Kenneth Lonergan író-rendező A régi város (Manchester by the Sea, 2016) című filmje elkészítésekor harmadszor ült a rendezői székbe, előző két filmje a 2000-es Számíthatsz rám (You Can Count on Me) és a Margaret (2011). A szerző színházi íróként kezdte pályáját, onnan tért át forgatókönyvírásra és filmrendezésre. Munkáját ezúttal Oscar-díjjal jutalmazták, ugyanis A régi város elnyerte a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó szobrot. A régi város az első stream-szolgáltató által bemutatott alkotás, amely Oscar-díjat nyert el. Lonergan ezzel az alkotásával ismét a rá jellemző személyes dráma műfajához nyúlt. A film főbb szerepeiben Casey Affleck, Lucas Hedges, Kyle Chandler, valamint Michelle Williams láthatóak.
A történet középpontjában Lee Chandler (Casey Affleck) áll, aki négy lépcsőházban dolgozik mindenesként – havat lapátol, szereli a meghibásodott dolgokat, és általában véve szereti, ha békén hagyják. Bátyja, a szívbeteg Joe (Kyle Chandler) halála után neki kell gyámsága alá vennie a tizenhat éves unokaöccsét, Patricket (Lucas Hedges), és a film konfliktusa abból ered, hogy Lee-nek nem akaródzik szülővárosában, Manchesterben maradni, míg Patrick elköltözni nem akar, hiszen minden ide köti. Lonergan két síkon vezetett történetmesélési formát alkalmaz, egyszerre látjuk a film jelenét és visszaemlékezésekben a főszereplő múltját. A kettő nincs élesen elválasztva egymástól, mégis könnyen megkülönböztethető, hogy éppen melyik idősíkot látjuk a kettő közül − sokszor elég csak Lee arcára nézni, vagy bátyja jelenléte is árulkodó lehet. Mindez azért kiemelkedő, mert Lonergan mesterien alkalmazza ezt a technikát, nincs szükség feliratozásra, és a néző így is követni tudja a cselekményt, ami nem válik egy idő után unalmassá, mert érdekesek a karakterek. A párhuzamosan láttatott jelenetek kontrasztba állítják a főszereplő viselkedését, és elkezd érdekelni minket, hogy a múltban nyitott, társasági emberként viselkedő Lee a film jelenében mégis miért zárkózott, érzelmektől mentes, passzív-agresszív figura, aki kocsmákban verekedéseket kezdeményez idegenekkel, és egyébként magányosan él egy kis lakásban.
A régi város egyik kulcsjelenete nagyjából a film felénél található, amikor fény derül Lee szörnyű hibájára, ami tönkretette az életét – és ami miatt nem képes a városban maradni −, és ebben a jelenetben egymásba fonódik a múlt és a jelen. Ezt a módszert már a film korábbi jeleneteiben is alkalmazta a rendező, például amikor Lee bátyja halálhírét követően elmegy a kórházba. Mindkét jelenetben azt látjuk, hogy Lee beszélget valakivel – az egyik jelenetben az ügyvéddel, a másikban egy orvossal. A múlt képei megszakítják a jelen eseményeit, töredezetté válnak a jelenetek, mindkét esetben fragmentumaiban látjuk a különböző idősíkok történéseit. Mindkét jelenetben úgy tűnik, hogy a beszélgetés valamit Lee eszébe juttat, és a flashbackek az ő visszaemlékezései. A kórházban játszódó jelenetben szóba kerül, hogy Dr. Bethany (Ruibo Qian) milyen jól bánt Joe-val, majd ezután következik a flashback, amelyben a doktornő közli a családdal a diagnózist. Az ügyvédnél játszódó jelenetben arról folyik a szó, hogy Joe Lee-t nevezte meg fia gyámjául. A feladat, hogy kvázi újra apának kell lennie, eszébe juttatja saját gyerekeinek elvesztését, és a nézők a flashbackek során hozzáférést kapnak a múltbeli eseményekhez. A beszélgetés közben Lee többször mélyen hallgat egy rövid ideig, és néz ki az ablakon, mintha valóban máson járna az esze. A részekre bontott bemutatás véleményem szerint az emlékek töredezettségét, kissé „megfakult” mivoltát hivatott megjeleníteni. Lonergan egyáltalán nem használ olyan filmes eszközöket az emlékek megjelenítésére, mint például a fakóbb, elmosódott kép, amivel általában jelezni szokták a filmekben, hogy amit látunk, az korábban történt, mint a film jelene.
A régi város egyik sarokpontja pont annak a bemutatása, hogy – bármennyire közhelyesen hangzik is – az élet megy tovább, és bár a film főszereplői nem mindig érzik úgy, hogy sikerülni fog nekik, tovább kell lépniük. Lee-nek eddig támogatást nyújtó bátyja halála után senkije nem maradt, csak unokaöccse, aki kicsit mintha a régi Lee-re emlékeztetne viselkedésével. De ezzel egy olyan feladat hárul Lee-re, amire nem volt felkészülve – többször elmondja, hogy ő csak tartalékterv volt. Ennek ellenére teszi a dolgát, még akkor is, ha fájdalmas neki abban a városban lenni, ahova életének legszörnyűbb emlékei kötik, és ahol a múltjának démonai kísértik. Eközben konfliktusba kerül Patrickkel, legalább annyira személyiségbeli differenciájuk, mint eltérő céljaik miatt. Ez a konfliktus nagyon szépen van ábrázolva, az ellentétek olyan apró, jelentéktelennek tűnő dolgokban nyilvánulnak meg, mint például Joe hajójának sorsa, amelynek megjavítása a film végén a két főszereplő javuló kapcsolatát jelzi.
A film gerincét pont a remekül megírt és eljátszott karakterei adják. Nem azért, mert annyira különlegesek lennének, hanem épp ellenkezőleg, a szereplők gyakorlatilag bárki ismerősei lehetnének, és ebben rejlik a nagyszerűségük. Közel érzi őket magához a néző, mert nagyon emberiek, és érdekli a sorsuk. Az ábrázolásmódjuk hiteles és sallangmentes, emberi reakcióik vannak – szomorúak és néha boldogok, annak ellenére, hogy az őket ért veszteség szinte érezhetően ott lebeg végig a szemünk előtt. Szerencsére Patrick nem depresszív hajlamokkal rendelkező tinédzser, ami a legtöbb filmben általában zavaró, hanem ő maga is sokat hozzátesz a filmhez. A régi városban egy olyan fiatalt kapunk, akit a mindennapokban leköt a sport, a zenekara, a barátai és a két barátnője. Valóban olyan érzés fog el minket, nézőket, hogy egy igazi tizenévest látunk, valódi problémákkal és valódi örömökkel. Patrickkel olyan dolgok történnek a filmben, amelyek a nézők számára is ismerősek lehetnek. Jó példa ennek szemléltetésére az a jelenet, amikor Patrick és Lee elmennek az ügyvédhez Joe végrendeletének megismerése céljából, és várakozás közben a fiú nemes egyszerűséggel telefonozik, amíg Lee-re várakozik az előszobában. Ez az apró dolog erős kontrasztot hoz létre a jelenetben, mivel ez az a jelenet, amelyben a flashbackek megmutatják, mi okozta a törést Lee életében, és amely jelenet talán a legdrámaibb az egész filmben. Viszont mindezt mi úgy látjuk, hogy a tragikus események képei vegyülnek egy teljesen mindennapos időtöltéssel, ami a feszültséget is oldja. Mindezek mellett a telefonozást egy olyan tevékenységként is felfoghatjuk, amely arra irányul, hogy elterelje Patrick figyelmét az őt ért tragédiáról, és másra figyeljen.
Patrick ránézésre jól viseli a vele történteket, vagy legalábbis jól leplezi a fájdalmát, de tovább árnyalja a karakterét az, amikor például a gyorsfagyasztott csirke látványától rosszul lesz. A dolog a hullaházban fekvő apjára emlékezteti, akit nem lehet eltemetni a túlságosan fagyos föld miatt. Az ő és Lee közötti dinamika alakulása a film egészében fenntartja az érdeklődést. A régi város az ő tragédiájuk feldolgozását és a továbblépést mutatja be. Mindezt úgy teszi a film, hogy soha egy pillanatra nem tűnik szentimentálisnak, végig realista karakterábrázolással él, és a szereplők nem sokban változnak a film végére – egyszerűen csak közelebb kerülnek egymáshoz. Lee a történet elejétől fogva nem akart Manchesterben maradni, és a film végén valóban távozik a városból. Ám csak azt követően, hogy mindent elrendezett unokaöccsével kapcsolatban.
Casey Affleck alakítását csak dicsérni lehet, játékát számos rangos elismeréssel jutalmazták, elnyerte például a legjobb színésznek járó Oscar-díjat és a Golden Globe-ot ugyanebben a kategóriában. Alakítása valóban kiemelkedő, nagyon jól illik hozzá ez a komor karakter, akinek sokszor semmilyen érzelem nem tükröződik az arcán. Nem hatalmas, drámai megnyilvánulásokban kellett megmutatkoznia, hanem apró gesztusokban, például nagyon hangsúlyos az, amikor és ahogyan a karakter zsebre teszi a kezét.
Lonergan munkájának minden aspektusán látni, hogy profi. Mind az írás, mind a rendezés a történet lényegét ragadja meg. Az operatőri munkát is dicsérni kell, a kamera közel megy a karakterekhez, de nem zavaróan közel, és gondosan megválasztott helyekre van elhelyezve, valamint nagyon keveset mozog, olyan érzést kelt, mintha a megmutatott pillanatokat véletlenül kaptuk volna el, ezzel is hozzájárul a film realitásérzetéhez. A történet nem válik unalmassá, minden jelenettel van célja a rendezőnek.
Lonergan zeneválasztását több helyen is kritikával illették, mondván, hogy túldramatizálja a képsorokat, de én védelmembe venném A régi várost, véleményem szerint ugyanis pont az ilyen jellegű zenék teremtették meg a hangulatát a filmnek, és hozzájárultak a drámai pillanataihoz. A rendező sok jelenetben használ klasszikus zenét, amely melankolikus hatást kelt, és mikor felcsendül, mind a dialógusok, mind a diegetikus zajok megszűnnek, és kizárólag a zenét halljuk. A klasszikus zene végigköveti a film fő narratíváját, és összeköti a flashbackekben látott eseményeket a film jelenével.
Lonergan A régi városa tehát egy hétköznapi történetet mesélt el, ami bárkivel megtörténhet, ám mindezt érdekes, átlagostól eltérő időkezeléssel tette. A film remekül bemutatta, hogy az életben valóban nincs lezárás, mivel az folyamatosan megy tovább. A személyes tragédiák feldolgozására tett törekvést mutatja be Lonergan karakterdrámája, amelyet nem véletlenül övezett pozitív kritikai visszhang.