Videójáték adaptációt készíteni merész vállalkozás. Első látásra vonzónak tűnhet, hogy lényegében véve az előre felnyergelt lovat kell csak megülni. Adott egy történet, amely beszippantja a játékost, vannak szerethető, jól felépített karakterek, valamint az adott brand is „bejáratott” már. Azonban elnézve az eddig készített videójáték adaptációkat − például a Perzsia Hercege: Az idő homokja (Prince of Persia: The Sands of Time. Mike Newell, 2010) vagy a Need for Speed (Scott Waugh, 2014) című filmeket −, korántsem ez a kép rajzolódik ki előttünk. Sőt azt lehet mondani, hogy a tárgyalt adaptációk jelentős része nemhogy az elvárásokat nem tudja teljesíteni vagy egyenesen felülmúlni, hanem kifejezetten negatív irányba lendíti a nézők és a kritikusok véleményét. A 2016-ban forgalmazott Assassin’s Creed (Justin Curzel) sem aratott hatalmas sikert, annak ellenére, hogy minden adott lett volna egy jó film elkészítéséhez. De talán a legnagyobbat a Doom (Andrzej Bartkowiak) című 2005-ös akció/horrorfilm bukta, amely még a 60 millió dolláros költségvetést sem tudta visszahozni. Bár már 2007-ben született egy Hitman adaptáció − amely egyáltalán nem aratott osztatlan sikert sem az átlag nézők, sem a kopasz bérgyilkos hardcore rajongói körében −, azt reméltem, hogy a Hitman: A 47-es ügynök (Hitman: Agent 47. Aleksander Bach, 2015) című film valamelyest tanul az elődje hibájából. Tévedtem.
A film alapjául szolgáló videójáték első része 2000. novemberében jelent meg, majd főként játékmenetbeli egyedisége miatt hatalmas sikert aratott. Az alapkoncepció nagyon eredeti volt, mivel egy kopasz bérgyilkost alakított a játékos, akinek főbb feladatai közé tartozott különböző emberek likvidálása, viszont ezt a legnagyobb titokban, különböző változatos módszerekkel kellett megtennie, és bizony ezen a területen sem szenvedett a készítők ötletgazdagsága hiányt (például kiiktathattunk célpontokat mérgezett süteménnyel, vaktöltényes pisztoly élesre való kicserélésével vagy a gáztűzhely megbuherálásával). A legnagyobb játékbeli élményt az jelentette, hogy mindezt lopakodva, az ellenség álruháját felvéve kellett kivitelezni, elkerülve a lebukás és a nagyobb tűzharcok veszélyét. De hogy mennyire sikerült a videójáték jellegzetességeit adaptálnia a 2015-ös filmnek? Sajnos nem igazán.
A történetet a film elején ismerteti egy női narrátorhang: a Szindikátus nevezetű szervezet szeretné megszerezni a Hitman-programot, amellyel lehetőségük lenne olyan hidegvérű bérgyilkosokat létrehozni, mint a 47-es ügynök (Rupert Friend), aki viszont épp ennek megakadályozásán fáradozik. Mindkét fél egy lány (Hannah Ware) után kezd el kutatni, akinek az apja (Ciarán Hinds) az egész program megteremtője, viszont a kiléte ismeretlen. A lány az egyetlen kulcs a rejtély megoldásához.
A történet ugyan elsőre jól hangzik, azonban a fenti pár sornál többet nem rejt magában. Sajnos nem tudtak olyan sztorit alkotni a filmkészítők, amely a nézőt a moziszékbe szegezné: egyetlen olyan elem sincs, ami miatt fogcsikorgatva várnánk valamiféle információmorzsát vagy magát a végkifejletet. Pozitív elem ugyan a későbbiekben Hitman szárnyai alá vett lány fejlődéstörténete, viszont a rendező elég hamar elvarrta ezt a szálat, mivel egy-két akciójelenet múltán már majdnem olyan profi módon öli a szerencsétlen katonákat mint a mestere. A film kis mértékben próbálta feltárni a fehér foltokat Hitman múltjával kapcsolatban flashbackek formájában, így több érdekes dolog is kiderült a főkősünk gyerekkoráról, viszont önmagában ez csekély ahhoz, hogy jó film váljon a Hitman: A 47-es ügynökből.
A történet helyett inkább a pörgős akciójeleneteken volt a hangsúly, ami pedig a lehető legtávolabb áll a Hitman figurától. A hidegvérű, célpontjai kiirtását változatosan és csendben kivitelező bérgyilkos helyett kaptunk egy 21. századi Rambót, aki a rendőrök tucatjait lövi halomra. A film jelentős része agyatlan „hentelésből” és a főellenséggel való Mátrixba illő bunyókból áll. A fő antagonista, John Smith (Zachary Quinto) egy bőrön belüli fémpáncéllal is rendelkezik, ami immunissá teszi őt a golyók ellen. Erre feltehetően azért volt szükség, hogy ez a „sebezhetetlenség” indokot adjon a főellenségnek arra, hogy ne hagyja ott a fogát már az első tűzharcban. Így gyorsan véget ért volna a film − sajnos vagy nem. Pont ezek azok az elemek, amelyek teljes mértékben elidegenítik a 47-es ügynök rajongóit ettől az adaptációtól, mivel a készítők egyáltalán nem tudták megragadni a Hitman-játékok alapelemeit és lényegét.
Bár a főhősünk attribútumait (kopasz fej, öltöny, nyakkendő, fojtózsinór, hangtompítós pisztoly, szuperkütyük) átemelték a játékból, viszont a karaktert alakító színész a kopasz fején kívül nem is hasonlít az eredeti figurára. A film 2007-es elődjében főszereplő Timothy Olyphant sokkal jobban alakította kopasz főszereplőnket, bár ő sem volt egy kiköpött hasonmás. Sokkal inkább hasonlított a kopasz bérgyilkos karaktere egy megállíthatalan Terminátorra, mint olyan ravasz és kegyetlen predátorra, aki a legkülönfélébb módon cserkészi be mit sem sejtő áldozatait.
A film egy-két érdekes és megmagyarázhatatlan logikai buktatót is tartalmaz. Az egyik jelenetben egy reptéren vagyunk, ahol vadásznak a Szindikátus tagjai Hitmanra és a lányra. A 47-es ügynök felkap egy pilótaruhát, felszólítja a lányt hogy álcázza ő is magát, majd egyszerűen csak kisétál több biztonsági kamera jelenlétében. A lány ügyesen kicselezi a kamerákat, amelyeket a Szindikátus tagjai folyamatosan monitoroznak és egy arcfelismerő program segítségével azonnal be tudnák azonosítani. Ebben a jelenetben viszont hidegvérű bérgyilkosunk egész egyszerűen kisétál, és majd csak pár jelenettel később bukik le hasonló módon. Ennyire sokat érne a pilótaruha az arcfelismerő kamerákkal szemben?
Ha az eredeti „műhöz” való hűség szempontjából nézzük a filmet, kijelenthetjük, hogy az adaptált játék lényegét és sajátosságait sajnos nem tudta hiánytalanul megfogni és átemelni. De ha teljesen elvonatkoztatunk az eredeti videójátéktól, akkor sem alkot maradandót, csakis hollywoodi kliséket hoz, így azok számára sem élvezetes a Hitman: A 47-es ügynök, akik még sose hallottak a hidegvérű kopasz bérgyilkosról. Vagyis, ha az összképet vesszük, akkor az új Hitman film nem tudott kitűnő vagy átlagos minőséget produkálni, sőt a rossz megvalósítás miatt joggal haragította magára a 47-es ügynök rajongóit. A kérdés továbbra is megoldatlan: vajon az a koncepció, ami a játékosok képernyőin maradandót alkot, ugyanúgy képes erre a mozivásznon is?