A 21 éves „TE!”-alter fesztivál dühöngő ifjúsága

„Régen volt, mikor utoljára valamit először csináltam életemben”

Erdély Miklós: Ásványgyapot

„Maga az élet”

Antonin Artaud

Szerencsés az idei Thealter Fesztivál alcíme: az „U21” gondolatokat, asszociációkat ébreszt dekódolásra sarkalló rövidségével. Először is mint a sportban használatos ifjúsági kategória („utánpótlás 21”, azaz „21 éven aluliak”) utalhat a fesztiválon fellépő fiatal társulatok idei dominanciájára. A fiatalok azonban eddig is képviseltették magukat (pl. Szegedi Focus Műhely, Horváth Mihály Gimnázium), viszont mint határokat szétfeszítő, lázadó, szabadságkövetelő, alkuképtelen hangulat (vagyis éppenséggel nem mint kategória), a „fiatalság” az idei fesztivált valóban speciálisan jellemezte. A mindent akaró életenergia a (valóban kiskorúakból álló) Zágrábi Ifjúsági Színház előadását (Vatrotehna 2.0) épp úgy átjárta, mint Béres Márta One Girl Show-ját vagy az új színházi formát bevezető PanoDrama verbatim színházát (Szóról szóra).

Az „u” betű ezen kívül – lévén egy alternatív színházi fesztiválról szó – az ebben a kontextusban jobban bejáratott „underground”-előtag rövidítéseként is olvasható, melynek aktuális jelentését az színezheti, hogy a kultúrpolitika tavalyi lépései miatt a független színházak kénytelenek alulról ütögetni az életben maradás mércéjét. Így az „under 21” keserű szájízzel azt jelentheti: „éppenhogy megtartott 21. Thealter-fesztivál”, amolyan „20 és fél”. Ezt az olvasati lehetőséget a hetet végigélő néző nyugodt szívvel cáfolhatja. Bár sok mindenki kimaradt a visszatérő Thealter-vendégek közül (Ache, Derevo, Ivo Dimcsev, Hólyagcirkusz), a megjelenő régiek és a feltűnő újak (vö. „u” betű!) teljes értékűvé tették ezt az esősre sikeredett (vö. umbrella!) szegedi fesztivált. A nemzetköziség Romániára és a volt-Jugoszlávia országaira „szűkülve” pedig csak feszesebbé tette a fesztivál „dühöngő ifjúság”-tematikáját. (Arról, hogy a művészet a 21. század elején újra under ground kényszerült, Pintér Béla mai témákra – APEH-szorítás, cégversenyek stb. – áthangszerelt mozgalmi dalai jelentik a legszebb allegóriát (A soha vissza nem térő): az idő amúgy nietzscheánusan körbe-körbe halad…)

A két említett jelentéstartam – a fellépők fiatalsága és a fesztivál undergroundsága – mégis összefonódik valamiképp: csak a dühösen fiatal életerő képes túlélni a külső szorítás ellenére, nemhogy vegetálni, de feltartóztathatatlanul vágtatni tovább, fejlődni az új formák kipróbálása, új kísérletezések mentén. Nehéz lenne a művészet szót használnom (ld. a „művészet túlél, elfojthatatlan, magától létezik stb.” kijelentések kísértését), ugyanis az idén beválogatott előadásokban megnyilvánuló dühös-dacos száguldás formája sokkal inkább az esztétika határain túlra lépésben ragadható meg. Ez az, amit Artuad úgy nevezett a kegyetlenség színházáról értekezve, hogy „maga az élet abban a mértékben, amennyiben az reprezentálhatatlan… A színháznak az élettel kell egyenlővé lennie, persze nem az egyéni élettel, (…) hanem a felszabadított élettel… Nem a Művészet az élet imitációja, az élet imitál egy transzcendens princípiumot, amellyel a művészet kapcsol ismét össze bennünket”.

Az őszinteségükkel lehengerlő stand-upos lányok (Mady-Baby, Béres Márta One Girl Show), az arcomba megafonozó, pornóval provokáló horvátok (Vatrotehna 2.0), az aktuális politikai kérdéseket kiteregető PanoDráma, mind a néző kegyetlen megszólításával, fizikai-lelki bevonásával (vö. U21 mint „You! 21”!) tértek vissza a katharszisz „húsbavágó purgáció” jelentéséhez. Míg sokáig a tánc- és mozgásszínház, a nyelv nélküli testi cselekvés jelentette az alternatívát a katharszisz unottá vált, „elemelt szépség” fogalmát hozó szószínházhoz képest, a performativitás most újra áttevődik a szóra (eredeti helyére: a beszédaktusra), a direkt, a kíméletlen interakcióra, a néző megszólítására, ami – ezen előadások esetében – mentes minden feszengő kínosság, cirkuszi bevonás kellemetlen érzésétől, hiszen gondolkodni sincs időd ezeken, ahogy egy előadás erejéig begyúrnak-bedarálnak, hogy „Változtasd meg életed!” (Érdekes váltás ez, pl. a valaha a legfrissebb formáknak helyt adó Bitef színház tánc-Othellója [Bitef Teater &Grad Teater: Othello] a kortárs tánc klisévé vált mozdulataival unalmas esztétizálásnak hatott a székből felrázó „dumaszínházakhoz” képest.)

A mindennapi élet teatralitásából merítkezik a PanoDráma dokumentumszínháza, amikor a cigánygyilkosságok kapcsán meginterjúvolt emberek történeteit viszik színre Szóról szóra című előadásukban. Nincs itt már semmi jelenetezés, újrarendezés, lejátszás (vö. pl. a Krétakör Feketeországával, ahol még voltak kellékek, megelevenített szereplők), csak a puszta szavak ereje, ahogy pl. Sárosdi Lilla mozdulatlanul, állva, a nézők felé fordulva eldarálja a cigány nagymama és a bírósági tárgyalás rendfenntartóinak vitáját, amikor a nagymama be akar menni az ütlegelve vallatott kis Márióhoz. A híradói bejátszásokból ismerős szavak most így, dekontextualizálva „mint alvadt vérdarabok” hullanak elénk. A színészi játék attól különösen hiteles, hogy a tájszólást csak jelzésértékűen veszik át nem akarva megfeledkeztetni önmaguk itt-és-mostjáról, saját indulataikat-energiájukat-szívüket viszont féktelen energiával teszik elénk.

Szintén két szinten, a fikció és a személyes jelenlét síkjain egyensúlyoz a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Mady-Babyje. Egy tizennyolc fős buszon vagyunk, mi nézők, a sofőr és az ülések között izgő-mozgó performer, Borbély B. Emília, teszünk egy kört Szeged körútjain. Másfelől viszont útban vagyunk „Nyugatra”, álmaink megvalósítása, a boldog élet felé: most speciel egy Írországba tartó nemzetközi járaton. A román csitri álmodozó Mady-Babyt „kint” élő barátja várja, aki segít majd barátnőjének sztárrá válni, színésznővé, énekesnővé, csillogó-vágyottá, majd következik a nagy csalódás: sztárság helyett kényszerű prostitúció és elvérzéssel végződő házi abortusz. Egyszóval a klisészerű történet az ártatlan lányt bedaráló nagybetűs életről (vö. még a Szegedi Focus Műhely Good Bye, Sweet Naivity! előadásában az allegóriává növesztett „mindannyiunk belső Freddy Kruegerjével”!) ezredszerre elmesélve, Borbély B. Emília performálásának köszönhetően mégis újként, először megélve. Az aktuális véletlen helyzetek leleményesen építtetnek be a fikcióba: Mady-Baby igazoltató rendőrt csábít föl a buszra („De Írország a másik irányba van!”, mutat rá a szellemes hatósági közeg kérlelhetetlen realizmussal), motoros civillel viteti magát egy körre, rácsodálkozik a Metro-áruház neonfényére, mint a nagyvárosiasság logójára: „Jé, nektek van metrótok!” De mindenekelőtt minket játszat, velünk játszik, a néző-utasokkal, akik hol kevésbé – hol durvábban provokatív helyzetbe kényszerülünk az ártatlan flörttől a szadista kurvafuttató szerepébe helyezetten: „Ugye csinos vagyok? Van barátnőd?”, „(Légy szi’ fogd meg a karomat!) Á, segítség, engedj el! (Ne engedj el)” stb.

Borbély B. Emília közvetlen és kedves, megölel és társalog, testközeli és szívközeli, minek hatására nem érezzük már a kettőséget színész és szerep, élet és művészet között, kísértetiesen összemosódik a kettő. Ezért vág annyira az elevenünkbe az erőszak és a halál, a „történet” végén pedig – a busz tetején való kimászást (vö. mennybe menetel) követően – a busz után futás. Az írországi/színházi járat eddigre metaforává nőtt, mely metaforának mi adunk hús-vér testet: az ártatlan, vágyakozó ifjúság úgy fut (kicsi mű-angyalszárnyakkal) az írországi járat után, mint a vágyteljesítő Nyugat, a Boldog Élet, az Élet után, hiszen mi vagyunk az élet, az interakció, az emberek, a közösségteremtés, a performansz. A Hajnóczy utcán a színházi kellékbusz mint az (artaud-i) Élet után futó Mady-Baby szép logója lehetne a kortárs alternatív színházi rendezvényeknek. (A lemaradottság fájdalmas párhuzamot állít Sarah Kane Phaedra szerelmének utolsó képével is, mely szintén a performativitás, az akció, az élet utáni sóvárgás felejthetetlen jelenete: „Milyen kár, hogy nem volt több ilyen pillanat!” – sóhajt a felkoncolt, nihilista Hyppolitos az égen köröző keselyűkre meredve.)

A Jelenlét tagadásának posztmodern elméletével kezdődik a horvát Montazstroj & Zágrábi Ifjúsági Színház produkciója, a Vatrotehna 2.0. A valamikor átütő erejű performansz (Vatrotehna) rekonstrukciója – háttérben a vetített felvétel, a színpadon annak párhuzamos újrajátszása – sok nézőt kiüldöz a színházból. (Tanulságos tapasztalat: a direkt-posztmodernkedést, az elméletek concept-artját unja már az alternatív színház edzett közönsége is.) „A színház ismétlés!”, kiáltozzák a terepgatyás, félmeztelen fiatalok a görögös mezbe bújt félmeztelen vetített fiúk előterében. Az 1990-es darab a délszláv háborúba fulladó, botrányos szerb-horvát focimeccset és a görög tragédia világát (konkrétan Aiszkhülosz Leláncolt Prométeuszát) montírozza egymásra. A szabadban, fáklyákkal rendezett performansz, középen a focilabdával átütő erejű előadás lehetett a maga közegében, méltán mérges a mostani közönség a kőszínház falai közötti erőkioltásért, az érezhetően gyengébb, ismétlő játékért.

A re-konstrukció ott fordul át de-konstrukcióba, a reprezentáció önmutogatása itt-és-most-performanszba, amikor a jelenkori darab elválik a felvételtől, és a színészek egy másik nyelven, a performansz nyelvén kezdik el magukat, mint az „utáni” kor értékveszett nemzedékét definiálni. „A hőseink halottak, vagy börtönben ülnek!”, „A testünk satnya, mert egész nap a neten lógunk!”, ordítják immár a közönség felé fordulva háborús szirénákat és megafonokat bevetve hangjuk még erősebb hallatása végett, a nézőket érzékileg sokkolva, s – paradox módon – ezzel mégis a helyükön tartva. Innentől kezdve a játékot sem tartjuk gyengének, a féktelen düh hitelessé teszi az önmagát performáló ’90-es születésű nemzedék akcióját. Számukra a görög tragédia is csak melegpornó. „A kiskorúak hagyják el a nézőteret! Ő és én is ki fogunk menni”, mutat az egyik fiú önironikusan fiatal társára, „Ez egy pornó előadás!”, és a görög-focimeccs intertextet felváltják a netről letöltött melegpornó kíméletlen képei, a múlt mű-alkotása ismét átbucskázik a jelenbe, az életbe.

Szintén kerülőúttal, a másik oldalról, az emlékezés, a nosztalgia érzésével közelít a színházi Jelenléthez a Kosztolányi Dezső Színház előadása és a Metanoia produkciója. Az előbbi (Éljen a szerelem!) egy letűnt kor, az operett világa és az azt övező szirupos hangulat és a – talán soha nem volt – világkép ironikus reflexiója. Felkavaróak a dallamukról leszakított operettszövegek, a szerelmesen ömlengő klisék egy-egy földön fetrengő, poros kosztümű, elhagyott nő szájából. A félhomályos színpadon mintha minden lépés port verne, porosak és elnyűttek a férfikalapok és zakók is. Az emlék-darab keretét pedig a 86 éves Heck Paula művésznő csipketerítős-műpáfrányos „Önök kérték”-beállításai adják, furcsán kísértetiesek a fehér hajú primadonna reszketőn is erős énekhangon előadott betétdalai.

A Metanoia (Tizenhárom hónap (házi őrizetben)) a múlt század eleji Magyarország, a zsidóüldözés korának hangulatát idézi fel a kántálva elhangzó újságreklámszövegekkel és a szintén sejtelmes, láthatatlanul látható „színpadképeivel” (Perovits Zoltán szobainstallációja esetében nehéz lenne színpadról beszélni, egy ablakszerű kivágat mégis „színpadra” és „nézőtérre” osztja a teret). (Az egyébként az Éljen a szerelem! díszlettervét is jegyző) Peró hihetetlen magabiztossággal beszél egy nem létező műfaj, egy különbejáratú kifejezési forma nyelvén, ezért aztán nehéz róla írni, nincsenek használható, bejáratott klisék: valami gyönyörűség a térben váratlan pontokon felzendülő hangokból és különös vizuális élményt jelentő fényinstallációkból szőve. Váratlan mennydörgések egy fekete szobában, központozás nélküli, fejhangon elmondott beszédtöredékek, melyek inkább hangulatokat, mint jelentést közvetítenek. A Tizenhárom hónap… sokkal inkább a jelenlétet midig elhalasztó film mint a színház médiumának élményét idézi.

„Régen volt, mikor utoljára valamit először csináltam életemben”. Amíg ez a lehetőség megvan, addig megmaradhatunk „fiataloknak”, 21-nek, mert addig nyitottak vagyunk az újra (vö. „u”-betű!), képesek vagyunk meglátni azt, és esetleg át is engedni magunkat a változásnak. Talán nem véletlen, hogy a szorongatottság pillanatában (gondoljunk a tavalyi fesztiválzárás gyászos hangulatára) lángol fel a legmagasabbra a színház, az Élet tüze, hogy ekkor éled újra (minden naivságát hátra hagyva) az avantgárd követelődző, energikus, tettre vágyó hevülete. (Talán ezt a dinamikát hivatott tükrözni az idei plakát repülve ugró férfialakja.) Hogy a fesztivál valóban új lendületet kapott, hogy önnön erejétől megtáltosodott, arról az idei évadzáró is tanúskodik: az ifjonti nagyravágyás lendületét tovább vive a következő állomás az „Égbolt” – ez lesz a 22. Thelater fantáziacíme, ami a 21. „under”-megjelölését tekintve nem kisebb célkitűzés, mint Föld és Ég összekapcsolása, azaz a Teljesség. Egy művészeti rendezvény részéről talán soha nem is kellene kevesebbet várnunk. Hajrá Thealter! Várjuk… under the influance.