Nyers emberhús és celluloidszalag – Cannibal Holocaust

A Cannibal Holocaust a sokkolás művészetének (ha ezt ugyan nevezhetjük annak) kiemelkedő darabja, mely a brutalitást a dokumentarista eszközhasználattal párosítva tárja elénk megdöbbentő jeleneteit. A valósághűségre való törekvés igen sikeresnek mondható, hiszen az állatok legyilkolását, nemi erőszakot, csonkításokat bemutató film rendezőjét pár nappal az 1980-as premier után emberölés vádjával letartóztatták, és csak akkor helyezték szabadlábra, mikor a „lemészárolt” színészgárda tagjai épen és egészségesen előkerültek. A több országban is évekre betiltott film ugyanis olyan átgondolt rendszerben kamatoztatja a dokumentarista stílust és a nézőkre ontott sokk-dramaturgiát, hogy minden fikciós elem ellenére úgy érezhetjük: a vásznon tényleg a saját vérében vonagló, nyüszítő valóságot látjuk.

A cselekmény expozíciója egy amazonasi esőerdő mélyén rejtélyes módon eltűnt dokumentumfilmes stáb utáni keresés köré szerveződik. A nyomok a kutatókat egy kannibál törzshöz vezetik, ahol megtalálják a stáb által készített felvételeket. Ezeket a filmtekercseket visszaszállítják az Egyesült Államokba, ahol vágók, egy médiacég vezetői és a kutatást vezető professzor tanúi lesznek a forgatócsoport által rögzített borzalmaknak, melynek előszele már a stáb utáni kutatásban elért minket. Állatok mészárlása és kibelezése, kegyetlen nemi erőszak és brutalitás vegyül egyetlen elhúzott sokkhullámban, amit szökőárként kívánnak ránk ontani a készítők.

Természetesen mind a cselekmény egyszerűsége, mind pedig a vérengzés ilyenfajta, központi szervezőelemként való megjelenése ráillik a kevéssé elterjedt kannibálfilm szubzsáner szinte minden képviselőjére. Az olasz filmgyártás ezen ágazata az őserdők mélyén élő civilizálatlan törzseket kívánja a félelem tárgyává tenni, bevonva a horror „splatter” (nem „slasher”!) ágazatának jellemzőit, melyeket a kidolgozott, látványos mészárlások, csonkítások, belezések, kínzások és nemi erőszak képei tesznek ki. A Cannibal Holocaust azonban bizonyos szempontból kiemelendő az ide tartozó alkotások sorából.

Az olyan filmek mint a The Man from the Deep River (1972), a Last Cannibal World (1977), vagy a The Mountain of the Cannibal God (1978), mind ugyanarra a narratív struktúrára épülnek, egyszerű lineáris történetmesélést alkalmaznak, mindemellett hasonló a dramaturgiájuk (nézőre kifejtett hatásmechanizmusuk) és a megjelenített erkölcsi értékrend is. A vissza-visszaköszönő cselekmény lényege így foglalható össze: a civilizált világból érkező szereplők saját akaratukból vagy véletlenül egy őserdőbe kerülnek, ahol egy primitív törzs foglyaivá válnak, látványos és brutális kínzásoknak lesznek áldozatai, végignézik társaik lemészárlását és felzabálását, majd megszöknek és megmenekülnek. Mint ebből is látható, ezekben az alkotásokban az ember a civilizáció „biztonságától” távoli vadonban prédaként, laktató hústömegként értelmeződik, saját fajának állatias ösztönlényeivel, az agresszív, buja és falánk kannibálokkal szemben. A primitív törzs tagjai ebben a megvilágításban inkább állatokként jelenítődnek meg, semmint áldozataik embertársaiként. Az antropológiai igényű vizsgálódás szinte teljesen lehetetlenné válik, a filmek ugyanis egy olyan nézőpontból mutatják be a kannibálok által véghezvitt eseményeket, amelyek csupán a civilizált ember viszolygását, döbbenetét kívánják kiváltani, figyelmen kívül hagyva a mögöttük meghúzódó rituális okokat. Ha mégis találkozunk az alkotásokban ezekre adott magyarázatokkal, azok csupán a kifogásszerű klisék sorozatát növelik. Az emberek félbevágása, megcsonkítása mögött az a kedvelt magyarázat áll, hogy az azokat végrehajtó lények primitívek, és ebből következően vérszomjuk csillapíthatatlan. A brutalitás megalapozatlansága, túlfeszítése, megjelenítésének középpontba állítása és a filmek egyéb részleteinek, elemeinek kidolgozatlansága csak erősíti ezen filmtípus „exploitation”* jellegét. (*Kis költségvetésű filmek, amelyek figyelemfelhívó, szenzációhajhász, sokkoló események bemutatásával kívánják felhívni a nézőközönség figyelmét.)

Mint azonban már említettem, Deodato Cannibal Holocaustja számos szempontból elüt ezektől a filmektől,  így igen hatásos és különleges filmalkotássá áll össze. Ez a film ugyanis sokkal kevésbé követi az imént felvázolt filmtípus jellemzőit. A „civilizált ember” megnevezés erőteljesen megkérdőjelezhetővé válik, az áldozat szerepköre gyakran cserélődik a forgató stáb tagjai és az őserdő lakói között, valamint szerepet kap benne egy igen erős kritika, mely a dokumentumfilmek és a hírműsorok hihetőségét, az általuk megjelenített igazság megalapozottságát támadja. Mindemellett ki kell emelni a számos jelenetben alkalmazott dokumentarista stílust is, mely a film cselekményének és hatásosságának központi eleme.

Ez a kiemelt elem azonban csupán az alkotás felénél kap először lényeges szerepet. A film első 40-45 perce még inkább a kannibálfilmeknek megfelelő cselekményt és formanyelvi stílust jelenít meg. A dokumentumfilmes stáb eltűnéséről egy New Yorkban felvett, tájékoztató jellegű televíziós műsor keretein belül értesülünk, majd a kutatásukra küldött Prof. Monroe dzsungelben való keresését kísérhetjük végig. Ennek folyamán ugyan találkozhatunk brutális jelenetekkel, azonban ezeknek a kutatócsoport nem elszenvedője, csupán tanúja. Ezek a megdöbbentő események a dzsungel lakói között lezajló konfliktusokra, az állatiasság és a primitív rítusok mindennapi kegyetlenségére mutatnak rá, kiváltva a civilizált Prof. Monroe döbbenetét és undorát. Az igazi borzalmakkal azonban csak akkor szembesülhetünk, mikor az elveszett forgatócsoport által készített filmanyagot megtalálják, visszaszállítják New Yorkba, és megkezdik annak feldolgozását, átnézését. Ezen keresztül ugyanis olyan történésekkel szembesülhetünk, mely alapján a kannibálok brutális világrendje és a szenzációhajhász média erkölcstelensége igencsak hasonlatossá válik egymáshoz. E szerint a primitív kegyetlenkedés nem veszett ki a civilizált emberből, csupán átalakult. A dokumentumfilmet forgató stáb tagjai ugyanis bármire képesek egy hatásos, megdöbbentő képsorért és állatias ösztöneik kiéléséért, melyeknek érdekében szó szerint megerőszakolják a forgatás tárgyát képező törzseket és feldúlják környezetüket.

Míg a kannibálok éhségük csillapítása érdekében falják fel embertársaikat, addig a média világának törtető alakjai a siker érdekében emésztik fel a filmjük tárgyát képező személyeket. Ők tudják, bármi is történjen a kamera előtt, a végeredmény úgyis egy hosszas vágási folyamat után kerülhet majd a nézők szeme elé. A kész filmből majd kimaradnak a nemkívánatos jelenetek, a közönség pedig úgyis elfogadja azt, amit tálalnak neki, ha azt hihetően, meggyőzően teszik.

Itt kell rátérnünk a dokumentarista stílus használatára, hiszen a fentebb levezetett gondolat ebben nyeri el értelmét. Mint már említettem, ez a forgatócsoport felvételeiben érvényesül. Az ilyen módszerrel rögzített jelenetek a kézikamera remegő használatának, a kép szemcsésségének, töredezettségének, valamint a Monroe kutatását rögzítő felvételektől való stílusbeli eltérésnek köszönhetően igen hitelesnek mutatkoznak. A Cannibal Holocaust készítői ezt a hitelességet hasznosítják a nézők meggyőzésére és megdöbbentésére. Ezeket a jeleneteket ugyanis Deodato ugyanarra a módszerre építi, mint az áldokumentumfilmes alkotók saját műveiket. A dokumentumfilmek, amiket a valóság tényeken alapuló bemutatásaként tételezünk, a játékfilmektől többé-kevésbé megkülönböztethető filmes eszközhasználattal készülnek (ennek mélyebb kifejtésétől most tartózkodom). A köztudatban, a nézők értelmezési rendszerében ezek a filmkészítési stílusok rögzültek a világ pontos reprezentációjába, tükrözésébe vetett hithez. Így az ilyen eszközhasználattal készült képsoroknál a felvétel tárgyában a néző rögtön tényszerűséget és valósághűséget feltételez. Ez a jelenség nyújt lehetőséget arra, hogy a Deodato által leforgatott, megrendezett jeleneteket életszerűséggel töltse fel, és ezen keresztül sokkolja a nézőket.

A vérontás, a nemi erőszak, a csonkítás képi megjelenítése önmagában is nagy hatású lehet. A Cannibal Holocaust ezt a hatásosságot a valósághűség segítségével kívánja pattanásig feszíteni. Alapvetően a különféle bábokkal, állati húsdarabokkal, művérrel készült jelenetek életszerű kidolgozása fekteti le a sokkolás alapjait (legyen szó a hírhedt, karóba húzott nőt bemutató képsorokról). Erre épül rá az imént említett dokumentarista stílus, mely a láttatott események valósághűségét jelentős mértékben megnöveli. Deodato azonban amellett, hogy e két lehetőséget összevonja, további elemekkel erősíti meg az ezekből fakadó hatást. A művérrel telelocsolt jelenetek mellett ugyanis valós dokumentumfelvételek (Nigériából származó, valós kivégzéseket rögzített képek), valamint állatok tényleges leölését megörökítő jelenetek is megjelennek (ide sorolható a teknős kibelezésének jelenete). E két elem tovább mélyíti az események valószerűségének sokkoló erejét. Az eredeti dokumentumfelvételek azt erősítik meg a nézőben, hogy a stáb felvételeit is dokumentumként kell kezelniük. Emellett az állatok tényleges, látványos leölése azt az érzetet kelti, hogy ezekhez hasonlóan az embereket érintő borzalmak is valósnak értelmezendőek.

Mindezek arra mutatnak rá, amit már a média kritikai aspektusánál is felvetődött. Deodato pont azzal, hogy a film premierje után letartóztatták, bizonyította, hogy a közönség úgy fogadja el a film eseményeit, ahogyan azokat (meggyőző módon) tálalják. A dokumentarista stílus alkalmazásával a Cannibal Holocaust képes volt megtéveszteni a nézőket, pedig nem is kívánt teljes egészében áldokumentumfilmként funkcionálni (nem úgy, mint az 1999-es Blair Wich Project vagy a 2007-es [Rec]), hiszen a stáb utáni kutatás jeleneteiben ezzel a stílussal nem találkozhatunk.

Összességében a Cannibal Holocaust egy nagyon okosan felépített alkotás, melyben nem a szereplőket és nem a magával ragadó cselekményt érdemes kiemelni, hanem a sokkolás dramaturgiájának működését. Mindemellett azonban a bemutatott események nem távolodnak el annyira a splatter filmek önkényes vérengzésétől, így csupán ebben a zsánerben nevezhető remekműnek. A nézőközönség gyengébb gyomorral megáldott tagjainak azonban a legkevésbé sem ajánlható ez a már-már feleslegesen brutális alkotás. Ez alapján ugyanis teljesen egyetérthetünk a filmanyagot undorral végignéző Prof. Monroe által képviselt állásponttal, mely ellentmondást nem tűrve állítja: ezt a filmszalagot sohasem szabadott volna megtalálni.