Ha a stáblista nélkül vetítenénk le bármelyik, tetszőlegesen kiválasztott epizódot, a filmtörténeti hagyományok fősodrában magabiztos tudással rendelkező, az idealizáló nosztalgiára hajlamos nézők vélhetően helytállónak tartanák az ekképpen narrált főcímet: „írta: Woody Allen, rendezte: Ingmar Bergman”. A Terápia című sorozat ugyanis félreismerhetetlenül magán hordozza az analizáló intellektus és az expresszív minimalizmus stílusjegyeit, akárcsak azok zseniális, máig emblematikus mestereinek mélyen átható szellemét. Ha Woody Allen valaha is együtt dolgozhatott volna legnagyobb példaképével, Bergmannal, a két alkotóóriás kezei közül minden bizonnyal a Terápiához hasonló, képi világában finomra munkált, dramaturgiai újszerűségével elementárisan ható műremek került volna ki, mely átível a svéd (tágabb értelemben: európai) – amerikai koprodukciós filmnyelvi korlátokon, és globálissá tágított értelmezhetőségi és élvezhetőségi keretet kínál.
Tehetségük ugyan lett volna hozzá, idejük, lehetőségük és (felismert) affinitásuk azonban kevésbé, így a koncepció kidolgozása és megvalósítása a mozgóképes kultúra nemzetközi elefántcsonttornyában korábban aligha jegyzett izraeli film- és televíziós rendező érdeme lett. Hagai Levi a bergmani és alleni együttműködéstől minden utópisztikusan elvárhatót felülmúlva, a televíziós sorozatok populáris talajába ültette a magas filmművészeti értékkel bíró ötletet.[1] A közegidegenség egyszerre megdöbbentő és lenyűgöző impresszióját fokozza a legklasszikusabb stíluselemek formabontó konstrukcióba rendezése, melynek melegágyában megszületett a „lelki krimi”[2] műfaja.
A Terápia (izraeli eredetije: BeTipul) olyan univerzális eszközökkel és értékekkel, archetipikus karakterekkel és narratívákkal operál, melyek – a kisebb kulturális fordításokat követően – kitűnően adaptálhatóak a világ valamennyi országába. A licenc a 2005-ös izraeli debütálást követően az HBO gondozása alatt kelt útra és hódított meg legalább egy tucatnyi, különböző társadalmi struktúrával és eltérő ideologikus tradícióval rendelkező nációt.[3]
Az első, s mindközül a legismertebb az egyesült államokbeli adaptáció (In Treatment), melyet a díjakkal méltató szakmai és a lelkes nézői fogadtatás egyaránt továbbgondolásra és folytatásra ösztönzött: a hazájában két évadot megélt sorozat végére a tengerentúlon csak a harmadik szezonban került pont. Az amerikai változat tehát önnön kulturális igényeiből fakadóan saját tartalommal és hozzáadott értékekkel is bővült. A remake-jelleg a harmadik évaddal – a licenc nyújtotta kereteken belül ugyan, de – kiszabadulhatott az utángyártás, sokszor tökéletesen pontos verbális azonosságával és megtévesztően hasonlító vizuális analógiájával terhelt kötelékei alól. Ennek lehetőségét egyfelől a beszélgetős-pszichologizáló film Woody Allen-i hagyománya, másfelől pedig a pszichoterápiával szembeni nyitott, elfogadó, sőt, kifejezetten pozitív nyugati társadalmi attitűd teremtette meg. Sikeréhez hozzájárult ugyanakkor az is, hogy a forgatókönyvet és a rendezői munkát – más alkotókkal közösen – jegyző Rodrigo García, korábbi filmjeiben és sorozataiban[4] már kiérlelte azokat a formai és dramaturgiai megoldásokat, melyekre az In Treatment high concept-ként támaszkodik: a kamaradrámai, egyetlen központi alak kezében összefutó szálakból szőtt közegben épp olyan otthonosan mozog, mint a pszichoterápia témája által ihletett, reflexiókból építkező (ön)analízis terepén.
A sorozat az első évadban öt, a második évadban négy, a harmadik évadban pedig három páciens heti rendszerességgel – mindig ugyanazon a napon és ugyanabban az időpontban – ismétlődő terápiás vagy párterápiás kezelésének folyamatát követi nyomon. Az egyes páciensek történetei önálló narratív szálként is értelmezhetőek, melyeknek periodikussága lehetővé teszi a néző számára a differenciálást, az évad egészére kiterjedő kronológiai folyam ízlés vagy akarat szerinti megbontását és befogadását: a televíziós vetítés esetén a nem szimpatikus szereplők napjai kihagyhatóak, a DVD-változat megtekintésekor az érdekesnek tartott páciensek kezelései akár folytatólagosan is nyomon követhetőek. Azt a cselekményvezetési módszert, melyben több egyenrangú karakter ugyancsak egyenrangú történetszála fut egymás mellett – olykor összefonódva, itt azonban majdnem tökéletes epizodikus differenciáltságban[5] – „multiplex narratívának”[6] nevezzük.
A különböző páciensek terápiáinak szálai az ötvenes évei elején járó terapeuta, Dr. Paul Weston (Gabriel Byrne) személyében egyesülnek, aki a pénteki napokon az „akasztják a hóhért” tipikus helyzetébe kerül. Az első két évadban szupervízióra megy egykori mentorához, a már aktívan nem praktizáló Ginához (Dianne Wiest), a harmadik évadban pedig maga is pszichoterápiára jár a nála sokkal fiatalabb Adele-hoz (Amy Ryan). A két kolléga – különböző formai keretek között ugyan, de – Paullal, a magánéleti problémákkal küszködő férfival és a szakmai nehézségekkel birkózó pszichológussal egyaránt foglalkozik. Ezek az epizódok nem csak a terápiás folyamat kulisszatitkaiba nyújtanak betekintést, de a terapeuta emberi oldalát is segítik megismerni, mely ismereteket a nézők a páciensek történeti szálaiban, a pszichológus reakcióinak értelmezése során is felhasználhatnak. Különleges voyeur-pozíció ez, mely mindenkinél szélesebb spektrumú rálátást kínál a nézők számára: Paulon keresztül a pácienseket, Ginán és később Adele-on keresztül pedig Pault is teljes egészében, objektív távolságról, mégis a szubjektív kíváncsiság által vezérelve szemlélhetik. Ez a voyeur-minőség nem csak azt teszi lehetővé, hogy a néző belehallgasson mások titkaiba, de azt is, hogy az összes mintát látva analizálja a pácienseket, sőt, a terapeutákat is.[7]
Az első évad hűen teljesítette az eredeti dramaturgiai koncepció törekvéseit, melynek értelmében a hétfőn érkező páciens részeit hétfőnként, a kedden érkezőét keddenként (és így tovább) sugározta a televízió. Ez az időbeli tagolási forma hitelesítette a jól észlelhető változásokat, vagyis azokat a viselkedésbeli és érzelmi átalakulásokat, személyiségfejlődési folyamatokat, amelyeket a terápia hatására hétről hétre nyomon lehetett követni – a páciensek és Paul karakterében egyaránt. Az egyes epizódok még az időtartamukat tekintve is akkurátusan követik a kezeléseket – mintegy 25-30 percesek –, rendszerint a páciensek érkezésével kezdődnek és a távozásukkal végződnek, közben nincs se előre-, se visszaugrás az időben, nincsenek kizökkentő flashbackek. A vonalvezetés egyenes és megfontolt,[8] minden ott és akkor zajlik, a páciensekkel történt események szabad asszociációkon alapuló elbeszélések során tárulnak fel, átélt érzéseik és hangulataik pedig irányított kérdések nyomán idéződnek vissza.[9] Olyasfajta dramaturgiai megoldás ez, mely kifejezetten igényli a nézői intellektus és fantázia megmozgatását, hiszen kettős reflexiós folyamatban kell értelmezni a látottakat, hallottakat: a páciensek nem csak azokra az eseményekre és érzelmi hatásokra reflektálnak, amelyek a rendelőn kívül történnek velük, de Paulra is, az ő problémáit is visszatükrözik.
Ettől autentikusabb befogadói élményt, konzekvensebb és teljesebb azonosulást biztosító – noha fizikai értelemben nehezebben követhető – megoldást csak az kínált volna, ha az egyes páciensekkel ténylegesen a terápiájuk megjelölt időpontjában találkozhatott volna a néző (például hétfőn reggel kilenckor, szerdán délután négykor vagy pénteken este nyolckor). A második évadtól azonban felborult ez a séma, így a voyeur élvezet is romlott valamelyest: a hétfői és keddi páciensek részeit vasárnaponként, a szerdai, csütörtöki és pénteki napokra datált epizódokat pedig hétfőnként, egymást követve sugározták. A harmadik évadban még a heti adag is csökkent, Paul csütörtökönként már „nem fogadott” pácienst: a hétfő és a keddi történeteket hétfőnként, a szerdai és a pénteki kezeléseket pedig keddenként tűzte műsorára az amerikai HBO. E strukturális változtatás ellenére – mely vélhetően gazdasági-műsorpolitikai tényezőkkel függ össze – az irányú törekvéseik nem csökkentek, hogy a különböző napszakokat, melyekben az egyes páciensek terápiája zajlik, a világítás eltérő beállításaival érzékeltessék, ezáltal pedig minden karakter számára más és más atmoszférát teremtettek, mely egy újabb aspektusával segíti, árnyalja az analízist.
A sorozat egyszerre hordozza magán a series és a serial jegyeit. Az egyes karakterek története élesen elhatárolódik egymástól (a már említett Laura-Alex narratívák átmeneti összefonódása ellenére), saját „napjaik” láncszemeiben azonban összekapcsolódnak, és olyan, az évad végén lezáruló és a következő évadokban már vissza nem térő narratológiai egységet alkotnak,[10] melyeknek nem csak saját szerkezete van, de epizódról epizódra fejlődést is mutatnak: a szereplőknek múltjuk, jelenük és jövőjük lesz, személyiségük összetetté és mélységeiben meghatározottá válik. A karakterek demográfiai és szociológiai szempontból a legszélesebb skálán differenciálható társadalmi osztályokból, rétegekből származnak, történeteik – egyes kultúraspecifikus mozzanatoktól eltekintve – archetipikusak, ami a könnyebb nézői azonosuláson túl annak elfogadását is segíti, hogy pszichoterápiára bármelyikünknek szüksége lehet. Minden évadban találhatunk egy „főszálat” is, amennyiben Pault, mint főszereplőt kiemeljük az egyenrangú karakterek közül, melynek mentén a terapeuta szakmai életével is összefüggő, arra több szempontból is hatást gyakoroló magánéleti problémái rajzolódnak ki.[11] Az évadokon keresztüli folytonosságot Paul és Gina karaktere biztosítja.[12]
Ugyancsak szezonokon átívelő kohéziót teremt „a dramaturgia legfőbb szervező ereje, a krimi”,[13] melyről természetesen kizárólag lelki értelemben beszélhetünk. Ezt az üzenetet hordozza a „mindenki rejteget valamit” tagline is, amit az HBO választott a sorozatnak. Lacan szerint a szubjektum felépítése mindig valamilyen törés vagy hiány köré szerveződik, mely az ideális kép és az azzal azonosuló én közé ékelődik be. A sorozatban a kívülálló pozícióban elhelyezkedő néző képes e törés vagy hiány miatt jelentkező tünetformációkat rejtvényként interpretálni, azok megfejtésében, dekódolásában részt venni. Annak a folyamatnak a nyomon követése, mely egy törés okán a szubjektumot a félreismerés és elidegenedés felé vezette, valóban krimiszerű izgalmakat kínál.[14]
A dialógusok segítségével, a heti adagokban érkező információ- és érzelemmorzsákból, kívülről befelé haladva, a szorongás és feszültség folyton szélesedő aspektusában zajlik a nyomozás a páciensek problémáinak gyökere után, cselekedeteik mozgatórugói és személyiségfejlődésük elágazásai mentén. Ennek alapfeltétele az a bergmani bensőségű intimitás, melyben az emberábrázolás őszinte, a figyelem – a gyakorta szavak nélküli reakciók miatt – intenzív, a feszültség pedig drámaivá fokozott. Egyszerre szövegcentrikus, Woody Allen „túlverbalizált önanalíziseinek”[15] értelmében és expresszíven minimalista, a bergmani elmélyülés jegyében. Ennek következtében pedig nem csak az hordoz információt és érzelmet, amit mondanak, hanem az is, amiről hallgatnak, és ami csak a testtartásból, gesztusokból, mozdulatokból, mimikából és a tekintetekből dekódolható. Ennek megjelenítése filmkészítői szempontból meglehetősen eszköztelen: a cselekmény helyszínei lecsökkennek, a helyzetek izoláltak, a játéktér lehetősége korlátozott, a nagy kameramozgások helyett pedig hosszan kitartott arc-nagyközelikre van szükség. A verbális kifejezés könnyűsége és a képi világ statikus egyszerűsége azonban csak illuzórikus, az alleni és bergmani hagyományokból fejlesztett stíluselemek expresszív összetettségben szolgálják a valóságérzetet.
Ez a megoldás a televíziós sorozatok világában nem csak újszerűségében érdekes, de egyelőre még a célcsoport-specifikusságát tekintve is nehezen determinálható. A művészfilmekkel analóg bergmani alapszituáció, illetve az alleni pszichologizáló intellektus sajátosan szűk és csak viszonylagos átfedéssel bíró közönséggel rendelkezik, a Terápia e kettősséget magán hordozva pedig tovább szűkíti a nézők körét. Ugyanakkor számos egyéb műfaj, stílus és zsáner – például krimi, melodráma, thriller – jegyeit is ötvözi, melynek révén nem csak, hogy nem zárkózik el a szélesebb, populárisabb érdeklődésűek elől, de nagyfokú addikciót is implikál.[16] Jelentősége és érdeme ezenkívül, hogy kitágítja a pszichoanalitikus filmelemzés értelmezési kereteit, amennyiben a korábban pszichoanalitikus eszközökkel értelmezett filmtárgy helyébe magát a pszichoanalízist helyezi, amely ily módon önmaga értelmezésére is képes. A pszichoanalízis és a műelemzés összefonódása során a sorozat pszichoanalitikus jelentésmezői anélkül konstruálódnak a nézőben, hogy azért külön erőfeszítéseket tenne.[17] Ez a fajta érzelmi és értelmi összetettség a vizuális élvezetben oldódva pedig olyan katartikus pillanatokat kínál, amelyeknél erőteljesebbeket csak a Woody-Bergman kooperáció nyújthatott volna.
Felhasznált források:
BeTipul. Wikipedia szócikk. (http://en.wikipedia.org/wiki/BeTipul 2012. 12. 1.)
Dragon Zoltán: Merre tovább? A pszichoanalitikus filmelmélet útjai a huszonegyedik században. Apertúra, 2006. ősz. (http://apertura.hu/2006/osz/dragon 2012. 11. 28.)
Dragon Zoltán: Meccslabda: szerva Allen-nél. Filmkultúra, 2006. (http://www.filmkultura.hu/regi/2006/articles/films/matchpoint.hu.html 2012. 12. 2)
Gilbert, Gerard: Hagai Lavy, creator of HBO’s In Treatment. The man behind HBO’s engrossing therapy drama. (http://www.theartsdesk.com/tv/hagai-levy-creator-hbos-treatment 2012. 11. 25.)
Józsa Péter: Bergman szerint – rész szerint… Modernizmus és önreflexió Ingmar Bergman filmjeiben 1961-1969. Apertúra. 2007. tavasz. (http://apertura.hu/2007/tavasz/jozsa 2012. 12. 1.)
Klacsán Csaba: Az a cél, hogy áttérjünk a 100%-osan saját tartalmakra – Krigler Gábor. Filmkultúra, 2012. szeptember. (http://www.filmkultura.hu/arcok/cikk_reszletek.php?kat_azon=1386 2012. 12. 1.)
Kovács András Bálint: „Ez csak egy szivar”. A pszichoanalitikus módszer alkalmazásáról a filmelméletben.(http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=927&tip=0 2012. 12. 1.)
Kovács Kata: Analitikus a kanapén. Prizma folyóirat (http://prizmafolyoirat.com/2010/11/10/lancreakcio-2-kovacs-kata-analitikus-a-kanapen-rodrigo-garcia-in-treatment/ 2012. 12. 1.)
Kovács Kata: Lelki Columbo (Beszélgetés Gigor Attilával). Filmvilág folyóirat, LV. évfolyam. 10. szám. 2012. október. 46-47.
Libor Anita: Gigor Attila: Az igazi misztérium az írás. Interjú a Terápia forgatókönyvírójával és rendezőjével. (http://magyar.film.hu/filmhu/magazin/gigor-attila-az-igazi-miszterium-az-iras.html 2012. 11. 26.)
Pintér Judit Nóra: Forró szék. Filmvilág folyóirat, LV. évfolyam. 10. szám. 2012. október. 44-45.
Vajda Judit: „Emberek jönnek, mennek… és sosem történik semmi.” Multiplex narratíva az amerikai filmekben. Filmtett Erdélyi Filmes Portál (http://www.filmtett.ro/cikk/2404/multiplex-narrativa-az-amerikai-filmekben 2012. 11. 25.)
[1] Hagai Levi egy interjúban maga is Woody Allenre hivatkozott, amikor a témaválasztásának okáról kérdezték. Úgy vélte, hogy a pszichoterápia az alleni, kissé parodisztikus, karikaturisztikus ábrázolási módnál többet, egy mélyebb, realisztikusabb megjelenítési formát érdemel. Sorozatával le akarta rombolni a falat, melyet az előítéletes társadalmi közgondolkodás sztereotípiákból emelt a terápiák valódi világa elé, be akarta mutatni, hogy a páciensekről és a terapeutákról épp olyan emberi tulajdonságok mentén és emberi minőségben lehet gondolkodni, mint bármelyikünkről. Gilbert, Gerard: Hagai Lavy, creator of HBO’s In Treatment. The man behind HBO’s engrossing therapy drama. (http://www.theartsdesk.com/tv/hagai-levy-creator-hbos-treatment 2012. 11. 25.)
[2] A terminust Gigor Attila, a magyar adaptáció egyik társrendezője használja a sorozat műfajtani rendszerbe illesztésére. Libor Anita: Gigor Attila: Az igazi misztérium az írás. Interjú a Terápia forgatókönyvírójával és rendezőjével. (http://magyar.film.hu/filmhu/magazin/gigor-attila-az-igazi-miszterium-az-iras.html 2012. 11. 26.)
[3]Amerikai Egyesült Államok (2008), Szerbia (2009), Románia (2009), Hollandia (2010), Szlovénia (2011), Csehország (2011), Lengyelország (2011), Kanada (2012), Argentína (2012), Brazília (2012), Magyarország (2012), Szlovákia (várhatóan 2013) és Moldova (várhatóan 2013). Forrás: BeTipul. Wikipedia szócikk. (http://en.wikipedia.org/wiki/BeTipul 2012. 12. 1.)
[4] Életművének részét képezik a drámai hangvételű, kötött formai elvekkel dolgozó, zárt szituációs nagyjátékfilmek – A nő ötször (Things You Can Tell Just by Looking at her. Rodrigo García, 2000), Ten Tiny Love Stories (Rodrigo García, 2002), Apák és fiaik (Fathers and Sons. Rodrigo García, Jared Rappaport, 2004), Nine Lives (Rodrigo García, 2005), Mother and Child (Rodrigo García, 2009) –, a pszichoterápia témáját suspense és akció-dús elemekkel megtöltő 109. utas (Passengers. Rodrigo García, 2008) című thriller, valamint a Mondd, hogy szeretsz! (Tell Me You Love Me. Cynthis Mort, 2007-) című, párok érzelmi és szexuális problémáit terápia során feldolgozó sorozat néhány része. Ugyanakkor készített epizódot a Maffiózók (The Sopranos. David Chase, 1999-2007) és a Sírhant Művek (Six Feet Under. Alan Ball, 2001-2005) című sorozatokba is. Kovács Kata: Analitikus a kanapén. Prizma folyóirat (http://prizmafolyoirat.com/2010/11/10/lancreakcio-2-kovacs-kata-analitikus-a-kanapen-rodrigo-garcia-in-treatment/ 2012. 12. 1.)
[5] Két páciens története csak az első évadban fonódik össze egy rövid időre, amikor a hétfői kezelésekre érkező Laura és a keddenként terápiás ülésekre járó Alex szexuális kapcsolatba kerül egymással. Azonban, lévén hogy
a sorozat a terápiás üléseken elhangzó beszélgetésekből, vagyis a páciensekkel történt események reflexióiból építkezik, egyik szál kihagyása sem nehezíti vagy lehetetleníti el a másik értelmezhetőségét és élvezhetőségét.
[6] Ha nem is ő volt e cselekményvezetési módszer zsenije, de Woody Allen is alkalmazta például a Hannah és nővérei (Hannah and Her Sisters. Woody Allen, 1986) című filmjében. Vajda Judit: „Emberek jönnek, mennek… és sosem történik semmi.” Multiplex narratíva az amerikai filmekben. Filmtett Erdélyi Filmes Portál (http://www.filmtett.ro/cikk/2404/multiplex-narrativa-az-amerikai-filmekben 2012. 11. 25.)
[7] Kovács Kata: Analitikus a kanapén. Prizma folyóirat (http://prizmafolyoirat.com/2010/11/10/lancreakcio-2-kovacs-kata-analitikus-a-kanapen-rodrigo-garcia-in-treatment/ 2012. 12. 1.)
A terapeuták analizálásának lehetőségéből csak a harmadik évad zárja ki a nézőt. Adele karaktere minden megnyilvánulásában a szigorúan vett szakmai keretek között marad, míg Gina, mint Paul régi kollégája, barátja, olykor kilép a pszichológus szerepéből, hogy személyiségének és múltjának emberi oldalai is feltáruljanak.
[8] Pintér Judit Nóra: Forró szék. Filmvilág folyóirat, LV. évfolyam. 10. szám. 2012. október. 44-45.
[9] Az amerikai adaptáció kihagyta az egyetlen olyan részt, amely egy rövid flashbackes visszaemlékezést tartalmaz. Az izraeli eredeti (amit a magyar remake is átvett) azonban egy ízben felidézi az egyik páciens, Laura és Paul első – a néző által még nem látott – találkozását, amely az elbeszélésnél is plasztikusabban segít megérteni a két karakter változását, egymásra gyakorolt hatását, viselkedésének okait. Illetve kivételt képez még a filmidő jelenének és valóságának abszolutizmusára építő koncepció alól az a jelenet, melyben Laura elbeszélése nyomán Paul fantáziája elevenedik meg néhány másodpercre. Ez az amerikai változatban is helyet, illetve szerepet kapott.
[10] Ez alól csak Alex története képez kivételt, aki az első évad végén ugyan meghal, de apján, illetve a saját hiányán (valamint a Paul életében emiatt előállt nehézségeken) keresztül a második évadot is erőteljesen átlengi a „jelenléte”.
[11] Az első évadban a házasságának válságba kerülése és a páciense, Laura iránt érzett szerelme képezi a főszálat, a második évadban Alex (az első évadban elhunyt páciense) apja pereli be fia halála miatt, melynek okán átértékeli a saját apjával való kapcsolatát, a harmadik évadban pedig a Parkinson-kór gyanúja aggasztja, melyet nehezít, hogy beleszeret a terapeutájába, a nála sokkal fiatalabb, éppen gyermeket váró Adele-ba. Ez a narratológiai elem egyfelől ismétléssel terhelt visszakanyarodás az első évadban már tökéletesen kihasznált ötlethez, másfelől pedig lehetőség ugyanazon érme másik oldalának megmutatására is.
[12] Gina karaktere a harmadik évadban már csak a hiányában van jelen, materiális formában pedig a könyvén keresztül. A könyv által implikált, Ginával kapcsolatos érzéseit, szorongásait Paul a pénteki terápián idézi fel. A mellékszereplők átívelnek a narratológiai értelemben lezárt egységeknek tekinthető évadokon, akár Paul feleségének és gyerekeinek karakterei is – akik hol fizikai valójukban, hol pedig Paul elbeszéléseiben jelennek meg.
[13] Kovács Kata: Lelki Columbo (Beszélgetés Gigor Attilával). Filmvilág folyóirat, LV. évfolyam. 10. szám. 2012. október. 46-47.
[14] Dragon Zoltán: Merre tovább? A pszichoanalitikus filmelmélet útjai a huszonegyedik században. Apertúra, 2006. ősz. (http://apertura.hu/2006/osz/dragon 2012. 11. 28.)
[15] Dragon Zoltán: Meccslabda: szerva Allen-nél. Filmkultúra, 2006. (http://www.filmkultura.hu/regi/2006/articles/films/matchpoint.hu.html 2012. 12. 2)
[16] Klacsán Csaba: Az a cél, hogy áttérjünk a 100%-osan saját tartalmakra – Krigler Gábor. Filmkultúra, 2012. szeptember. (http://www.filmkultura.hu/arcok/cikk_reszletek.php?kat_azon=1386 2012. 12. 1.)
[17] Kovács András Bálint: „Ez csak egy szivar”.A pszichoanalitikus módszer alkalmazásáról a filmelméletben. (http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=927&tip=0 2012. 12. 1.)