Térfürdő, avagy a téralkotás kérdései a kortárs művészet közegében

Mi újat mutathat (még) nekünk a művészeti tér? Miként lehet kiaknázni a múzeumok és galériák által nyújtott, a művészek igényeihez igazítható méretű és alakú terek funkcióját, azok észlelését? Belakható-e a múzeumi tér és miként? A bécsi Künstlerhaus tereit olyan műalkotások lepték el, illetve alkották meg a Space Inventions – Der künstliche Raum című, szeptember 18-ig látható kiállítás erejéig, melyek célja egy bejárható, intenzívebben megélhető térélmény létrehozása. Az a múzeumi tér válik főszereplővé a tizenegy – főként osztrák, illetve német, japán, amerikai és orosz – alkotó kezei között, melyet egy klasszikus értelemben vett festmény, szobor, de akár tévékészülékbe zárt videóművészeti alkotás megtekintésekor teljesen figyelmen kívül hagyunk, hiszen az csak mint közeg funkcionál, teret biztosít a kiállított műveknek, így nem önmagáért van jelen.

Ahogy a kiállítás információs anyaga is megemlíti, a térillúzió előállítása nem kizárólagosan a kortárs művészet ambíciójának tekinthető, a tér mibenlétének művészeti igényű kutatása már egy évszázada kíséri a különböző művészeti ágak képviselőinek munkáját. Kurt Schwitters Merzbau című munkája, ami a művész ’20-as években megkezdett kísérlete, melyben hannoveri házában felépített egy lakható, homorú és domború formájú tárgyakkal létrehozott konstrukciót, maga is egy saját tér előállításának ötletén és megvalósítási lehetőségeiről elmélkedik. Nem elégszik meg az adott, a már meglévő, a fel- és kihasználásra felajánlott múzeumi és kiállítói térrel, hanem maga alkot egyet. A párizsi Galerie Denise René Le Mouvement című kiállítása pedig már 1955-ben kiemeli, hogy nagy valószínűséggel a szín, a fény és a mozgás, valamint az idő fogják az úgynevezett kinetikus szobor alapjait képezni. S ezen aspektusok újragondolása nagyban hozzájárul az újszerű terek megalkotásához, amiként a ’60-as években kifejlődő environment fogalma is, mely az elektronikus médiumok fejlődésével áll kapcsolatban, ami lehetővé tette olyan technikai eszközök művészi alkalmazását, melyek által új dimenziók és térformák létrejötte vált lehetővé.

A kiállítást nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan síkon is is Robert F. Hammerstiel, osztrák művész Espace Intime című 2002-es videóloopja nyitja, lévén, hogy sikerül neki azonnal a kiállítás által felvetett főbb kérdésekre hangolnia a látogatókat, amit – bár mindig ez volna a cél – csupán igen ritkán sikerül egy kiállításnak abszolválnia. Hammerstiel művében, amely mint a kiállítás prológusa lép működésbe, a főszereplő hörcsög hasztalanul igyekszik a saját börtönéből szabadulni. A mű kereteként szolgáló tévékészülék szélei egyúttal az állat képzeletbeli ketrecének határait jelölik. A kiállítás látogatója azonnal szembesül a tér kérdésével, hiszen Hammerstiel alkotásának főszereplője valójában nem is a rágcsáló, hanem a tér, illetve annak szűkössége, behatároltsága. A tévékészülék, a képkeret, vagyis a mű terének a határai egy képen belüli elemnek (a hörcsög) a kép széleihez vonatkozó mozgása által jelölődnek ki. Ahogyan az állat a kép kereteinek szüntelenül nekiesik, nekivágódik, felidézi a tér bizonyos koncepcióját, ráhangolva a nézőt ezáltal az egész kiállítás gondolati síkjára. Ráadásul a televízió mint tárgy, egyébként is egy különlegesen zárt teret idéz: azt az érzést kelti a televízió mágiáját még nem ismerő kisgyermekben, mintha valóban ott belül bújna meg a hörcsög.

A szintén osztrák illetékességű Leo Schatzl illuzórikus műve, a Roto Objekt (2005) a kinetikára való utalásként értelmezhető. Az alkotás egy lámpazsinórral és acélkötéllel készült konstrukció, melyet a néző hoz mozgásba egy gomb megnyomásával. A kifeszített zsinór ezáltal gyors forgásba kezd, mozgása pedig olyan optikus benyomást kelt, mintha egy térbeli, oszcilláló, tojás alakot formáló szobor állna előttünk. A tárgy egyszerű körbe-körbemozgása a tér érzetét kelti, egy kiterjedéssel rendelkező szobrot imitál.

A kiállítás második termében még egy Hammerstiel alkotással találkozhatunk. Ehhez a munkához (Instant Vacations I, 2007-2010) a művész a Second Life nevű komputerprogram vizuális világát használta fel. A C-printekből és két, egymással szemben elhelyezett videóból álló műalkotás által Hammerstiel egy pótlólagos világba invitálja nézőjét. A művész „kamerája” a dokumentumfilmes, külső megfigyelő módjára mozog, a valóság és a látszat közötti összefüggést kutatja. A Second Life-ban résztvevő játékosok valóságként élik meg a virtuális világot, a művész képei pedig a játékban felépített, valósághű laktereket valóságként kezelő szereplők/játékosok csetszerű beszélgetését tárja elénk, a képek alján elhelyezett dialógusok segítségével. Hammerstiel munkája arra törekszik tehát, hogy leleplezze az utánépített valóság virtuális jellegét, a benne felépített tér hamisságát.

Az orosz származású Vadim Fishkin Choose Your Day című, 2005-ben készült műve más módon bár, de szintén egy virtuális térbe repíti a kiállítás megtekintőit. Fishkin játékra hívja nézőit. A Choose Your Day a terem közepén elhelyezett fotelből és egy mellette elhelyezett, gombokkal ellátott kis irányítóoszlopból áll; a mű része továbbá egy projektor, egy ventilátor, videó-felvételek, valamint különböző hangok és zörejek. Az installáció humoros művészt sejtet, aki a különböző gombok kiválasztásával eltérő időjárási körülményeket varázsol a fotelben ülő ember számára. Gombnyomással választhatunk a napsütéses délután, viharos nap, esős nap, téli éjszaka, napfelkelte, holdfényes éjszaka vagy akár a Marson található természeti körülmények között. Fishkin műve tökéletesen idézi a különböző hangok, képek és a ventilátor által fújt levegőáramlatnak köszönhetően az eltérő időjárási viszontagságokat, körülményeket.

A kiállításon két, a térfigyelő kamerákra reflektáló alkotással is találkozhatunk. Az első Shelley Eshkar és Paul Kaiser amerikai művészek munkája, a Pedestrian című 2002-ben készült, 13 perces földre vetített film. Filmjük madárperspektívából rögzíti, akár egy térfigyelő kamera, az utcán zajló mindennapos, lényegtelen, szürke jeleneteket. A film koreografált cselekvéseinek minden apró részleteit egy számítógép dolgozta ki. A videón sétáló embereket látunk tehát, akik a valósághoz félelmetesen hasonló utcán kóvályognak, bandukolnak, vagy a dolgukra sietnek. Eshkar és Kaiser műve a kiállítás katalógusának információi szerint Elias Canetti Tömeg és hatalom (Masse und Macht) című 1960-ban megjelent könyvét idézi. Canetti könyve az ismeretlennel való találkozást, az emberi tömegek falka-mentalitását vizsgálja. Az Eshkar és Kaiser által konstruált térbe a kiállítás látogatója beléphet, belesétálva a vetített képbe, megzavarva árnyékával a vetítést – ekkor a mű befogadója ugyanúgy tesz, mint a videó ált megjelenített alakok: a földön mászkál. Hogyan viselkedik, miként mozog az ember, mikor tudtán kívül rögzítik a mozgását?

Seiko Mikami Desire of Codes (2010) című munkája épp ellenkezőleg azzal kísérletezik, miként változik meg az ember viselkedése, amennyiben tudatában van annak, hogy filmezik. A szenzorokból, kamerákból, robotkarokból és projektorokból felépített műalkotásával Mikami egy megfigyelői, megfigyelés alatt álló térbe kalauzol bennünket. Az alkotás terébe lépő embert azonnal befogják a robotkarokra erősített kamerák. Magatartásunk, mozgásunkat felveszik, képsorozattá alakítják, és azt követően a földre vetítik – ahol mi magunk is járkálunk. Így ráléphetünk saját képünkre, elfuthatunk a robotkarok tartotta kamerák elől, megpróbálhatunk elbújni, ám mindezzel mozgásba, működésbe hozzuk a művet, és a mű részeivé válunk. Amennyiben több látogató játsszik el a műben rejlő lehetőségekkel, úgy szó szerint ellophatják egymástól a kamerák figyelmét, megzavarhatják azokat. Mikami játékos kísérlete az önfeledt játszadozáson túl arra is felhívja a figyelmünket, hogy a kamerák által rögzített ember szubjektuma átlátszóvá, kiszámíthatóvá, és egyben manipulálhatóvá is válik.

A Space Inventions talán két legérdekesebb darabja (bár minden kétséget kizáróan Mikami alkotása is igen izgalmas) Carsten Nicolai Fades című, 2006-ban készült alkotása, valamint Ulf Langheinrich Hemisphere című munkája. Nicolai térinstallációjában – és ezt érthetjük szó szerint, mivel ennél az alkotásnál a legfontosabb a „benne-lét” – egy olyan atmoszferikus térrel állunk szemben, mely fényből, mesterségesen létrehozott ködből, képekből, zúgó, zengő és csengésszerű hangokból van modulálva. A művész által megálmodott terek mind valamilyen természeti megfigyelésen alapulnak, ez mutatja Nicolai érdeklődését a természettudományok iránt, ami a művészetében úgynevezett szinkronizált térszobrokhoz vezet, melyeken belül az elemek harmonikus összjátéka zajlik. Nicolai művébe belépve a saját bőrünkön (de legalábbis a látásunknak és végtagjaink mozgásának köszönhetően) tapasztalhatjuk meg, mit is takar a „haptikus vízió”. Az eredetileg érintést jelentő görög kifejezés 1981-ben jelenik meg Gilles Deleuze tudományos munkájában. A kifejezés a francia filozófus olvasatában a szem érintése, nem egy távoli látvány, mint amilyet az optikus vízió nyújt, hanem egy „harmadik szemmel” észlelt jelenség, amely megragadja az előtte álló formát. A haptikus vízió tere (espace lisse) szemben az optikus vízió terével (espace strié) a tárgy szemmel való kitapintására invitál. S ez a tér, az optikus vízió terével szemben, nem rendelkezik vizuális mélységgel (ez Nicolai művében is igen erősen megfigyelhető); ez a közvetlenség, az azonnaliság tere, amely lehetővé teszi, hogy elvesszünk benne. A haptikus fogalma később nagy karriert futott be a művészetelméletben: míg Pascal Bonitzer a filmes nagyközeli kapcsán tárgyalta, addig Frédéric Dallaire a haptikus hallás lehetőségét vetette fel Svankmajer filmjei kapcsán.

A műben való elveszés, de legalábbis elmerülés érzése Ulf Langheinrich munkájánál még erőteljesebben van jelen. A Hemisphere elnevezéséhez hűen egy félgömb alakot formáló kupolából áll, mely a kiállító tér felső részében helyezkedik el, alatta pedig egy olyan kör alakú térbe léphetünk be, ahol a szétdobált párnákra akár le is ülhetünk vagy lefekhetünk. Ezen installációjával a német művész folytatja azt a kísérletét, mely szerint a publikumot egy „belemerítő” környezetbe helyezi, egy „kép-térbe”. Ennek a belemerülésnek az élménye egy olyan plazma által jön létre, mely intenzív térélményt indukál azokkal a különleges hanghatásokkal és erős vizuális komponensekkel (absztrakt figurák, melyek hol lassú, hol egyre gyorsuló mozgást végeznek, olyan motívumok, melyek hol apró mintában izegnek-mozognak, hol egyre kitágulnak, ezáltal egymásnak ütköznek, vagy éppen összefolynak), amelyek a Hemisphere esetében a kupola belsejének síkjára vannak vetítve.

A Space Inventions – Der künstliche Raum című kiállítás jó példáját nyújtja azon térinstallációknak, melyek illuzórikus, transzcendentális, virtuális tereket hoznak létre, illetve melyek térfigyelő rendszerek által kreált tereket, poétikus, bejárható utakat hoznak létre. Így a bécsi kiállításnak sikerült elérnie a kitűzött célt, csak bírjunk megfürödni benne. Kötelező elengedni magunkat!