A 2012-es évet valami rejtelmes, mélységesen szomorú, apokaliptikus hangulat szövi át. Akad téma bőven a Greenpeace buzgó aktivistái számára, akik csak két percet kérve az arra járóktól, az utca népére zúdítják a klímaváltozás ijesztő környezeti szimptómáit. Mások próféciaként hirdetik azon elképzeléseket, melyek erre az évre jósolták a világvége eljövetelét. A gazdasági világválság mindenütt szétáradó hullámai szintén negatív közhangulatot teremtenek a társadalomban. Ezen negatív erők beférkőznek hétköznapjainkba és egyesülve fejtik ki hatásukat. A TV-társaságok által működtetett „ezoműsorokról” egy elbiccentett mosollyal továbbkapcsolhatunk, de nem ilyen könnyű a helyzetünk, ha még a moziban sem szabadulunk ettől a lehangoló témától. Cikkemben ennek a tendenciának nyomait vizsgálom meg a Hétköznapi pár (Perfect Sense. David Mackenzie, 2011) című filmben.
Mindenek előtt azonban érdemes megemlékezni az imént felvázolt negatív hangulatot árasztó filmalkotások előfutárairól. Korábban könnyedén túljuthattunk az emberiség fenyegetettségének, sebezhetőségének érzésen, míg a látványosság és a szenzációhajhász elemekkel teletűzdelt blockbusterek sikeresen töltötték be feszültséglevezető és reménykeltő funkciójukat. Gondoljunk csak a 2012 (Roland Emmerich, 2009) című filmre, ahol fokozott aggodalommal tekinthettük végig John Cusack megmérettetéseit a mindent elsöprő világvége megmutatkozásának folyamatában, ám végül nyugodt szívvel és azzal a gondolattal hagyhattuk el a mozitermet, hogy mindig lesz megoldás, és a veszedelem bizonyára Magyarország felé sodorja majd az amerikai mentőhajókat, így főhősünkhöz hasonlóan mi is megmenekülhetünk.
Az idő előrehaladtával azonban a negatív közhangulat már-már olyannyira keserűvé tette az emberek és a rendezők szájízét, hogy teljesen lemondtak a túlélés lehetőségéről, többé nincs menekvés. Erről tanúskodik a Take Shelter (Jeff Nichols, 2011), a Melankólia (Lars von Trier, 2011), a Felettünk a Föld (Another Earth. Mike Cahill, 2011), The Divide (Xavier Gens, 2011), a Hétköznapi pár − és a sort még folytathatnánk, hiszen rengeteg film készült 2012 határán, e nyomasztó téma jegyében. A közös vonás ezekben a filmekben az, hogy a pusztuló Föld látványának sziporkázó bemutatása helyett az emberi lélek mélységei által kontextualizálják a szóban forgó témát.
David Mackenzie Hétköznapi pár című filmjének magyar címfordítása a romantikus komédiák könnyed címválasztására utal. Tévesen azt hihetnénk, hogy ismét az éhező sémazabálóknak alkottak könnyed vacsorát, és egy pár erőltetett és bagatell konfliktushelyzetét kell majd figyelemmel kísérnünk egészen a reptéri egymásra találás végpontjáig. Minden adott, hogy romantikus történetre építsük fel a filmre vonatkozó elvárásrendszerünket. A film címe és az elvárt sémáink így az expozícióban bemutatott két különböző nemű szereplőt mágnesként tapasztják egymáshoz.
Azonban az alkotás kezdetétől megjelenő és a cselekményben többször vissza-visszatérő női narrátori hang által elmondott monológ másra utal. Az ugyanis nem szubjektív önvallomást fejteget, hanem a társadalom szerkezetét működtető általánosságról beszél: „Van tömegközlekedés, étel, éttermek, munka, világ, ahogy elképzeltük”. Már megtanulhattuk filmes élményeink során, hogy a film expozíciójában bemutatott rendet a történet előrehaladtával valami majd biztosan felforgatja, megzavarja, így a prológusként felhangzó monológ által némi sejtésünk lehet, hogy bizonyos társadalmi problémák terítékre fognak kerülni e film során.
Az idillikus karakterábrázolás helyett negatív felütésű benyomást kaphatunk főszereplőinkről, és a bevett romantikus sablon mágneses vonzása taszításba kényszeríti a két szereplő közötti lehetséges viszonyt, mi nézők pedig értetlenül várjuk, hogy miként lesz mindebből romantikus történet. Minden világossá válik azonban, amikor a film látszólagos fő témája − melléktémaként − bekúszik a történetbe. Elsőként a női szereplő környezetében talál rést magának a mindent felbolygató mellékszál. Susan járványszakértő, aki különös esetekről értesül munkahelyén. A különös tüneteket produkáló betegek rövid ideig tartó, látványos és szélsőséges lelki összeomlást követően elveszítik szaglásukat. Az eddig melodrámai műfaji jegyeket mozgató történetünkkel a katasztrófafilmek sémakomponensei kezdenek egybefonódni. Ez a szál nem domináns módon illeszkedik a filmbe, inkább a komolyzenei szerkesztésmódból jól ismert kontrapunkt szerepéhez hasonlít, amikor két téma párhuzamosan fut egymás mellett egyenrangúan. Ez a koegzisztencia azt eredményezheti, hogy a befogadó fokozott aggodalommal terjeszti ki hipotéziseit mind a pár sikeres egymásra találására, mind a járványkatasztrófa elhárítására vonatkozólag. A két mozgásba hozott erő így szoros kölcsönhatásban örvénylik végig a film narratív struktúráján.
A nő foglalkozása felkelti a reményt a nézőben, hogy lehetőség lesz majd szakértelmi szempontból is magyarázatot kapni az érdekes esetekre, azonban ebben csalódnunk kell. Az epidemiológus szakember tehetetlen az üggyel kapcsolatban, és kutatás helyett otthoni aktív dohányzással és csupán néhány telefon lebonyolításával vesz részt a dologban. Így van lehetőség a férfi szereplő bevonására is, aki a nő lakása alatti étteremben dolgozik és egy alkalommal öngyújtót kér Susantól. Ez a káros szenvedély indítja el kapcsolatukat, mely a történet előrehaladásával tovább fokozódik.
Mindemellett érdekes összhangot mutat a két egymás mellett futó narratív szál. A járvány megjelenésével a befogadó szembesül a kulturális, kollektív rendet felbolygató kór erejével, és megismerésének vágya kerül a befogadói tevékenység középpontjába. A végig nyitott kérdésként fennálló, ismeretlen eredetű vírus fogva tartja a néző figyelmét, és a legkisebb elem is, ami megmagyarázhatná jelenlétét, működését, következményeit, kielégítően hat a befogadó felfedező vágyára. A nézői várakozást azonban a másik szál megszakítja, és egy újabb izgalomforrás kerül a középpontba, a pár egymásra találásának drámája, feszültsége. Amikor megvalósul a pár létrejötte, vagyis az egyik szálhoz tartozó dramatizált kérdés lezárul, akkor már a másik témához viszonyítva tekintjük kapcsolatukat. Feltesszük a kérdést: vajon mi fog történni velük ebben a helyzetben, mikor a végzetes járvány pusztít.
Fontos tényező, funkcionális elem a narratívában a férfi foglalkozása, ő ugyanis szakácsként intenzívebben érzékeli a terjedő vírus következményeit, mint maga a vírusszakértő. A járvány első látványos következménye az, hogy a társadalom által konstruált étkezési színtér a különböző érzékek sorozatos elvesztésével megváltozik. Azt gondolnánk, hogy az ízlelés érzékének megszűnésével többé nincs szükség étteremre, azonban tévedünk. Szükség van olyan a társadalom által kijelölt térre, ahol a formalitás rendszerébe burkolózva előre meghatározott módon jól érezhetjük magunkat. Ha már elveszítettük ízlelési érzékünket, majd kínálnak nekünk különleges állagú, ropogós vagy lágy fogásokat. Ami igazán számít, az csupán a látszat.
Ami ezt a „hétköznapi párt” összefűzi, az nem több, mint a közös sors, a találkozásuk aktualitása az adott környezeti tényezőkkel párosulva. Nem a közös érdeklődés, ízlés fűzi össze őket, nem az éjszakába nyúló beszélgetések vagy közös emlékek, hanem csupán két különböző nemű ember ösztöneinek egymást kielégítő lehetőségei. Aki romantikus műfajra vágyott, és a történet mélyébe tekint, az csalódni fog, ugyanis Susan és Michael együttléte a fájdalmas ürességről tanúskodik. Ha nincs szaglásunk, a többi érzékszervre összpontosítunk, ha nincs már ízérzékelésünk sem, a tapintásra − vagyis az ételek állagára − fókuszálunk. A pár viselkedése pedig arról tanúskodik, hogy ha nincsenek érzéseink, akkor az egymásnak okozható testi örömökre helyezzük a hangsúlyt − be kell látnunk azonban, hogy érzékeink, érzéseink komplex működésére van szükség a teljes átéléshez. A film szereplői mintha utolsó kapaszkodókat keresnének a szenzuális tapasztalatok átélésére, mintha eddig elhanyagolták volna őket, és talán ennek tudják be ezt az ismeretlen erőből fakadó büntetést. A melodrámai szál a film előrehaladásával egyre inkább elvékonyodik, és már csak a világjárvány nyomasztó ereje vonja magába Susan és Michael kapcsolatát.
Bár a film csupán két szubjektív szereplői nézőpontot mutat be, nem érezhetjük magunkat biztonságban. Az alkotás korunk olyan társadalmi problémáira hívja fel a figyelmet, melyek kollektíven érintenek mindenkit. Senkin sem segít a védőmaszk, ugyanis a csapás belülről, az oly rejtélyes idegrendszerből támadja az embereket. Efféle büntetés abból a vétségünkből következhet be, hogy egyre inkább száműzzük életünkből a tiszta materiális jelenlétből adódó élményeinket, melyek szorosan kapcsolódnak a komplex szenzuális érzékeléshez, és egyre inkább felemészt mindent az utánzat, a látszat, a szimulált világ.
Az érzékek elvesztése fokozatosan következik be, így a történet ismétlődő szerkezete egyre inkább kiszámíthatóvá válik a film előrehaladásával. Azonban ez a kiszámíthatóság rettentő nagy feszültséget és reménytelenséget hordoz magában, melynek súlyát kellőképpen adja át a nézőnek. Ha a járvány feltűnésekor, vagyis a szaglás elvesztésekor kiterjesztjük hipotéziseinket az összes érzékszerv elvesztésére vonatkozólag, és ebből több előfeltevés beigazolódni látszik, akkor gyaníthatjuk, hogy a film végére a látásukat is elveszítik a szereplők, hacsak nem találnak valamiféle ellenszert. A két egymás mellett futó szál a film végén fonódik teljesen egymásba, amikor az utolsó emberi vonás is eltűnik, ugyanis szereplőink megvakulnak. A járvány, az ismeretlen erő győzedelmeskedett rajtuk, azonban ennek ellenére a vak sötétségben a szerelmesek mégiscsak egymásra találtak, így forrasztva egybe a két narratív szál lezárását. A narratív struktúra végpontja örvényszerűen magába szippantott mindent.
Nem ökonómiai célzattal vonták ki a filmből a grandiózus látványelemeket, hanem azzal a szándékkal, hogy az ember belső „területeit” mutathassák meg a filmvásznon. A film során a különböző érzékszervek elvesztésének tapasztalata szubjektív szereplői nézőpontból lett bemutatva, így közvetlenül bőrünkön érezhettük annak következményeit. A szereplőkön keresztül érzékeltetett kiszolgáltatottság és sorsuk elkerülhetetlenségének érzékeltetése erősítheti meg a nézőkben azt a félelmet, hogy bármikor, bármilyen ismeretlen erő szembeszállhat velünk és győzedelmeskedik az ember mindenhatóságán.