A 2010-es évek számos olyan ifjú tehetséggel ajándékozta meg a filmrajongókat, akik azóta is lelkesen dolgoznak annak a közönségrétegnek, amelyik felemelte őket a magasba. Anya Taylor-Joy az egyik ilyen személy. A színésznő az akkor még Twilight-lázban égő Vámpírakadémia (Vampire Academy. Mark Water, 2014) című filmben debütált, amelyben még nem jutott kifejezetten nagy szerephez, de Robert Eggers egy évre rá képes volt kihozni belőle a maximumot az első rendezésében (The VVitch: A New-England Folktale. Robert Eggers, 2015). Anya Taylor-Joy azóta elismert és bejáratott névnek számít, jelenleg a Netflix rekordokat döntögető A vezércsel (The Queen’s Gambit. Scott Frank, Allan Scott, 2020) című sorozatának főszereplője. Viszont ha kicsit visszaugrunk az időben, láthatjuk, hogy Anya Taylor-Joy más pályakezdő rendezőnek is az elsődleges választása volt, és igazán említésre méltó film született ebből a kooperációból.

Cory Finley rendezésével készülhetett el ugyanis a Telivérek (Thoroughbreds. Cory Finley, 2017) című film, amely az amerikai társadalomban rejtőzködő, lappangó potenciális szociopaták egyfajta tinédzser balladája, azonban mégsem a young adult-filmek olykor erősen lebutított hangulata és stílusa lengi körbe. A Telivérek alapvetően két lány, Amanda (Olivia Cooke) és Lily (Anya Taylor-Joy) barátságának erőszakkal és cinikus dialógusokkal fűszerezett története. Amanda és Lily nem átlagos lányok, mindketten a társadalom felső osztályának tagjai, különösképpen Lily. Jó pár év elteltével újra összehozza őket a sors, amikor Lily felkeresi Amandát, hogy korrepetálja őt. Azonban Lily mostohaapja, Mark (Paul Sparks), aki elsősorban a lány és anyja vagyonos életvitelét biztosítja, mindkettőjük szemét zavarni kezdi. Megszületik hát a gondolat a fejükben: mi lenne, ha megölnék mostohaapukát?

Bármennyire kevésnek vagy esetleg túl egyszerűnek hangzik is ez a szinopszis, a két főszereplő annyi élettel és energiával tölti fel, hogy sikeresen kiemelik a Telivéreket a többi hasonló alkotás közül. Anya Taylor-Joy mellett az Amandát játszó Olivia Cooke is sziporkázik a szerepben, és bár a két lány azonos karaktertípus, mégis eltérnek a módszereik. Lily és Amanda ugyanis mindketten kirekesztett, meg nem értett és olykor átlagos tinédzsernek tűnnek, azonban a felszín alatt mindkettőjük szociopata, változó mértékben erőszakos, robbanásra kész személyiség, akiből bármikor kitörhet a rengeteg felgyülemlett indulat. Mindehhez manipulatív, „nemtörődöm” viselkedés társul, valamint erős művészetre való érzék és komoly filmek iránti rajongás. Amanda és Lily karaktere jóformán mindenkit meg akar szólítani, hogy összezavarják a nézőket azzal, hogy tudnak-e azonosulni egy ilyen emberrel csak azért, mert bizonyos jellemvonásaiban magukra ismerhetnek. A két lány mellett az azóta sajnos elhunyt Anton Yelchint is köszönthetjük a film szereplői között. Utolsó szerepében egy hozzá méltó, érdekes figurát alakíthatott Tim, a pitiáner drogdíler személyében, akivel a lányok összefutnak. Bár Anton nem kap akkora reflektorfényt, jelenléte üdítő és kellemes adaléka a filmnek.

A Telivérek tehát karakterdráma, ami némi krimi elemmel és egy csipetnyi fekete humorral vegyül. Bár mindkét lány valahol a történet antagonistája, de számos megmosolyogtató párbeszédet írtak nekik, amelyekben a gyilkosság végrehajtásának amatőrizmusa és a tinédzser energia és lelkesedés egyfajta groteszk ötvözete igazán szórakoztató egyveleget alkot. Emellett a film nem rest megmutatni a belső énjét, amely által a karakterek pszichéje körvonalazódik. Lily, Amanda és Tim figurái egytől-egyig olyan mélyen lappangó terheket húznak magukkal, amelyektől nehéz szabadulni. A nézői azonosulás kettőssége (azaz, hogy kedveljük-e az adott szereplőt vagy sem) még jobban megmutatkozik az ilyen pillanatokban. Lehet-e szurkolni olyan szereplőknek, akik lelkesedéssel terveznek egy gyilkosságot? Látszólag lehet, de morálisan megkérdőjelezhető-e az, hogy a néző ezt élvezi? Ezekre a kérdésekre nemcsak választ ad a film, de játszik is a nézőjével, és narratívája mindig teljesen más irányba mozdul el, mint amire számítunk. A maga 1 óra 32 percével is képes teljes élményt kínálni, ezt pedig olyan kortárs filmkultúrában teszi, ahol sokszor indokolatlanul két óránál hosszabb alkotásokat készítenek, amelyektől elveszíti a néző a türelmét. A Telivérek így nemcsak egy jó karakterdrámával, valamint feszes narratívával és humorral szolgál, hanem megajándékozza nézőjét a teljesség érzetével is, ugyanis mindenre pontosan annyi filmidőt szán, amennyi arra szükséges. Nincsenek hosszan elnyújtott montázsok, indokolatlan párbeszédek vagy feleslegesnek tűnő jelenetek, egyszerűen minden ellátja a funkcióját és a helyén van.

A film legnagyobb erőssége mégis az, hogy sikeresen képes volt újat mondani egy olyan érában, amelyikben jól ismert az Amerikai pszichó (American Psycho. Mary Harron, 2000) és az Amerikai szépség (American Beauty, Sam Mendes, 1999). A Telivérek tulajdonképpen ezt a két filmet ötvözi egy új köntösben, fiatalos, de mégis megnyerő stílussal. Rendezésében erős, karaktereit illetően mély és szórakoztató, valamint fináléjában kellően sokkoló és kielégítő élményt kínál. Corey Finley filmje kritikailag jó fogadtatásban részesült, és a nézők is szerették egyedi stílusát és látásmódját, mégis csak 2019-ben készített új filmet a rendező, a Romlott oktatást (Bad Education. Corey Finley, 2019), amely szintén nagyon pozitív kritikusi visszhangnak örvendhet. Láthatjuk tehát, hogy Anya Taylor-Joy neve nem csak annak a jele, hogy egy adott alkotás egy zseniális ifjú tehetséggel lett gazdagabb, hanem annak is, hogy egy kellemes élménnyel leszünk többek a stáblista után.