Sosem értettem hogyan lehet rajongani a vámpírrománcért. Egyáltalán milyen kulturális változások következményeként alakulhatott ki egy olyan műfaj, amelyben a vérszívókra már nem szörnyetegként, hanem vegetáriánus szuperhősként tekintünk? Miként válhatott magától értetődővé, hogy egy vámpír szerelembe eshet egy potenciális vacsorajelölttel? Mikor és milyen formában indult világhódító útjára ez a modern mítosz?
A probléma megoldásának kulcsa persze az, hogy mit is értünk pontosan a vámpír fogalma alatt. A róluk szóló történetek közös jellemzője, hogy „mindegyik olyan halálból visszatérő lény, akinek vérre van szüksége az életbenmaradáshoz, vagy ahhoz, hogy életerőre tegyen szert”.[1] A vámpír, amennyiben „önnön halott reinkarnációja, aki az általa szívott vérből csak saját asztrális mását tudja újraéleszteni”, nem más, mint lélek nélküli test.[2] Élet és halál közt ragadva sem pszichológiája, sem ontológiája nem hasonlítható a mi léthelyzetünkhöz. Ezek a vérszívók csak az emberi elmében válhatnak „pszichés valósággá”, s lényegük abban ragadható meg, hogy a lélek helyét az ösztönök veszik át.[3] Sőt mi több, a „»klasszikus« vámpír szexuális és agresszív motivációk által irányított »két lábon járó ösztön-én«”.[4]
Mindazok a tulajdonságok, melyekkel ezeket a lényeket ruházzuk fel, tehát megfeleltethetőek az emberi én sötét oldalának. A vámpír így mindig fenyegetést jelent ránk nézve, ugyanakkor ő az ember „másik” része, saját torz tükörképe. Nem más, mint félelmeink megtestesítője, az elfojtott tartalmak felszínre törése. Ez az elfojtás pedig az ember állatias ösztönrétegét képviseli az említett teremtmények esetében.
A fenti okok miatt a vérszívók „természetes” közegének a horror műfaját tekinthetjük. Varga Zoltán megfogalmazása szerint „a horror latin eredetű szó, jelentései: »iszonyat«, »borzalom«, »rettenet«. Ebben az értelemben a horror fogalma a bennünket érő élményekre, jelenségekre adott reakciók egy lehetséges csoportjának megjelölésére is szolgál.”[5] A műfaj tehát „a kirobbanó iszonyat feszültségével terhes irreális szorongásélményeket öleli fel”, írja Király Jenő.[6]
A vámpír figurája amellett, hogy az elfojtott visszatérésével szembesít, egyúttal a kulturális hagyomány szempontjából is vizsgálható. Ilyen módon ezek a sötét lények a mémek kategóriájába tartoznak. A mémek elméletével a Richard Dawkins alkotta memetika tudománya foglalkozik. A kifejezés a mimézis és a genetika szavak összekapcsolásából származik, az elmélet lényege pedig abban áll, hogy Darwin elveit miként lehet a kulturális jelenségek alakulásának magyarázatára kiterjeszteni. Dawkins szerint a „mém egyfajta aprócska kulturális csomag, amelyből mindannyiunk fejében több tízezer rejtőzik, és amely képes reprodukálni magát oly módon, hogy egyre több agyat fertőz meg”.[7] Ezek a jelenségek, melyekbe a vámpír fogalma is tartozik, a társadalmi és kulturális fejlődés során folyton változnak, kombinálódnak, s végső soron az „így létrejövő halmazon alapul a géneken alapuló biológiai evolúcióhoz hasonló kulturális evolúció hipotézise”.[8]
De vajon milyen kulturális átalakulás vezetett a klasszikus mítosztól a vámpírrománcig? Hiszen, tekintve a vérszívók eredeti rettegéskeltő funkcióját, elég valószínűtlennek látszik, hogy a horror a melodráma vagy a románc műfajaival keveredjen. A filmtörténet mégis azt bizonyítja, hogy a vámpírság mibenléte mára épp az ellenkezőjévé vált: szerelmes, ragadozó létük miatt lelkiismeret-furdalással küzdő, vegetáriánus szuperhősök integetnek ránk a vászonról.
A vámpírmítosz hagyománya elválaszthatatlan az irodalomtól. Bram Stoker Drakulája az a regény, amely „alapvető hatást gyakorol a vámpírirodalom és a filmes archetípus kialakulására”.[9] A szerelem motívuma viszont új elemnek tekinthető a történetvezetésben. Francis Ford Coppola 1992-ben készült Drakula című filmje Stoker művének adaptációja. Azonban a rendező egy új szálat is beemel az elbeszélésbe, amely szerint „Drakula azért megy Angliába, mert Jonathan menyasszonyában rég meghalt, imádott felesége reinkarnációját ismeri fel, és innentől minden tettét Mina szerelméért folytatott küzdelme irányítja”.[10] A ’94-es Interjú a vámpírral adaptációja szintén a klasszikustól eltérő szempontból láttatja a vámpír figuráját. Ez az alkotás, akárcsak Coppola filmje, a horror és a melodráma műfajának összekapcsolásából született. Érdekessége, hogy a főszereplő, Louis szubjektív nézőpontján keresztül a vámpírlét viszontagságaival szembesülhetünk. Louis állandó szenvedésre ítéltetett azáltal, hogy nem képes elfogadni önnön mibenlétét, vagyis hogy gyilkossá, ragadozó lénnyé változott. Az új, modern prototípus tehát Louis, a „szomorú vámpír, az öngyötrő, őrlődő vérszívó, aki emberből vámpírrá válva sem szabadult meg gyászától, és azóta szüntelen önkeresésre, öndefiniálási kísérletekre kárhoztatott, mert új létezésének bűneivel, a miattuk érzett lelkifurdalással is meg kell birkóznia”.[11]
Majd megérkezett a legújabb kor csodája, a Stephenie Meyer által jegyzett Twilight. A rajongók életét és az alkotók pénztárcáját gazdagító történetet vászonra vitték, s megszületett a vámpírrománc kvintesszenciája. Hiszen az említett műfaj lényege az ember és vámpír között kibontakozó szerelem, vagyis annak ábrázolása, hogy „a szerelmesek hogyan birkóznak meg a nehézségekkel és válnak egy párrá”.[12] Bella és Edward történetében pedig éppen ennek megvalósulását követhetjük nyomon.
A vámpírság fogalmát illetően tehát jelentős átalakulásnak lehetünk tanúi a filmtörténetben. A legszembeötlőbb különbség, hogy míg kezdetben a vérszívók az antagonistát, a legyőzendő gonoszt testesítették meg, akiket az áldozatok nézőpontján keresztül láthattunk, addig mára ezek a karakterek váltak protagonistává. Ők lettek az elbeszélés főszereplői, s érzelmileg is velük azonosulunk mint pozitív hősökkel. Érdekes azonban, hogy a klasszikus és modern vámpír figurája gyakran együtt, illetve egymással szemben jelenik meg a vásznon.
Az antagonista ábrázolása a klasszikus vámpírmítosz hagyományait követi. Ezek a figurák továbbra is az állatias ösztönréteget képviselik, emberi vért fogyasztanak és lelkifurdalás nélkül gyilkolnak, valamint saját társadalmuk és kultúrájuk szabályai szerint élnek, függetlenül az emberi törvényektől. Ezeket az archaikus karaktereket iktatja ki a modern vámpír, fogalmi szinten és fizikailag egyaránt. Edward és a hozzá hasonló, humanizált vérszívók elnyomják ösztöneiket, helyette pedig emberi érzelmeik, lelkiismeretük kerül a középpontba. Ez nem csupán annyit jelent, hogy vegetáriánus életmódot választanak, ezzel a döntéssel saját identitásukat tagadják meg. Hiszen a vér fogyasztása továbbra is létezésük alapvető feltétele, mindössze az változik, hogy szükségletüket állatok elpusztításával vagy egyéb alternatív módon elégítik ki. Ami pedig az emberekhez, a társadalomhoz való viszonyukat illeti, ugyanaz a helyzet, mint táplálkozási szokásaikkal. Ahelyett, hogy saját életformájuknak megfelelően viselkednének, a miénkhez „hasonló erkölcsi normák szerint élnek, családot alkotnak, és nagyon komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy egyenjogú tagokként tudjanak élni az emberek közösségében”.[13]
Mindezeket a fogalmi változásokat figyelembe véve a legérdekesebb kulturális hatásnak az tekinthető, hogy a filmbeli hősnők és a rajongók egyaránt a vámpír ezen modernizált tulajdonságaiba szeretnek bele. Vagyis azt találják vonzónak, hogy a vámpír vágyik ugyan a vérre (amint Edward is vágyik Belláéra), mégis legyőzi önfenntartó ösztöneit a lány kedvéért. Ha azonban véletlenül mégis elgyengülne a hősszerelmes és halandó vérét fogyasztaná, azt csupán pillanatnyi botlásnak, szinte betegségnek tekintik. Mintha a vegetáriánus vámpír lenne a természetes, és a gyilkos ösztönlény a rendellenes. Szintén ez az ambivalencia figyelhető meg, ha közelebbről megvizsgáljuk a vérszívók lelki világát. Itt sem egyszerűen emberi érzelmekkel találkozunk, a modern vámpír állandó szenvedésre, lelkifurdalásra és önkeresésre van kárhoztatva, méghozzá éppen azért, mert nem a számára természetes életformát választotta.
Összefoglalva az eddigieket, a klasszikus vámpírmítoszban jelentős átalakulás ment végbe az utóbbi két évtizedben. A vérszívók, melyek a halálból visszatért lélek nélküli testek voltak, mára elvesztették eredeti funkciójukat. Már nem a horror keretein belül ijesztgetik a nézőt, humanizált vámpírokként a romantikus műfajokat is meghódították. Többé nem szörnyek, hanem emberfeletti fizikai erővel rendelkező pozitív hősök. De azáltal, hogy minden negatív tulajdonságuktól megfosztottuk ezeket a képzeletbeli lényeket, egyúttal eltűnt az embert és vámpírt elválasztó éles határvonal is. Már nem úgy tekintünk rájuk, mint a félelmetes Másikra, hanem mint vonzó szuperhősökre. És éppen ez a legérdekesebb a fogalom jelentésének változásában. Hiszen a vámpírral mint a Másikkal való szembesülés korábban mindig egy alapvető félelem megjelenítése volt, amely az ember és nem-ember közti különbség eltörlésével fenyegetett. Azzal, hogy végleg megszűnik a határ a civilizált és ösztönös, vagyis a Szimbolikus és a Valós dimenziója közt. A vámpírrománc viszont különös módon megfordította ezt a határátlépést. A vérszívók többé már nem az ösztön-ént, az elfojtott emberi tartalmakat képviselik, épp ellenkezőleg, ők azok, akik a másik oldalra kerülnek. A modern vámpír olyan mint mi vagyunk, sőt, emberibb az embernél. Az ilyen módú funkcióváltás pedig nem fenyegető a nézők számára, hanem a rajongás alapját képezheti.
[1] Vajdovich Györgyi – Varga Zoltán: A vámpírfilm alakváltozatai. Áron Kiadó – Meridián Kiadó, 2009. 16. o.
[2] Mörk Leonóra: A vámpír vonzásában. Miért szeretjük a sötét lényeket? Jaffa Kiadó, Bp., 2011. 19. o.
[3] I. m. 20. o.
[4] I. m. 53. o.
[5] Vajdovich Györgyi – Varga Zoltán: A vámpírfilm alakváltozatai 7. o.
[6] I. m. 8. o.
[7] Mörk Leonóra: A vámpír vonzásában. 18. o.
[8] Uo.
[9] Vajdovich Györgyi – Varga Zoltán: A vámpírfilm alakváltozatai, 21-22. o.
[10] I. m. 100. o.
[11] I. m. 237. o.
[12] I. m. 242. o.
[13] I. m. 29. o.