Matteo Garrone 2015-ös dark fantasy-ja (Tale of Tales. Il racconto dei racconti, 2015) egy nagyon különös és nagyon érdekes világot mutat be. Az olasz rendező Gianbattista Basile mesegyűjteményéből nyert ihletet a film elkészítéséhez. Basile meséi az 1500-1600-as évek Itáliájából származnak, többek között a Grimm testvérek meséire is hatással voltak, és alapvetően meg sem közelítik azokat a típusú meséket, melyek mára a nyugati populáris kultúrában elterjedtek és megszokottá váltak. Nyomát sem találjuk bölcs királyoknak, szépséges királylányoknak, dicső és bátor lovagoknak, szerelemnek, boldogságnak és jóságos tündérkeresztanyáknak. Ezek helyett sokkal sötétebb, sokkal elemibb dolgokról szólnak. Ahogyan ezeket a meséket, úgy az olasz film narratíváját is vágyak és különböző késztetések irányítják. Olyan elemi mozgatórugók, melyek az emberi élet alapstádiumainak tekinthetők: születés, halál, szexualitás, öregség, egyedüllét. A történet maga alapvetően tér és idő nélküli, azonban, ha korszakhoz szeretnénk kötni, azt mondhatjuk, hogy a film egy hatalmas barokk apoteózis. A kosztümök, a zene és a film kiindulópontját képező mesék alapján elhelyezhetjük a történetet valahol a 17. században, viszont úgy gondolom, hogy ez szükségtelen. Inkább tekintek úgy mind a film jelenére, mind az említett mesékre, hogy egy olyan ősi világot jelenítenek meg, ahol nem a társadalmi normák diktálnak, hanem egy nagy és követelőző ösztön-én.
Az utóbbi időben számos meseadaptációval találkoztunk a mozivásznon, ilyen például a Hamupipőke (Cinderella. Kenneth Branagh) 2015-ös feldolgozása Helena Bonham Carterrel és Cate Blanchett-tel, a 2014-es Angela Jolie-féle Demóna (Maleficent. Robert Stromberg) vagy a 2017-ben bemutatott Szépség és a szörnyeteg (Beauty and the Beast. Bill Condon). A mesék is, hasonlóan a szuperhősképregények adaptációihoz, „hollywoodiasítva” lettek, ami a szinte ipari méretű termelés felé haladó gyártáson felül azt is jelenti, hogy a digitálisan előállított képek és a CGI-effektek sokkal nagyobb jelentőséget kapnak, mint a történet maga. Így eshet meg az, hogy évente mutatnak be újabb és újabb Marvel- és DC-filmeket, vagy egy egykori Disney-rajzfilm filmesített remake-jét, ezek azonban a látványon felül nem szólnak sokkal többről.
Az újabb korok pedagógiai felfogása szerint az olvasott és az elmondott mesék nagyon fontos szerepet játszanak a gyermeki elme fejlődésében, a félelmek, az indulatok és a képzelőerő alakításában, azonban gyakran megfeledkezünk arról, hogy a mesék lényegi antropológiai funkciói nem a kislányok hercegnőkké való nevelése volt, hanem a népi kultúra önidentitásának szerves részeiként, hasonlóan a törzsi képhasználatokhoz, az emberek az őket körülvevő világot próbálták értelmezni és a maguk módján elemezni is a segítségükkel. Már a Disney-rajzfilmek is sokkal idealizáltabb mesevilágot mutatnak be, mint akár egy-egy Grimm-gyűjtés, azonban az említett élőszereplőkkel eljátszatott remake-ek még egy fokkal messzebb lépnek a mesék eredeti tartalmi és funkcióbeli céljaitól. A rajzolt mesefilmek varázslatosságát és játékosságát bizonyos szinten aktualizálják és valóságosabbá teszik a filmképeken, ahol már nem egy csúfra és félelmetesre rajzolt boszorkány veszi üldözőbe Hófehérkét, hanem egy élő, hús-vér színésznő, mint például a Charlize Theron által alakított gonosz királynő, ahogyan azt a legutóbbi Hófehérke feldolgozásban (Hófehér és a vadász. Snow White and the Huntsman, Rupert Sanders, 2012) láthattuk. Garrone filmje ebbe a kortárs hollywoodi meseidealizációs-történetbe illeszkedik bele és emelkedik is ki onnan egyúttal, valami sokkal fontosabbra felhívva a figyelmet, mint, hogy a hercegnők szépek, a jó pedig mindig legyőzi a gonoszt.
A Tale of Tales nem gyermekeknek szól, a realitás és a szürrealitás összemosódása jellemzi. A film lényegében három mesén alapszik, a La Cerva Fatata-n [Az elvarázsolt őzsuta], a La Pulce-n [A bolha] és a La Vecchia Scorticata-n [A megnyúzott öregasszony]. Mindhárom történet főszereplői határtalanul önzők, mely ahhoz vezet, hogy a kéjes vágyaikat képtelenek kielégíteni, így elbuknak. A film ezt a három történetszálat egymással párhuzamosan mutatja be, így a történetrészeket enyhe fragmentáltság jellemzi, viszont a film végére kapunk egy egységes képet arról, hogy voltaképpen a különböző történetszegletek hogyan kapcsolódnak egymáshoz.
A Tale of Tales groteszk és iszonyatosan abszurd világa egy-egy megszokott mesedramaturgiát mond el, csak másként. Felsorakoztatja az ismert szereplőket, királyokat, királynőket, férjet kereső, toronyba zárt királykisasszonyokat, még bizonyos szinten azt is sugallja a nézőknek, hogy minden hasonlóan fog történni, ahogyan azt megszokhattuk, azonban a cselekmény újra és újra meghökkentő fordulatokkal tér le a bevett ösvényekről. Valahogy úgy működik a film, ahogyan az álmaink is. Szürreális és metaforikus képek jellemzik, néhol az események logikusan következnek egymás után, néhol pedig megpróbálja összegezni, hogyan is nézne ki a világunk, ha csak az ösztöneink parancsolnának. A történetek dinamikáját a vágyakozások és az alantas, ösztön-én parancsai hajtják. A szereplők egy-egy vágyat, egy-egy kísértést jelenítenek meg, a teljes kielégülés nélkül újra és újra fellángoló következetlen vágyakat, melyek sokszor zavarosak, abjektek és nagyon rémisztők.
A Tale of Tales három, egymással szinte alig összefüggő történetet mesél el, szomszédos királyságokból. Az elsőben a királyi pár (Salma Hayek és John C. Reilly) gyermektelen. A királynő követelőző és erőszakos vágyai kapnak itt főszerepet. Először bármire képes, csak, hogy gyermeket szülhessen, majd mindent megtesz azért, hogy a fiát maga mellett tarthassa, miközben a fiú nem is hozzá tartozik igazán. Egy nekromanta különös varázslatának segítségével születhetett meg: egy életnek ki kellett hunynia ahhoz, hogy egy másik elkezdődhessen, így a megtermékenyülést egy tengeri szörny szívének elfogyasztása eredményezte. Az a szűz lány, akivel megfőzették a szörny szívét, a királynővel egyidőben ad életet az ikerpár egyik tagjának. Ez okból a két fiút nagyon furcsa kötelék kapcsolja össze, amit a királynő minduntalan el akar szakítani, viszont ez nem lehetséges. Azokat az erőszakos vágyakat, melyek a királynőt is jellemzik, csakis erőszak elégítheti ki, és amíg a királynő minden erejét arra fordította, hogy kisajátítsa a fia szeretetét, a fiú a testvérét választja inkább és a saját kezével öli meg az anyját.
Mindezzel párhuzamosan megismerhetünk egy őrült királyt (Toby Jones) is, aki teljesen elveszítette a valósággal való kapcsolatát, amint egy újabb hobbit talált magának, egy háziállatot. A bolha folyamatos növekedésének abszurditása arra hívja fel a figyelmet, hogy a király hogyan feledkezik meg a lányáról apró, jelentéktelen cselekvéseket folytatva. Violet (Bebe Cave) viszont szereti és tiszteli az apját, olyannyira, hogy akkor is vállalja a sorsát, mikor az őrült király egy hegyi óriáshoz adja feleségül, aki elhurcolja, megerőszakolja és szörnyű körülmények közt tartja. A lánynak sikerül megszöknie, megküzdenie az óriással, miközben a király semmit sem követ el a megmentése érdekében. A király cselekvőképtelensége okán nem csak apaként, hanem vezetőként is megbukik, ezért a film végére Violet foglalja el apja trónját, egyedül, férj nélkül, egyeduralkodóként.
A harmadik történet egy nagyon kéjsóvár királyt mutat be (Vincent Cassel), aki abszolút hedonista életet él. Az ő vágyai a nemi kielégülés körül mozognak, ami ahhoz vezeti, hogy az öreg és csúf Dorát (Hayley Carmichael) is megkívánja és az ágyába fogadja. Dorának csellel sikerül ugyan egy éjszakát a királlyal töltenie, azonban ő is hasonlóan bűnös, mivel a vágyai teljesen vakká tették. Mikor a király észreveszi, hogy egy öregasszony mellett ébredt, kidobja őt az ágyából. Dorára egy boszorkány talál rá az erdőben, megszoptatja és új, fiatal külsőt ad neki. Így már a király is képes elfogadni. A csúf öregség és azok a fajta korlátok nélküli élvezetek, melyeket a király képvisel, szinte összeegyeztethetetlenek, azonban végső soron Dora és a király nagyon hasonlóak, hiszen ugyanolyan elvakult vágyak és késztetések irányítják mindkettőjüket. A király szexuális élvezetre vágyik, Dora pedig fiatalságra, gazdagságra és szintén szexualitásra. Mikor Dora mindent megkap, a vágyai látszólag kielégülhetnek, azonban megtagadja a nővérét, Immát (Shirley Henderson), aki bánatában és tébolyában megnyúzatja magát. Imma szörnyű kínok között levedli magáról idős bőrét, míg Dora szépen lassan visszaváltozik, így arra ítéltetett, hogy nővére nélkül kelljen tovább élnie. A király és Dora egyek voltak, egymás tükörképei, a kielégíthetetlen és önző vágyak megtestesítői.
Véleményem szerint sok szempontból megközelíthető, hogy miért is készült el valójában ez a film. Az egyik indok mindenképp az a fajta szellemi nihilizmus, ami a mai blockbuster mese- illetve szuperhősfilmek többségét jellemzi, és a Tale of Tales ennek ellenpéldája kíván lenni: olyan mélyebb jelentésrétegeket mozgató film, mely nem elhanyagolhatóan nagyon szép képekkel is megajándékozza a nézőt. Emellett azonban összefüggésbe hozhatjuk a film mondanivalóját azzal a típusú világértelmezéssel is, mely nagymértékben jellemzi magát a filmi valóságot is. Úgy gondolom, arra akart rámutatni a rendező azon felül, hogy a mai meséink csak egy látszatvalóságról és ennél semmi többről sem szólnak, hogy a társadalmunkat és minden egyes személyt egyenként, még ma is ugyanazok az elemi vágyak irányítják és mozgatják, melyekről a régi típusú mesék is gondolkodtak. Ezek pedig a szexualitás, a születés és a halál kérdései.