levegője, a mindig rekkenő júliusi hőség, az ismerős arcok a szervezők (és egy nagyrészt illetően a közönség) között, „balog” tőmondatai és az immáron tökéletesen olajozottá vált szervezés rajzolták ki a karakteres arcél vonalait, miközben a látottak tartalma, a régiek megújulási képessége és az új meghívottak ismeretlen színárnyalatai gondoskodtak a lüktetésről, a pulzusszám be-bepörgetéséről.
fotó: Révész Róbert, forrás: MASZK Egyesület
Különös kilenc nap volt. A valóság talán sosem pofátlankodott ennyire a színház frontvonalain túlra, mint most. Vagy fordítva. Elment közben egy színházi szakóriás, Koltai Tamás, sokunk privát színháztörténetének is jelentős hőse (legelső írásomat is ő publikálta tizenhárom éve a Krétakör W – munkáscikruszáról). Több előadást tekintve is ugyanaz zajlott kint, mint bent: a Mars téren a „migránsok” légtornász akciókat mutattak be (Offline:ontheater: Menni vagy maradni), a pályaudvaron pedig (idézőjel nélkül) fogadták az önkéntesek segítségét. Akadt még egy születésnaposunk: a Metanoia Artopédia a Thealterrel együtt ünnepelte megalakulásának szintén 25. évfordulóját egy rendhagyó, a legkorábbi alkotókat is megszólaltató kerekasztal-beszélgetéssel.
Offline:ontheater (Budapest): Menni vagy maradni. Fotó: Révész Róbert, forrás: MASZK Egyesület
A 27 előadás között kőszínházi próza, táncszínház, utcai performansz, alternatív színház színezte szokásos módon a palettát. Megszokott tökéletességét nyújtotta az új Pintér Béla-rendezés (Pintér Béla és Társulata – Átrium Film-Színház felállásban), frappáns dramaturgiájával, nyelvi leleményével és a színészek friss játékával a Bárkibármikort ugyanúgy nem lehetett nem szeretni, ahogy a többi Pintér-darabért sem lehet nem rajongani.
Pintér Béla és Társulata – Átrium Film-Színház (Budapest): Bárkibármikor. Fotó: Révész Róbert, forrás: MASZK Egyesület
Pezsgett a levegő a Kohlhaasra várva. Hegymegi Máté rendezésének inkább csak a Régi Zsinagóga közege adott alternatív színházi hangulatot. Látványos, sokféleképp variálható díszletelemei és jelmezei, mozgásszínházi elemei, valamint Nagy Zsolt zseniális játéka szerethető kortárs előadássá tette Kleist darabját. Nagy dacos, testi és akarati erőtől duzzadó lókereskedője néhol a (fent már megidézett) Krétakör-előadás Woyzeck-karakterére emlékeztetett.
Szkéné Színház (Budapest) – Zsámbéki Színházi Bázis – MASZK Egyesület (Szeged): Kohlhaas. Fotó: Révész Róbert, forrás: MASZK Egyesület
Egyszerűségével és az előadók kiélezett itt-és-mostban lenni tudásával tarolt (nálam) a Bolondok hajója, a Niv Sheinfeld and Oren Laor Dance Projects (Izrael) tánckoreográfiája. Az előadásban a keretes szerkezet nyújt minimális narratív támaszt: a három táncos először egymás mellett, elszigetelten mozog a nézők felé fordulva frontálisan, egymásról mit sem tudva, idegenként, majd összekuszálva (nem csak) a tér átlóit valahogy egymásba bonyolódnak, találkoznak, kialakul szerelem, barátság, a szokásos emberi viszonylatok, hogy a „történet” újra a fásult elszeparáltságban, a magány nézők felé (vagyis a semmibe, a tükörbe, önmaguk felé) irányuló ismétlődő mozgássoraiban végződjön. Nincs ebben semmi szomorú, a párhuzamosok egyszer majd úgyis újra találkoznak. Az egyszerű történetet a közben kibontakozó kis események teszik nagyszerűvé. Ahogy például az egymásra találásban a gépszerű figurák megelevenednek, kivirágoznak. A lány szereplő (Anat Grigorio) szemében szinte konkrét tűz gyullad, ahogy rátalál a csábításban, a kapcsolatteremtésben rejlő energiákra.
Niv Sheinfeld and Orean Laor Dance Projects (Izrael): Bolondok hajója. Fotó: Révész Róbert, forrás: MASZK Egyesület
Ez a szikra hiányzott számomra meglepően a fesztivál egyik sztárdarabja, a Bűn és bűnhődés (Forte Társulat – Szkéné Színház) táncosainak szeméből, amiért talán nem az előadók a felelősek. A regénynek is terjengős szöveget először színpadra kellett adaptálni, második körben egy összhatásában inkább a történelmi avantgárdot idéző, mintsem posztmodern gesztussal kimerevített táncpozitúrákba merevedett alakok szájába adni a nem túlságosan besűrített szövegrengeteget (az előadás 200 perces). A színpadi lehetőségeket kihasználó „testtel beszélni, beszéddel cselekedni” posztmodern keresztjáték valahogy döcögős, a prózai színház és a mozgásszínház élesen elkülönült maradt.
Forte Társulat – Szkéné Színház (Budapest): Bűn és bűnhődés. Fotó: Révész Róbert, forrás: MASZK Egyesület
Felfrissülést jelentett azonban a szünetben a Zsinagóga-kertben játszott performansz, Lengyel Katalin és Tóth-Zs. Szabolcs You-Topiája, egy lány és egy digitális kéz évődése, melynek különleges vizuális technikája (a digitális mozgás is „helyben készül”) komoly kérdéseket feszeget testi jelenlét és mediatizáltság konfliktusáról.
Bandart Productions (Budapest): You-Toopia – Az erő benned van. Fotó: Révész Róbert, forrás: MASZK Egyesület
És végül a szintén születésnapos Metanoia Artopédia új előadásáról, az Én tökéletes vagyokról. Aki ismeri a színház történetét, nem igazán vár nyelvkeresgélést, csetlő-botló próbálkozást, kísérletezgetést. Perovics Zoltán „színháza” az első pillanattól „profi” volt a maga privát vágányán, utánozhatatlan, elementáris erejű nyelvezetével. Nemcsak, hogy műfajba, de médiumba sem igazán volt sorolható, ami sokszor történt a Metanoia falai között. Élő installációkat, akusztikus-vizuális fantáziákat láthattunk, ami néhol inkább – ha már választani kell – a mozi hangulatát idézte, mintsem a színházét, az élő szereplők ellenére. Most mégis beszélhetünk egyfajta formanyelvi változásról, megújulásról. Az Én tökéletes vagyok a második darab, amit Perovics feleségével, Erdély Perovics Andreával mint a rendező munkatársával közösen jegyez, s amelyben – az előzőekhez képest – határozottan megjelenik a szószínház, a szerepjáték, a szövegmondás, s a visszatérő főszereplő (Erdély Perovics Andrea). Ott a gyönyörű fekete-fehér Metanoia-világ, de ott van már valami más is. A jó az, hogy nem lehet elkülöníteni a szálakat (a beszélgetésben Pero azt mondta, ő mindig is abból dolgozott, ami van, Andrea azt hangsúlyozza, hogy a Metanoia formálódott az ő világához), hogy valami új született anélkül, hogy erejét vesztette volna. Amúgy 25 éves módra…
Metanoia Artopédia (Szeged): Én tökéletes vagyok. Fotó: Révész Róbert, forrás: MASZK Egyesület