Ron Howard 2013-as filmje egy versenyautó gyorsaságával robbant be a mozikba. A Hajsza a győzelemért (Rush. Ron Howard, 2013) a ’70-es évek Forma-1-es világába repít vissza, amelyben két pilóta gigászi küzdelmét izgulhatjuk végig: az osztrák Niki Lauda és a brit James Hunt párbajának lehetünk szemtanúi.
Dokumentarista sportfilmet készíteni mindig veszélyes vállalkozás, mert a rendezőnek úgy kell hűnek maradnia a megtörtént eseményekhez, hogy a film ne váljon unalmassá, a nézők pedig ne kategorikusnak ható adathalmazokkal, didaktikus mondatok ízével távozzanak a mozi teremből.
A film témája ismeretlenül csenghet azok számára, akik nem jártasak a Forma-1 világában. Az elsősorban Európában nagy népszerűségnek örvendő autóversenysportról több film is született már, melyek a két egymásnak feszülő szélsőség mentén csoportosíthatók: ezek vagy dokumentumfilmek, vagy fikciós műfaji filmek. Az előbbire példa a 2010-ben készült Senna című film (Senna. Asif Kapadia, 2010), amely a tragikus körülmények között elhunyt brazil legendáról szól vagy a 2013-as Matthew Whiteman-film (Hunt vs Lauda: F1’ s Greatest Racing Rivals. Matthew Whiteman, 2013), amely ugyanazt a témát öleli fel, mint amit a Hajsza a győzelemért is. A fikciós filmek közül emlékezetes lehet az 1966-os A nagy verseny, (Grand Prix. John Frankenheimer, 1966) vagy éppen az 1971-es Le Mans (Le Mans. Lee H. Katzin, 1971). Ez utóbbi Steve McQueen főszereplésével a Le Mans-i 24 órás verseny világát mutatja be.
Ron Howard, a Hajsza a győzelemért rendezője, az összes eddigi filmjét más-más témában készítette el. Létrehozott már mély drámát a katasztrófába torkolló holdraszállási kísérletről az Apollo 13-ban (Apollo-13. Ron Howard, 1995), kedves karácsonyi tévéfilmet az ünnepet gyűlölő, de végső soron szerethető Grincsről (A Grincs. How the Grinch Stole Christmas, Ron Howard, 2000), 2001-ben pedig megrendezte a skizofrén közgazdász sztoriján alapuló drámát, az Egy csodálatos elmét (A Beautiful Mind. Ron Howard, 2001), amelyért megkapta a legjobb rendezői Oscar-díjat. De készített már filmet Dan Brown népszerű könyveiből is: A Da-Vinci kód (The Da Vinci Code. Ron Howard, 2006), és az Angyalok és démonok hasonlóan sikeres lett (Angels & Demons. Ron Howard, 2009). Politikai drámát is láthattunk tőle Nixonról a Frost/Nixon-ban (Frost/Nixon. Ron Howard, 2008). Jól látható tehát, hogy számos műfajban kipróbálta már magát, az itt említett filmek közül pedig több alkotás is életrajzi ihletésű, igaz történeten alapuló, akárcsak a Hajsza a győzelemért.
Ahogyan a Frost/Nixon esetében, itt is Peter Morgan jegyzi a forgatókönyvet. Korrekt módon mutatja meg mindkét főszereplő szemszögéből a történteket, meghagyva a néző számára a döntést, hogy kivel azonosul. Az egyik oldalon Niki Lauda (Daniel Brühl): pedáns, precíz, néhol már túlzottan magabiztos osztrák, aki azért választotta a versenyzést, mert ebben a legjobb. Sokak számára elviselhetetlen a stílusa és a személyisége, de minden fogaskerék őt és versenyautóját hajtja a cél felé. Vele kell, hogy farkasszemet nézzen a brit James Hunt (Chris Hemsworth), aki spontán, forrófejű, maximálisan hedonista, élvezi az élet adta lehetőségeket (úgymint nők, italok, kábítószerek). A pillanatban él. Ha az életben vagy a versenypályán lemaradásba kerül, beletapos a gázba, tövig nyomja azt, nem törődve a lehetséges következményekkel. A két teljesen más archetípust azonban néhány dolog mégis összeköti: a versenyzés, a Forma-1-es futamok iránti megszállottság, a győzni akarás, a vágy, hogy beírják magukat az autóversenyzés történelemkönyveibe. A film egy keretes szerkezetet kap, ahogyan Niki Lauda narrációja a film elején elhelyezi a nézőt a történetben, illetve a film végén is levonja a konzekvenciákat a történésekből, és elmondja a film cselekménye utáni eseményeket.
A film nem teketóriázik, az expozícióban rögtön két versenyző autót látunk, ahogy épp kerék a keréknek feszülve küzdenek egymással. Az egész filmről elmondható, hogy nagyon maszkulin. Miről szól? A férfias versengésről, az ellenségeskedésről, a párbajról, az egymásnak való apró odaszúrásokról, arról, hogy mi zajlik két lobogó lelkű versenyzőben, akiket nem érthet meg senki más, csakis saját maguk. Igen, gyűlölik egymást, le akarják győzni a másikat, de sportszerűen, és maximális tisztelettel a másik felé.
Azért, hogy az alakítása hitelesebb legyen, Daniel Brühl több hónapra beköltözött Laudához, hogy elsajátítsa a mimikáját, a manírjait és egész lényét. Külön élményszámba megy, ahogyan osztrák akcentussal töri az angolt a filmben. (Maga Lauda is el volt ragadtatva a látottaktól.) Brühl zseniálisan hozta a karaktert, igazi jutalomjáték volt a fiatal német színész számára ez a szerep. Chris Hemsworthnak nehezebb dolga akadt, mivel James Hunt 1993-ban (45 évesen) elhunyt szívrohamban, így bonyolultabb volt rekonstruálni a karakterét. Hemsworth persze jól hozza a hedonista, önpusztító brit pilótát, de Hunt karaktere kicsit tablószerűvé válik a film előrehaladtával. Nem látunk olyan jeleneteket, ahol a jellem mélységeibe pillanthatnánk be. Lauda ezzel szemben teljesen életszerű, mély, háromdimenziós – gondoljunk csak a közös jelenetekre feleségével (Alexandra Maria Lara). A készítők olyannyira ügyeltek a hitelességre, hogy a mellékszerepekre is pont olyan nemzetiségű színészeket alkalmaztak, mint amilyen az általuk alakított személy. Ilyen Lauda csapattársa, Clay Regazzoni, akit Pierfrancesco Favino alakít, és jól hozza az olaszok autentikusságát, de Marlene Lauda (Alexandra Maria Lara), az aggódó, a férje mellett végsőkig kitartó, támogató feleség is abszolút hiteles. Feltűnik még Olivia Wilde mint Suzy Miller, Hunt felesége, aki inkább csak a „jó nő” sémáját reprezentálja, nem válik igazi személyiséggé a vásznon.
Eredetileg Howard autóversenyes jelenet nélkül akarta megvalósítani a filmet, de a producerek azonnal fellebbeztek, mondván, nem lehet autóversenyes film autók nélkül. Végül szépen rekonstruálták a ’70-es évek Forma-1-es autóit, jól megragadva a kor hangulatát és szellemét. A jelmezek és a díszlet korhűek; elhitetik velünk, hogy a ’70-es évek Forma-1-es, olajtól bűzlő autóversenypályáin járunk. Anthony Dod Mantle operatőr profihoz méltóan fényképezte a filmet, amelyben minden Forma-1-hez tartozó kötelező elem megjelenik: például lassított felvételen látjuk a szakadó esőben füstölgő kerekeket, és fűben elhelyezett békaperspektívából a fölöttünk elsuhanó versenyautót. Lauda baleseténél archív felvételeket is látunk az 1976-os nürburgringi pályáról. Lauda kórházi kezeléseit pedig teljesen realisztikusan tárják elénk, de ez nem öncélúságból van így, hanem hogy lássuk, mit is élt át Lauda a 35 nap alatt, ami után csodával határos módon visszatért a versenypályára. Ron Howard nem kockáztatott, és biztos kezekbe adta a zeneszerzői pálcát is: Hans Zimmer a hozzá méltó precizitással, egyediséggel alkotta meg a film szerves részét képező dallamokat.
Az igaz történeten alapuló filmben azért akadnak olyan jelenetek, ahol megkérdőjeleződik a hitelesség. Vegyük például azt a jelenetet, amikor a film végén Lauda és Hunt beszélgetnek egy repülőtéren. Látjuk, hogy Lauda már javában készül a jövő évre, Huntnak pedig esze ágában sincs ilyesmire gondolni. Ez nagy valószínűséggel nem történt meg, csak egy jó keretet adott a filmnek, egy szép ívet az amúgy is jól felépített elrendezettségnek. A digitálisan eltúlzott színek, az akcióorientált jelenetek is inkább a laikus nézőket kiszolgáló izgalmas blockbuster, mint a teljesen hiteles technikai adatokkal tűzdelt Forma-1-es lexikonba illenek.
„Mindenkit hajt valami” – ez volt a plakátokon olvasható szlogen. Ez leegyszerűsítve annyit jelent, hogy mindannyian egy képzeletbeli versenynek vagyunk a részesei, és próbálunk a magunk módján célba érni, elnyerni a jutalmunkat. Laudát az általa legjobbnak tartott dologban a maximalizmus hajtotta, Huntot pedig a siker elérése minden téren. A sors fintora, hogy ez a két ember ugyanabban az évben született, hogy ezek az energiák aztán összecsaptak a ’70-es évek Forma-1-es világában. Később persze más-más karriert futott be mindkét versenyző. Hunt az 1976-os év sikere után kiszállt a versenyzésből, folytatta önpusztító életmódját. A halála – ahogyan erről Lauda narrációjából értesülünk a film végén –, nem volt meglepő a környezete számára. Lauda háromszoros világbajnokként fejezte be pályafutását, ma is ott láthatjuk minden versenyen a boxban és tanácsadóként a Mercedes csapatánál.
A Hajsza a győzelemért a 2013-as év egyik legjobb filmje. Rengeteg apró érdekességet kínál a néző számára az újabb megtekintések alkalmával. „Mindenkit hajt valami…” Nos, ez a film talán megelégedett annyival, hogy a pénztárakhoz hajtotta az embereket, ezzel elérve azt, amit ez a mondatocska a legszűkebb jelentésében kínálhat az egyszerű embernek.