Kollektív hallucinációk, közösen megélt visszaemlékezések, egymásba folyó álmok, „valós” városokat elpusztító képzelgések és félelmek. Kon Satoshi, japán animerendező alkotásaiban előszeretettel játszadozik a narratív szintek átlépésével és összemosásával. Műveiben ezek a határsértések azonban nem csupán hatáskeltő elemekként, hanem az egyes történetek központi témájaként kapnak szerepet, hőseit pedig ezeknek a belső tartalmaknak túlburjánzó összevisszaságában elhelyezve kíván bemutatni egy sajátos, tudati szintekkel operáló filmes koncepciót. Most induló cikksorozatomban ezeket a megoldásokat kívánom megvizsgálni Satoshi filmjeiben.
A szereplők álmainak, hallucinációinak és visszaemlékezéseinek filmes narratívába építése számos, konvencionálissá vált megoldást mozgósíthat. Ezek során kiemelt szerepet kapnak azok a jelzések, melyek egyrészt a belső tartalmak, másrészt a történetmondás többi, kevésbé szubjektív, és nem feltétlenül szereplőre korlátozott narratív szintjeinek egyfajta elkülönítését hajtják végre. Mindez a fokalizációs szintek váltakozásán keresztül tárul fel, mely a filmek objektív diegetikus „valóságának” és az adott szereplő tudati tartalmainak elkülönítését teszi lehetővé a néző számára. Ugyanakkor találkozhatunk olyan alkotásokkal, melyek (mára már szintén kissé konvencionális megoldásokkal) pont ezeknek a rétegeknek az elválaszthatóságát kívánják megnehezíteni, annak érdekében, hogy dezorientálják a nézőket, és eljátszadozzanak a lehetséges hipotézisekkel. A tisztán elválasztható, illetve a kevéssé elkülöníthető narratív szintezést alkalmazó filmek mellett azonban találkozhatunk olyan alkotásokkal is, melyek konkrétan a határok kirojtosodottságát, vagy pontosabban megkérdőjelezhetőségét kívánják bizonyos mértékig bemutatni.
Kon Satoshi életművében több olyan anime is található, mely ezt a narratív kérdést tette központi elemévé. A Perfect Blue (1997, Kon Satoshi), a Millennium Actress (Sennen joyû. 2001, Kon Satoshi), a Paranoia Agent (Môsô dairinin. 2004, Kon Satoshi) című anime sorozat, valamint a Paprika (2006, Kon Satoshi) mind az elbeszélői szintek megsokszorosítását és vegyítését hajtja végre. A létrehozott szinteket elválasztó határvonalak számos esetben elmosódnak, a más-más szintekhez tartozó elemek pedig összekeverednek.
Mindez azonban nem egy nehezen értelmezhető narratív összevisszaságot eredményez, melyben lehetetlen az orientáció. Nem megsokszorozott, egyenetlen és érthetetlen elbeszélői nézőpontok kancsal zavarodottsága jellemzi ezeket az alkotásokat, sokkal inkább egy-egy kitüntetett tudati tartalom, valamint a történet objektív „valóságának” dialógusaként értelmezhetjük őket, melyekben a két narratív szint között fokozatosan elmosódnak a határok. Mindez tematikusan, az animék történeteiben is kitüntetett szerepet kap.
Az egyes alkotásokban más-más jelentési mintázatok alapján kapcsolhatjuk az elemek keveredésének folyamatát az extradiegetikus elbeszélői szintekhez, tehát maguknak a filmeknek a keretelbeszéléséhez. A Perfect Blue-ban az énekesnőből színészi pályára térő főhősnőn (Mimán) pszichotikus identitásválság lesz úrrá, amely elméjének fokozatos megbomlásához vezet. Mindezt a karrierváltás nehézségei, úgymint az új szakmán belüli tapasztalatlanság, a megalázó szerepek kényszerszerű elvállalása, az elismerés hiánya és a rajongók elégedetlensége mellett még az is tetézi, hogy Mima levél formájában halálos fenyegetéseket kap, valamint az interneten egy olyan blogoldalra bukkan, melynek felületén az ő nevében valaki naplót vezet, olykor hátborzongató részletességgel leírva egy-egy megtörtént eseményt.
Mindez az elsődleges narratív szintben kirajzolódó világot képezi, melybe a főhősnő őrületének fokozódásával egyre hevesebben folynak bele más, főként szereplői fokalizációhoz kötődő szintek elemei, amelyeknek a keretelbeszélés összetevőitől való elkülönítése fokozatosan nehezebbé válik. Mima hallucinációi, emlékképei, a blognaplóban írt eltorzított valóságrészletei, csakúgy, mint annak a sorozatnak a jelenetei, amelyben színésznőként szerepet kapott, összefolynak a valóság eseményeivel. Mima elveszti a kapcsolatot a külvilággal, nem ura saját cselekedeteinek, ezt pedig még a segítő szándékú Rumi, a hősnőnket lelkesen támogató és oltalmazó menedzser hölgy sem képes enyhíteni. Mindez azonban nem csupán főszereplőnk elméjére, de az általunk befogadott történet szerkezetére is kihat. Ismétlődő, átíródó jelentéssel bíró elemek kavargásává válik a film, a kronologikusság és a kauzalitás összetartó ereje elbizonytalanodik. Mindennek a film utolsó jelenetei vetnek véget, visszaállítva a narratív rendet és magyarázatot adva annak korábbi felborulására.
Ennek az animációs filmnek a sajátosságát azonban nem csupán ezen két szint keverésének olykor igen hatásorientált elkülöníthetetlensége adja. Nem csupán arról van szó, hogy Mima (és vele együtt a megzavart néző) egyre kevésbé képes tiszta képet alkotni a film diegetikus „valóságáról”, hiszen a főhősnő képzelgései nem maradnak kizárólagosan az ő szubjektív tudati tartalmai. A történetben ugyanis több olyan elemmel találkozhatunk, melyek kísértetiesen rímelnek Mima képzelgéseire. A főhősnő gyakran önmaga megkétszereződését tapasztalja, melynek során szembekerül saját énekesnő alteregójával. Ez a megkettőződés az identitás elvesztésének allegóriájaként értelmezhető, hiszen a kezdő színésznő a róla levált, önmagán kívülre kerülő, önálló cselekvésre képes fizikai entitásként éli meg képzelgését. Ez a Mima testéből kilépett énekesnő alteregó állandó vádaskodással támad az immáron színészi pályára tért hősnőre, hangsúlyozva azt, hogy karrierjének megváltoztatásával nemcsak a popzene szakmában elért sikereit, de saját valós identitását is cserbenhagyta, önmaga meghamisított utánzatává vált.
A saját életet élő alteregó válik egy olyan motívummá, mely több jelenetben is visszaköszön, és amely nem feltétlenül értelmezhető kizárólagosan Mima hallucinációjaként. Ide kapcsolható a blogoldalon vezetett álnapló, mely mintha csak az „elárult” énekesnő-identitás fájdalmát tükrözné. Erre ugyanis egyre többször olyan bejegyzések érkeznek, melyek a színészi pálya teljes megvetését hangsúlyozzák, és amelyek a megalázó jeleneteket, fotózásokat rettenetes traumákként írják le. Bár Mima számára valóban megterhelő volt részt venni a sorozat keretein belül leforgatott megerőszakolás jelenetben, valamint átvészelni egy magazin felkérésére elvállalt aktfotózást, mégis döbbenten tapasztalja, hogy az ő nevében ennyire iszonyatos és elutasító hangnemben írnak a történtekről. A helyzetet fokozza, hogy a blogoldalra felkerülő panaszokat követően mind a megerőszakolás jelenetet kiötlő forgatókönyvírót, mind pedig az aktfotóst brutálisan meggyilkolják, sőt az egyik esetben tanúi lehetünk az eseményeknek, melyek során konkrétan Mimát láthatjuk, amint egy jégvágóval döfi halálra áldozatát. Ez egy olyan következtetési irányt indíthat el a nézőben, mely alapján feltételezhetjük, hogy főhősnőnk disszociatív személyiségzavarban szenved, és bizonyos esetekben tudtán kívül egy másik személyiség veszi át teste felett az irányítást, szörnyű tetteket hajtva végre. Bár ezt a nézői hipotézist más is megerősíti (Mima egy gyilkossági nyomozást feldolgozó sorozatban szerepel, mint személyiségzavaros sorozatgyilkos), végül mégsem ez a szál válik a kuszává váló narratív struktúra végső megoldásává.
Ez ugyanis sokkal inkább kapcsolható a főhősnőnkből kilépő és önálló életet kezdő alteregóhoz, aki bizonyos jelenetekben más szereplők számára is láthatóvá válik. Itt említhetjük meg az énekesnő Mimát betegesen imádó torz rajongót, aki a cselekmény bizonyos pontjain jelenik meg, és aki a naplót megjelenítő blogoldal lelkes olvasója. Egy jelenetben láthatjuk, amint a szóban forgó torz külsejű fiatalember egy újabb bejegyzés olvasása közben főhősnőnk alteregójával, illetve annak fotókon megjelenő képeivel társalog, ígéretet téve arra, hogy megszabadul az „imposztor” színésznőcskétől, aki cselekedeteivel megrontja a popzenei csillag tündöklését. Mindez arra enged következtetni, hogy Mima alteregója vagy valóban önálló életre kelt, vagy pedig az ezzel kapcsolatos hallucinációk a sztár és a rajongó mintegy közös képzelgésévé váltak.
A tudati tartalmak ilyesfajta kollektív élménnyé válása akkor erősödik meg, mikor a film legvégén, mintegy váratlan fordulatként kiderül, hogy Mima legjobb barátnője és menedzsere, a kissé pufók Rumi szintén osztozik a hallucináció érzékelésében. Az ő esete azonban jóval bonyolultabb, mint a fent említett rajongóé. Rumi ugyanis szintén a disszociatív személyiségzavar jeleit mutatja, melynek következtében a menedzserhölgy olykor Mima énekesnői identitásaként érzékeli magát. A vádaskodó, színpadi fellépő ruhában kuncogó és agresszívan fenyegetőző alteregó így válik Mima és Rumi közös káprázatává. Mindketten olyan traumaként élték meg Mima karrierváltását, hogy az elvesztett, letűnt popikon-identitás közös hallucinációként férkőzött be a tudatukba, összekuszálva elméjüket. A zárójelenetben az önmagát Mimaként érzékelő Rumi főhősnőnkre ront, aki támadóját szintén önmaga elvesztett identitásának látja, igaz, csupán pár pillanatig. Ugyanis az erőszakoskodó hallucináció tükrökről és ablakokról visszaverődő tükröződése elárulja annak valódi kilétét, elénk tárva a feszes előadóruhában kényelmetlenül mozgó pufók Rumi alakját. Rövid küzdelem után a támadó elbukik, Mima pedig saját alteregójának legyőzésével és a korábban felvetődött gyilkossági vádak alól mentesülve túlléphet identitásválságán.
Bár a Perfect Blue igen hatásosan játszik el a narratív szintek elkülönítésének ellehetetlenítésével és az ebből fakadó téves nézői hipotézisekkel, mégsem csupán ebből fakad elbeszélési módjának érdekessége. A történetmondás szintjeinek összemosódása ugyanis nem egyetlen zavart elméjű szereplő káprázataként jelenik meg. Nem egyetlen szubjektív nézőpontból látjuk a tudati tartalmak és a film objektív „valóságának” összemosódását, hanem több szereplő közösen megélt élményeként. Mind Mima, mind Rumi, mind pedig a torz külsejű rajongó elméjére hatással van a főhősnő identitásválságából megszülető alteregó, sőt, a két utóbbi szereplő még befolyása alá is kerül. A közösen megélt esemény (a főhősnő karrierváltása) külön-külön mindegyikükben ugyanazt a képzetet keltette (Mima identitásának megkettőződése), ugyanakkor eltérő hatást gyakorolt az egyes szereplőkre. Mintha a popikon Mima ténylegesen önálló életre kelt volna, hogy megjelenéseivel terrorban tartsa a kezdő színésznőt, céljai eléréséhez eszközként hasznosítsa a rajongót, Rumit pedig új testként birtokba vegye. Ugyanakkor a narratív építkezés gyakran zavarba ejtő, téves hipotéziseket keltő mivolta igencsak háttérbe szorítja ezt a vonalat, és inkább Mima megbomlott elméjének kusza gondolatait helyezi előtérbe.
Mindezzel együtt Kon Satoshi ezen alkotása olyan jegyeket mutat, melyek későbbi műveiben is kiemelt szerepet kapnak. A narratív szintek határainak elmosódása, valamint a tudati tartalmak több szereplő közös élményeként történő bemutatása mind visszaköszönnek a Millennium Actress, a Paranoia Agent, valamint a Paprika című animékben is. Ezek a határátlépések azonban minden alkotásban más jelentéssel töltődnek fel, különféle értelmezéseknek adva lehetőséget. A Perfect Blue-ban a szubjektív, belső tartalmak kollektívvá válása részét képezi a főhősnő identitásválságával kapcsolatos traumának. Nem csupán a régi, énekesnő-identitás válik le Mimáról, elvesztve ezzel én-azonosságát, de még az ehhez kapcsolódó félelmek, az önmeghatározási problémákból fakadó hallucinációk is szabadon átszivárognak a hősnő szubjektív tudati szféráján, hogy más szereplők elméjében találjanak otthonra.
Ez a megközelítés értelmezhető a sztárkultusz egyfajta kritikájaként. Az énekesnő alteregó teljes egészében megfeleltethető a rajongók fejében létrejövő, idealizált Mima-képnek, pontosabban az ő „image”-ének. Ez a médiumok közreműködésével létrehozott sztárimázs lesz az, ami kontrollálhatatlanul leválik hősnőnkről, és „önálló életre kel”, mintegy homlokzatként elfedve annak valódi személyiségét. Ezt a függetlenedést mutatja be érzékletesen a Mima álnaplóját tartalmazó blogoldal működése. Mima a közvélemény számára a médián keresztül létrejövő személyiség-reprezentáció alapján válik értelmezhetővé, azonosíthatóvá. Ennek a sztárimázsnak az ápolását és formálását nem hősnőnk folytatja, ő csupán külső szemlélője a róla kialakult „idol”-képnek, míg annak alakítgatását más – feltehetően menedzsere, a megbomlott elméjű Rumi – folytatja. A film fő konfliktusát az adja, hogy hősnőnk képtelen azonosulni az őt reprezentáló képmással, mely nem csupán a külvilág, de Mima identitása szempontjából is elbizonytalanító képet mutat („valóságot” eltorzító blogbejegyzések). Ennek konfliktusokkal és traumákkal teli folyamatát tárja elénk a film, melynek során Mima sztárimázsát, bálványozott képmását kívánja legyőzni, hogy teret nyerjen saját személyiségének.