Térkép betöltése...

Időpont
Date(s) - 2014.04.08.
4:30 du.

Helyszín
Zentai Magyar Kamaraszínház

Kategóriák


A_fosveny_plakatA Zentai Magyar Kamaraszínház előadása.

Történik Párizsban, Harpagon házában.

Fordította Illyés Gyula

Szereplők: Harpagon – Dévai Zoltán; Cléante, Harpagon fia – Kucsov Borisz; Eliz, Harpagon lánya – Lőrinc Tímea; Valér, Eliz szerelmese – Nešić Máté; Marianna, Cléante imádottja – Nagyabonyi Emese; Jakab, Harpagon szolgája, szakács és kocsis – Virág György; Fruzsina, házasságközvetítő – László Judit; Anzelm, nemes úr, aki Simon mesterként pénzközvetítő – Papp Arnold; Csendbiztos – Rutonić Róbert. Jelmez: Mikus Anita. Mai színpadra alkalmazta, a látványt tervezte és rendezte: Solténszky Tibor.

a_fosveny_(c)kovacs_v._sara„A Zentai Magyar Kamaraszínház idei első bemutatója íratja velem ezt az örömteli élménybeszámolót, hiszen most debütált hivatalosan is az a kilenc akadémiát végzett színész, aki ezentúl ennek a teátrumnak a társulataként kap lehetőséget a megmutatkozásra. Tehát van már társulata ennek a színháznak is. Nem kis dolog saját társulattal működtetni egy színházat a mai gazdasági viszonyok közepette. Ha figyelembe vesszük azt, hogy az utóbbi két évtizedben miként satnyultak, színtelenedtek el művelődési életünk különböző megnyilvánulási formái, hogy pl. az irodalmi rendezvényeknek milyen mértékben fordított hátat a reményvesztett potenciális közönség – tisztelet a kivételnek Zomborban vagy Óbecsén –, akkor ez viszonyítási alap lehet arra vonatkozóan is, hogy milyen merész vállalkozás a zentai állandó társulat tevékenységének a felvállalása.

Az indulás mindenképpen bíztató. Régen állt módomban ilyen sok mosolygós, elégedettséget sugárzó arcot látni egy helyen, mint volt alkalmam Zentán, a Fösvény bemutatóján. De ami ennél is lélekemelőbb volt számomra, az a tény, hogy a kezdő öröm az előadás végeztével nem vált ürömmé, hanem mintha még hangsúlyosabban áradt volna szét az előcsarnokban. A színpad felől kapott élmény ugyanis nem okozott csalódást. Azt is mondhatnám, jövőt ígérő volt az, ahogyan a kilencfős csapat Solténszky Tibor vezényletével eme »unalmasnak« tartott Molière-vígjátékot – ma divat minden klasszikust idejétmúltnak titulálni – megjelenítette méghozzá úgy, hogy nem csinált belőle muzeális produkciót, nem próbálta meg erőszakkal korhoz idomítani – végül is a téma örök –, hanem létrehozott egy saját értelmezésű, elevenen és erőteljesen ható, közönséggel kommunikáló, fergeteges színpadi játékot. Felvonultatta a jó értelemben vett komédiázásnak különböző fázisait a hagyományos, diszkrétebb formákat éppúgy, mint a népi bohóckodás jellegzetes kifejezésrendszerét, a XIX. század eleji tablókra emlékeztető kitekintéseket s a napjaink elsekélyesedését érzékeltető banalitásokat oly módon, hogy mindegyikből jelesre vizsgázott a kilenc színész.

Az eredeti, 11 férfi és 4 női szereplős darab a zentai színpadi változatban hat/három elosztásban pontosan kilencre redukálódott. A tömörítés kiválóan sikerült. Azt is mondhatnám, előnyére volt az előadásnak, ugyanakkor lehetővé tette azt is, hogy minden szereplője a produkciónak megmutathassa, mit tud. Csapatjáték volt ez a javából, s egyszersmind az egyéni teljesítmények fokmérője is. Hitelt tett ez az előadás amellett is, hogy a színházi játék kollektív tett elsősorban, melyben az egyes szerepek hordozói úgy érvényesülhetnek a legjobban, hogy az együttgondolkodás meg az azonos szándék vezérli őket a játékban.

Nincs fő- és mellékszereplő, hiszen mindenki megkapja annak a lehetőségét, hogy a színpadi játék egy adott pillanatában a rivaldafényben elfoglalhassa azt a központi helyet, amelyben kifejezésre juttathatja tehetségét, színészi habitusának magával hozott meg szakmai képzése során elsajátított egyediségét: a csak reá jellemző és ezáltal bármikor felismerhető individualitást, melynek teljes értékű kibontakozása csak egy közös gondolkodást igenlő társulaton belül valósulhat meg.

A zentai előadás ilyen értelemben is ígéretesnek nevezhető. Merem remélni, hogy tudatos hozzáállásról van szó, amely mindig is vezérelvként fog őrködni a társulat munkája felett, s ebben a színházvezetésnek nagy felelőssége van. Abban tehát, hogy az esélyegyenlőség szellemiségében szerveződnek a továbbiakban is az előadások: minden színész tehetségének, adottságainak, teljesítőképességének, sajátosságainak figyelembe vételével. Tudniillik a látott kezdeti buzgalommal, spontán fiatalos hévvel és játékörömmel teli színészi viszonyulás megtartása és fenntartása ezen múlik.

Minőségében jeles, ugyanakkor a közönségnek is tetsző előadás volt a zentai Fösvény-bemutató. A jó szereposztás, legalábbis ezt állítják a színházi szakemberek, ötven százalékban biztosítja a majdani produkció sikerét. A látottak alapján ez igazolva látszik. A testre szabott szereposztás az egyéni játéklehetőség kiterebélyesedéséhez járult hozzá, s ezért jutalmazta a publikum a megérdemelt vastapssal az előadás végén Dévai Zoltánt, Kucsov Boriszt, Lőrinc Tímeát, Nešić Mátét, Nagyabonyi Emesét, Virág Györgyöt, László Juditot, Papp Arnoldot és Rutonić Róbertet meg a rendezőt, Solténszky Tibort.

Nem színházi kritikát szándékoztam írni. Nem az én asztalom. Én csak nagyon szeretem a színjátszás művészetét. Személyes kis életem nagyon sokat köszönhet neki. Tudományos tevékenységem jelentős hányadában szintén központi helyet foglal el a vajdasági magyar színjátszás történetének a feldolgozása. De amiért ez a 100. Útközben is a színházról szól, azért van, mert egy színházi nézőtérnyi mosolygós ember vett körül több mint két órán keresztül. S ez nem kis dolog a mai vigasztalan, kedélytelen és mosolytalan világban!” (Káich Katalin írása. Magyar Szó [Kilátó], 2013. november 23−24.)